A város láthatatlanná válna az időben, ha nem volnának híres képek, verssorok, jelek, amelyek őrizzék az utódok nyomát. Mert mindig az utódok azok, akik visszanéznek és jeleket hagynak, emlékezvén arra, ami volt. Az, ahogy jeleket hagyunk, nem csupán elődeinket minősíti, de valamiképpen utódainkat is – mert a minőségre való hivatkozás okán lehet egy város, a benne létrejövő kultúra igazán szabad és királyi, önálló és emelt színvonalú.
Bátor szó, jól sikerült kép, emlékezetünkbe, retinánkba égő gesztusok, az emlékezés ilyen és ehhez hasonló tárgyai teszik láthatóvá a várost, ezt az önmagába zárt, mégis nyitott teret, amit Kolozsvárnak nevezünk. A dalból is ismert kilenczáros kaput olyan képek, mondatok, jelek nyitják, mint Károly Róbert pecsétje, Kányádi házsongárdi tavaszmondatai, Gy. Szabó Apáczai-metszete, Heltai Krónikája vagy Cseh Gusztáv komoly önarcképe, háttérben a mosolygó Kafkával.
Oklevelek, képek, regények – mindezek segítenek, ha azt a bizonyos kilenczáros kaput ki szeretné nyitni bárki. Általuk lesz egyértelművé, hogy Kolozsvár nem csupán egy térképen jelölt pont. Szépségét, erejét az adja, hogy egyszerre látható és láthatatlan – és a térképeken éppen a láthatatlan város látszik a legkevésbé.
Az a város, amely a fentebb a teljesség igénye nélkül felsorolt képek, mondatok által válik láthatóvá, az a város, amelynek egyik derűs délutánján mégiscsak holló száll Bocskai vállára, az a város, amelyben Kafka is mosolyoghat, az a város, amely immáron 700 éve szabad és királyi, amely legalább 700 éve őrzi a Cs. Szabó László által is említett természetes előkelőségét, és úgy komoly, hogy mégis tud nevetni önmagán – az a város, amelynek láthatatlan oldalát, szándékunk szerint, az éppen 700. lapszámához ért Helikon is láthatóbbá teszi.
