"a város végül úgyis elcipel magába"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 14. (700.) SZÁM – JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A láthatatlan város képei
Portik Blénessy Ágota
Patikai tárgyilagossággal az erdélyi régiség emlékeiért - beszélgetés az idén 70 éves Kovács András művészettörténésszel
Pomogáts Béla
Az Erdélyi Helikon és az „erdélyi gondolat”
Király László
Hajnal
ANDRÉ FERENC
városnézés
László Noémi
Egyetlen
HORVÁTH BENJI
Untitled City
Papp Attila Zsolt
A Kolozsvár–York alagút
Jancsik Pál
Mátyás még vigyáz Kolozsvárra
SELYEM ZSUZSA
A halál se
MÁRTON EVELIN
Kolozsvár
Jánosi Vivien
Csigasütő
Szabó Attila
És ha ordítanék?
Lövétei Lázár László
Versek
Ștefan Baghiu
Az ilyen napokba vonulok vissza
Szőcs István
Sötét őstörténeti folyó-show
BIRÓ ANNAMÁRIA
Székely Árkádia
Gaal György
Akik a magyartanárokat képezték. Házsongárdi séta sírjaik közt
Bokor Zsuzsa
Néma filmkockák. Kérdések egy film kapcsán
Szántai János
Lépcsőházi filmkockák a 700 éves Kolozsváron
Bartha Katalin Ágnes
Egy színésznő és kolozsvári közönsége
Demeter Zsuzsa
Kolozsvárinak lenni...
MOLNÁR ZSÓFIA
Válogatás egy életpálya irodalmi útjaiból
Túl sok szülő közt a gyermek
Jakabffy Tamás
A magyar zenei misszió zászlóshajójáról
Portik Blénessy Ágota
A természet vonzásában
 
Szőcs István
Sötét őstörténeti folyó-show
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 14. (700.) SZÁM – JÚLIUS 25.


A titokzatos Fehér Magyarország és A Kárpát-medence népessége a VIII–IX. században – Bakay Kornél izgalmas szövegei (részben újraközölve) a Zsarátnok nevű folyóiratban jelentek meg.1

 

Az elsőnek már a címén fennakad az olvasó szeme: miért „a fehér” a titokzatos? Hiszen az, úgy, ahogy, még megvan. A „fekete” tűnt el, illetve letörölték a térképről; nagyrészt még Szent István idején. Ez a Duna–Tisza-táj középpontjából Szabolcs-Szatmáron keresztül Észak-Moldováig terjedt; lásd Iaşi városát („Jászvásár”?), hogy a besszarábiai Chişinău (Kisjenő), Orheiu (Várhely) hozzátartoztak-e? Feltételezzük. Megszüntetése úgy kezdődött, hogy a székelység zömét kiemelték tiszántúli szálláshelyéről és Dél-Erdélybe, főleg a Nagy-Küküllő két oldalára telepítették, amint ezt igazolják az áttelepített folyónevek is, mint a Homoródok, párosával, s az Olt mellékfolyója, a Hortobágy (!), valamint a székely „törzs” – illetve főnemzetségének, Adorján, Medgyes, Berethalom, Feketehalom, Kőhalom, valamint Segesd és a többi ilyen jellegű székelyes helynév! (Később szász terület.) „Fekete” nevek! És – párhuzamosak Felső-Fehér magyar foszlányaival, el egészen a Fekete Ügy folyó forrásáig, valahol Torja tájékig! És – túl a Kárpátokon, Galacig.

 

Bakay szerint a Fehér Magyarország lakói nagyobbrészt a „Szarmata” nevet viselték, s a fehér nevek is inkább nyugat irányába sűrűsödnek. Ez utóbbi állítás nem áll, elég ehhez figyelmesen megnézni a térképet; mint ahogy „Fekete” helynevek, ha szórványosabban, de nyugaton és északon is vannak!

 

Bakay határozottan állítja, hogy a SZÁR szó jelentése „fehér”. Ez azonban csak részben igaz! (Az öreg Freud, a nagy pszichológus vallotta, hogy százszázalékos igazság éppúgy nincsen, ahogyan százszázalékos alkohol sincs!)

 

A leveleknek is van szár-uk, a napraforgónak is! Mindez nem fehér voltukat jelzi; aztán ott van a „származás” is! És tavasszal mennyei növény „szárba” szökken! Egyszóval: a szár nemcsak fehéret jelent; különösen, ha még szál változatát is hozzávesszük: virágszál. Ám most nem is ez az igazán érdekes. Hanem az, hogy nemcsak a „fekete” szó jelent „fekete színűt”! Itt van a „sötét”, melynek első ismert névtulajdonosa Sét, az egyiptomi „rossz” isten. Valószínűleg a Sátán szó is belőle szár-mazott, emiatt nem viselték volna szívesen a népek! Ám van más is!

 

Például a „gyász”! Noha egyes kisnéprajzi csoportok a fehér színnel gyászoltak, mégis a „jász” feketét is jelent. Ott van például a jász ponty. Nem tudom – hogy fekete-e, de biztosan nem fehér! Ott van a jászok népviselete: a fekete szűr, fekete vagy sötétkék gatya. Lásd Fischer Antal Károly vagy Gyárfás István írásait, az ő nevük nincs benne a Kósa-féle Néprajzi lexikonban! (Már ez a körülmény is nagyon figyelemre méltó!) A magyarban a J hang olykor átvált a GY hangba! Jön-gyün, jer-gyere, javul-gyógyul; jer-ke, jérce, gyer-ek stb. Ilyenformán a jász: gyász: „fekete” azonosítása helytálló. A népekre – és nem a földbirtokosokra – vonatkozó „fehér”, „fekete” (s alább majd: „vörös”) jelölés etnikai jellegű, de valójában több is és kevesebb is annál. A lényege ugyanis nem a vérségi kapcsolat, és nem a beszélt nyelv – hiszen ugyanazon nyelvű népcsoport lehet „fekete” vagy „fehér” is. A fő különbségek a harcmodor, a népviselet, a nemzeti jelképül szolgáló „címerállatok” és a férfi-nő viszony között mutatkoznak!

 

Ide s tova négy-öt évtizede, főleg Selyemsárhajó című tanulmányom megjelenése óta igyekszem népszerűsíteni Szotyori Nagy János műkedvelő, esetleg „alternatívnak és délibábosnak” is minősíthető szerzőt, aki dilettáns létére – valami falusi jegyzőféle volt talán – rávert a magyar történetírásra, szociológiára és művelődéstörténetre A székelyek története (Brassó, 1902) című művében! (Főleg az első kötetben.)

 

Szerinte a „fekete” népek jellegzetes harcmodora és hadviselési szokása a „mozgó háború” módszerén alapul: laza felvonulások, kerülgetések, villámgyors megrohanások, színlelt megfutamodással váltakozva, meglepő újrakezdésekkel! Akárcsak Molte szerint: szétoszolva (verteilt) vonulni, egyesülve (vereint) lecsapni! Éppen ezért jelképállatuk valamilyen ragadozó madár, sas, sólyom, karvaly. Kedvenc fegyverük a nyíl, tőr, buzogány. Kifejezetten patriarchalisták, a királynékat nem magasztosítják fel! – a nőkhöz „szigorúan” viszonyulnak. Na és, természetesen fekete süveget, szűrt vagy köpenyt viselnek!

 

A „fehér” népek az állóharc mesterei, zárt tömegben harcolnak, fő fegyverük a lándzsa és a bárd, a pallos és hajítódárda. Jelképállataik: farkas, medve. Zászlaik, lobogóik, köpenyeik fehérek. Jogrendükben és érintkezési stílusukban nőtisztelők! (Legalábbis eleinte és látszólag.)

 

Végül a „vörös” népek szerveződhetnek „fehér” és „fekete” alapon. Könnyű páncélt viselnek, fő fegyverük a szablya és a csákány (fokos). Harcmodoruk a „mindent egy lapra feltevő, összpontosított lerohanás”. Ezért címerállatuk az oroszlán. (Keleten többfelé a sárkány.) A magyar királyok lobogói vörös–fehér csíkosak (lásd „Árpádsávok”), az oroszlán címereken, pénzeken, síremlékeken gyakori. Lásd Esztergom, Székesfehérvár.

 

Sajnos, magyar néprajzost, történészt nem érdekel ez a kérdés! Vajon miért? Egy fél évszázad során egyetlenegy valaki sem kérdezte meg, hogy ez a Szotyori–Nagy, ez miféle? Írt valaki róla? Neked megvan? (Sajnos, könyvtárból vettem ki.)

 

Persze, mindentől függetlenül, amit Bakay a „fehér” magyarokról ír, igaz és meggyőző, hozzátéve, hogy – amint egyesek fogalmaznak – Erdélyt nem a nemzet, hanem a dinasztia hódította meg! Ehhez tartozik, hogy a Körösök leghosszabb ága, a Fehér-Körös a legkeletebbre nyúlik, a hajdani Zaránd megyében, és mintegy kapcsolódni látszik Alsó- és Felsőfehér megyékhez. És itt van az erdélyi helynevek páratlanul érdekes „ritmikus-szimmetrikus” elhelyezése, amit – tudtommal – még senki sem tanulmányozott!

 

Nyilván helytállóak Bakay állításai és feltételezései a szarmatákról is, mint a Kárpát-medencei „őshonos” magyarság (egyik) tömegösszetevőjéről. Viszont eszembe jut egy félénk megjegyzésem, amit C. Daicoviciu professzornak tettem a kolozsvári Történeti Múzeum olvasótermében, akkor éppen megszólított, kíváncsian ellenőrizve, hogy mit olvasok.2

 

„A te László Gyula barátoddal van egy nagy baj, egy szakmai probléma: nem tudja megkülönböztetni a magyar honfoglalók leleteit a szarmaták leleteitől!...” – mondotta. Erre én kissé ijedten és megjátszott derűvel ezt feleltem: – „Igen, de rektor elvtárs, lehet, hogy a szarmaták is összetévesztették magukat velük! Hiszen mi ma jobban tudjuk, hogy ők kik voltak, mint azt ők maguk tudták magukról.” „Szórakozni lehet, jókat mondani – így Daicoviciu, de a tudomány nem szórakozás. Hozok ki valamit, várj csak!”3

 

És kihozta annak a magyar szakmabeliek által valóban elhanyagolt szerző, Macartney A IX. század magyarjai című könyvének második kiadását, és felolvasta belőle a szerző panaszát: harminc év alatt egyetlen magyar szerző sem találta említésre méltónak a könyvét. Aztán hozzátette Daicoviciu: „Majd meglátod benne, hogy a besenyőktől sem nagyon tudták megkülönböztetni magukat!”

 

Persze, nem mertem neki elmondani, hogy én a besenyők „pecseneg” nevét is a magyar „besenyők” szó görögös vagy szlávos elharapásának tartom, mint ahogy a metanaszta „jazigok” népnevében a jászok többesszámát vélem felismerni. Ami pedig azt a bizonyos „szavartoi aszfaloi” népnevet illeti, amit ma egyesek „nap arcú”-nak értelmeznek, én az óelámiak maradékainak tartom. Ám amikor efelől Hajdu Péter akadémikustól érdeklődni szerettem volna, azonnal megszakította a levelezést. Titokban remélem, Bakay megértőbb lesz e kérdésben a szörnyű melléfogással magát diszkalifikáló Padányi Viktor iránt!

 

Jegyzetek

1 Zsarátnok 67. 2016, május.

2 Mindenkit letegezett, aki nála fiatalabb volt, előttem akkor lett rokonszenves, amikor a tatárlaki leletek miatt Vlasát a támadóival szemben, kedélyeskedve ugyan, de megvédte!

3 Padányi az emigráció körülményei között, tudományos segédkönyvek hiányában Reguly Antal oroszországi utazását tíz évvel későbbre tette, és ebből nevetséges ideológiai és politikai gyanúsításokhoz jutott.

4 A szarmaták azonosíthatók lehetnek a (fehér) matyókkal: Lásd Orosius, Cserép, Marjalaky, Magyar Adorján stb. Érthető, hogy a Szár elemet elhagyták!

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében