Kicsit összetévesztettem Kolozsvárt a szabadsággal. Téged meg azzal, akivel lehet. Akibe lehet. Inkább maradtunk volna egymás fel nem merülhető lehetőségei, egy alig-alig elképzelhető alternatívái. A zs terv. De én akkor este az ábécét hátulról kezdtem, akkor, amikor még nem volt tavasz és mégis. A te szabadságod napja, az én szabadságom napja és a Petőfié meg a Kossuthé. Én már azt sem bánnám, ha eltűnne minden, és semmi sem lenne, amire visszanézni. Indokolatlannál indokolatlanabb egymásmellettiségekből nem lehet, mint ahogy homokra sem várat építeni. Pedig ott hagytam volna valamim, például a fülbevalóm vagy a harisnyám, hogy legyen, miért visszamenni. Tudod, mint a filmekben. Szétszórnám a sivatagokat, hogy minden alatt legyen valami biztos. Valami stabil. Mikor kislány voltam, arra tanítottak, hogy sosem szabad visszanézni egy elváláskor. Én lopva mindig visszapillantottam, úgy, hogy ezt senki sem vette észre. Mostanra kivesztek ezek a lopott visszapillantásaim, úgy, ahogy a derűt is felváltotta az irónia és nemcsak a visszapillantásaimban. Lehet, könnyebb büszkének és erősnek tűnni, összeszorított fogakkal kívánni a megismétlődést, és nem meghosszabbítani azt, ami eleve meghosszabbíthatatlan. Egy éjszaka azt álmodtam, hogy a Szamos megkettőződött, párhuzamosan folytak egymás mellett, és én a köztük lévő kb. fél méter széles földúton mentem előre. Jobbomon a Szamos, balomon a Szamos, tudtam, hogy egyiket sem tudnám átúszni. Pedig szeretek sodródni. Nem láttam a végét, és ahogy mentem, tudtam, hogy minden kétszer erősebb, mint eddig. Sétáljunk végig a betonkerítésen, úgysem lesz soha vége. Itt lakunk a város legblokkabb blokknegyedében. Azon gondolkodtam, hogy vajon hány tonna beton vett körül, mikor hajnalban egy buszmegállóban világmegváltó elméleteket magyaráztunk bele a szemben lévő bevásárlóközpont gyógyszertárak által megvilágított falaiba. Másnap reggel, amikor felkeltem és kimentem a megállóba, már semmit nem hittem el belőle. És a gyógyszertárak sem világítottak már. Feltettem a napszemüvegem, és sírni kezdtem, pedig nem is sütött a nap. Eldöntöttem, hogy kimegyek az ócskapiacra, és megvásárolom a legocsmányabb tárgyat, amit találok. Egy jézusos karkötőre gondoltam, amit hogyha mozgatsz, akkor változik rajta a kép. Mint azokon a 3D-s vonalzókon, amiket kiskoromban kaptam iskolakezdésre. A megfeszített Krisztus, aztán a keresztről levett. Igen, ez is egy különös Jézus-ábrázolás. De persze nem találtam. Ez az ócskapiac, itt mások történeteit találod meg, nem a sajátodat. Ez az ócskapiac, itt egymás mellé vannak rendeltetve azok, amik amúgy összeférhetetlenek. Vagy csak lehet, annak tűnnek. Mintha minket is random egymás mellé tettek volna egy kockás viaszosvászonnal lefödött asztalra, és a képünkre ragasztották volna, hogy milyen olcsók vagyunk. Două la cinci lei. Inkább kiviszlek az ócskapiacra, és elárullak. Én soha nem tudnám áruvá degradálni dédnagyanyám kis dobozkáját, amiben a jegygyűrűje volt. Persze, lehet, csak egy marketingfogás volt a kis romantikus történet az árus részéről. Szeretem inkább én kitalálni a tárgyak történeteit. Beleérezni azt, amit máshová nem lehet. Nem tudtam, csak az ocsmányságot keresni. Megakadt a szemem egy tányéron, ami kicsit fura volt, a funkcióját nem tudtam kitalálni, de az esztétikai igényeimet teljes mértékben kielégítette. Kicsit olyan volt ez, mint a tegnap este. Funkciója, sőt, létjogosultsága sem volt, de a vágyainkat kielégítette. Amíg vacilláltam, hogy megvegyem-e vagy sem a tányért, odajött az árusnéni, és azt kérdezte: tudom-e, hogy mi az. Én mondtam neki, hogy nem, de nagyon szép, és igazából nem is annyira fontos, hogy tudjam, mi az, inkább ne mondja el. Nem érdekel, hogy előttem mire használták, nem érdekel, hogy ki mit gondol róla, az sem, hogy én hogy kellene helyesen használjam, vagy hogy mire való. De persze elmondta. És én inkább nem vettem meg.
Jánosi Vivien: 1995-ben született Csíkszeredában. Jelenleg a kolozsvári BBTE magyar szakos hallgatója.
