„mindenki senkije mindenkinek”
(Magashegyi Underground – Metróhuzat)
látod, itt ez a város, azt hazudjuk róla,
hogy szép, így próbáljuk megszeretni,
de ez messze nem elég, mert itt nincsenek
évszakok, csak a gyorskajáldák hevítik fel
az utcasarkokat, beivódik minden ruharáncba
a shawormaszag, és onnan tudod,
hogy tavasz kéne jöjjön, hogy vakondok
túrják fel a járdát, és feltörik a köveket,
és a kövek meg feltörik a lábad, tehát
a vakondok megtagadják lépteid,
és így hogyan is érhetnéd utol a holnapod,
mert ebben a városban rég nem a hó hull,
csak házakról a régi homlokzatok,
mert csak a kocsmákhoz lehet itt viszonyulni,
elhalkultak a szobrok alatti futó borozások,
átsietések a hídon, és az üvegszemű horgászok
türelmét tanulod, öreg alkoholistákat
álmodsz magadnak, akik majd elmesélik,
hogy minden éjjel háromkor lesegítik
mátyást a lováról és elviszik a templom
mellé pisilni, ehhez kell viszonyulnod,
ahogy tenyereket álmodsz magadnak,
hogy legyen amit elengedned,
ahogy kapcsolatokat álmodsz magadnak,
hogy legyen amit megtagadnod,
mert ritkulnak a köszönések
és ritkulnak a telefonhívások,
mert ez a város óvatosan becsorog zsebeidbe,
hogy simogasson, és te ilyenkor mindig
azt hiszed, hogy a telefonod rezeg,
látod, így üzen neked, így terjeszkedik,
így tanulja meg az arcodat,
és hazásat játszik veled,
mert közötök van egymáshoz,
mint leheletednek buszok
ablakán lecsapódó párához,
és ez is egy otthon, a kapaszkodás,
a jegyellenőrök szájszagával
egy ütemre lendülni, és megtanulni
azt, hogy bárhová is indul
a járat, ez a város végül úgyis
elcipel magával, hogy megmaradjatok
egy fényképállvány elvakuzott álmaiban.
