(folytatás előző lapszámunkból)
A temető főkapujától kiindulva a két főút közötti parcella az I. B jelzetet viseli. A jobb oldali főútról közelíthető meg a kert közepe táján lévő magas, szépen mintázott terméskő fejkő (Kós Károly munkája), rajta Gaál Gábor (1891–1954) domborműves felirata. Gaál Budapesten született, s az ottani egyetemen tanult. Tanácsköztársasági tevékenysége miatt kellett emigrálnia Bécsbe, Berlinbe, végül 1926-ban Kolozsvárt telepedett le. Itt a Korunk szerkesztésével szerzett magának tekintélyt. 1946-ban nevezték ki a Bolyai Egyetem marxista filozófiai tanszékére professzornak. 1950-ben hajsza indult ellene, kizárták a pártból, s 1951-ben büntetésből áthelyezték a magyar tanszékre, ahol a XIX. század magyar irodalmát kellett előadnia. Csak egy évig nyílt rá módja, mert egy súlyos infarktus tétlenségre késztette. Utóbb rehabilitálták, s az 1960-as években a legnagyobb irodalmár szaktekintélyként illett rá hivatkozni. A fiatal tollforgatók körét is Gaál Gábor Körnek nevezték el. Az I. B-t egy keresztút választja el az I. C-től. Ehhez a keresztúthoz közel esik Csehi Gyula (1910–1976) professzor egyszerű terméskő táblával jelölt sírja. Ő párizsi és bécsi tanulmányok után francia–német szakos oklevéllel a nagyváradi Zsidó Gimnázium tanára lett. Bekapcsolódott az illegális pártmunkába. A 40-es években munkaszolgálatra hurcolták. 1945 után pártaktivista és szerkesztő. 1947-ben nevezik ki a Bolyai Egyetem filozófiai tanszékére tanárnak. Így Gaál Gábor kezei alatt indul. 1952-ben Nagyenyedre száműzik, majd 1954-ben visszakerül az egyetemre, a magyar irodalmi tanszékre. Ettől fogva itt irodalomelméletet és esztétikát tanít, doktorátusvezető, egy ideig a Bolyai prorektora is. Nemzedékek vele kezdték a „bevezetést az irodalomtudományba” első éven. Jó előadó volt. Viszont megdöbbentette a hallgatókat, mikor ugyanezt a kurzust ötödéven is elmondta „irodalomtudomány” címen.
Az I. C-nek a következő három sírja a bal oldali főút felé (tehát keletre) néz, s úgy a negyedik-ötödik sorban található. Egy magasabb kőre felfogott fehér márványtáblán olvasható Balázs László (1927–1990) nyelvész felirata. Ő is a magyar diákok román oktatását végezte előadótanári rangban. Több tanulmányt közölt a nyelvi kölcsönhatásról és a kétnyelvűségről. Pár lépéssel délebbre találjuk V. Szendrey Júlia (1930–1976) irodalomtörténész sírját. A Bolyai Egyetemen szerzett diplomát, 1957-től tanársegéd a magyar irodalmi tanszéken, utóbb lektor. Jancsó Elemér és Csehi Gyula nyugdíjazása után kurzusaik egy részét veszi át. Jósika Miklósról készülő disszertációja befejezésében megakadályozta gyógyíthatatlan betegsége. Ugyane vonalon haladva a Dsida-kriptán alul találjuk Szabédi László (1907–1959) költő, egyetemi tanár Szervátiusz Jenő faragta fehér márvány sírkövét. Unitárius teológiát végzett, majd filozófiából doktorált. Már a világháborús években elismert költő lett. Aztán beállt a kommunista pártba, s múzeumigazgatói megbízatást vállalt. 1947-ben került az egyetemre mint a Magyarországra távozó Benedek Marcell utóda. Eleinte esztétikát és világirodalmat tanított. Utóbb a magyar irodalmi nyelv történetét adta elő és nyelvészkedni kezdett. A Bolyai Egyetemnek a Babeş Egyetemmel történő erőszakos egyesítése ellen tiltakozva követett el öngyilkosságot. Erre utal sírkövén is az égre mutató, figyelmeztető kar.
A bal oldali főúton tovább haladva a csejthei Jelen család kis kriptáján túl, a második sorban találjuk a Gyimesi család betonsírját, rajta fehér és fekete márványt kombináló fejtábla. Legalul olvasható Gyimesi Éva (1945–2011) professzor asszony felirata. Kolozsvár szülötte volt, az utolsó, akit a kommunizmus idején (1968-ban) a nyelvészeti tanszéken lehetett tartani gyakornokként. Évekig stilisztikával foglalkozott, abból doktorált 1977-ben, s előléptették lektornak. Ezután már egyre inkább az irodalomelmélet, a modern magyar irodalom értelmezése felé fordult. A romániai magyar irodalom értő magyarázója és előadója lett. Azok közé a bátor értelmiségiek közé tartozott, akik az 1980-as években tiltakozni, szervezkedni mertek az elnyomó politika ellen, így állandóan a Szekuritáté megfigyelése alatt állt. 1990 után lelkesen bekapcsolódott az erdélyi magyarság újjászervezésébe. De az itteni fejleményekkel sem tudott egyetérteni. 1990-ben professzorrá léptették elő és tanszékvezető lett. Legtöbb energiáját a tanításra fordította. Visszavonulva egyre zárkózottabban élt, végül az öngyilkosságba menekült. A főúton emelkedve eljutunk az út mentén álló Mike Sándor-oszlophoz. Itt kell betérni Ádám Zsigmond (1913–1994) sírjához. Még a kolozsvári román egyetemen szerzett román–magyar szakos diplomát. Költő, műfordító, újságíró volt. 1950-től a Bolyai, majd a Babeş–Bolyai Egyetem román tanszékének alkalmazottjaként a magyarul tanuló hallgatók román oktatását végezte. Mondhatni, hogy Balázs Jánossal és Balázs Lászlóval hármast alkottak e téren. Ugyancsak az I. C-ben, a jobboldali főút közelében, ürögdi Nagy Ferenc útra néző síroszlopa mögött találunk rá az 1950-ben elhunyt Székely János és felesége feliratára egy fehér márványbetétes beton fejtáblán. Székely Erzsébet (1922–2001) tanárnő nyugszik itt. Még a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett magyar–olasz–francia szakos diplomát 1945-ben, majd a Bolyain irodalomtudományi doktorátust 1949-ben. 1950-től tanít az egyetemen, eleinte a régi magyar irodalmi szemináriumokat vezeti, majd gyermekirodalmat ad elő. Végül a világirodalom tanszékre kerül, s itt lektorként évtizedeken át tanítja, meséli el a reneszánsztól a XX. századig az egyetemes irodalmat a II. és III. éveseknek. Emellett, amikor szükség van rá, a módszertani órákat is ő tartja, s vezeti az oktatási gyakorlatot. Tankönyveket írt, fordított, köteteket állított össze. S neve máig sincs felírva sírjára…
A halottas kápolnát magába foglaló II. A parcellában két sírt kereshetünk fel. Az egyik a fekete gránit fejkővel jelölt Sőni Pálé (1917–1981). Író, novellista, szerkesztő volt. Az 1950-es években az Utunk főszerkesztője. Majd innen irányítják át 1957-ben az egyetem irodalmi tanszékére, hogy Nagy István és Földes László utódaként vegye át a romániai magyar irodalom tanítását. Előadótanárként évtizedekig volt e tárgy oktatója, első tankönyvírója. Színes, kritikai éltől sem mentes előadásokban mutatta be azt a kort, amelynek ő is alakítója és szereplője volt. A másik sír, közelebb a parcella fölötti keresztúthoz a Nagy Gézáé (1914–1981). Szépen faragott terméskő emlékművön Cseke Gábor-idézetet olvashatunk, s Nagy jelszavát: „Nem dicsőségre vágyom, használni akarok!” A kolozsvári román egyetemen szerzett magyar–román–német szakos diplomát s 1937-től a kolozsvári Református Kollégiumban tanított. Közben az Erdélyi Múzeum-Egyesület tikári állását is betöltötte. Részt vett a Bolyai Egyetem megalapítása körüli tárgyalásokban. A kultúrpolitikában is szerepet vállalt. Így aztán 1952-ben koholt vádakkal kényszermunkára vitték. Szabadulása után a református egyháznál helyezkedett el. 1971-es rehabilitását követően került az egyetem módszertani tanszékére Debreczi és Székely Erzsébet örököseként. 1979-es nyugdíjazásáig oktatott itt előadótanárként. Közben sajtó alá rendezte Pápai Páriz Ferenc és Kovács Dezső munkáit.
A II. A parcellától délre terül el a II. B. Ennek a keleti széléhez közel találjuk Pataki Bálint (1927–1966) egyszerű betonsírját. Mikor végzett, éppen nem volt gazdája a XX. századi magyar irodalomnak, így 1952-től ő vált e tárgy előadójává. Szakmai munkásságot alig fejtett ki. 1966 nyarán tengerparti nyaralás idején egy gáztartály felrobbanása okozta tragikus halálát. A II. B felett a II. C parcella következik. Ebben, Kéler Ilona díszes emlékművének tövében egy kettős betonsír fedköveire helyezett táblán olvasható Balogh Dezső (1930–1999) egyetemi előadótanár sírfelirata. A Bolyai Egyetemen szerzett diplomát, egy ideig szerkesztőségben dolgozott. 1959-től tanított a magyar nyelvészeti tanszéken mai magyar nyelvet. Tankönyveket, kézikönyveket, helyesírási szótárt állított össze. A parcellának a közepe táján, az árok bal szélén találunk rá Lőrinczi Ferenc főtanfelügyelő fekete márványbetétes betonsírjára. E fejtábla hátuljára van felfogva vejének, Szigeti József (1912–1986) egyetemi tanárnak a fekete sírtáblája. Előbb református teológiát végzett, majd a román egyetemen szerzett román–magyar szakos diplomát. Egy ideig Marosvásárhelyen tanított, 1948-ban lett a Bolyai Egyetem előadótanára. 1977-es nyugdíjazásáig tanította a régi magyar irodalmat, s e témakörben jelentős kutatómunkát is végzett, tanulmányokat írt. Utóbb professzor lett, s 1972-ben doktorátusvezetői jogot kapott, megörökölte Jancsó Elemér és Csehi Gyula doktorandusainak is egy részét. A tanszéket szintén ő vezette.
A keleti kerítéssel párhuzamosan futó III. C parcella déli csücskében, pont Brassai Sámuel impozáns sírjának szomszédságában, szintén monumentálisnak szánt oszlopokkal és portréval díszített sírkő előtt nyugszik Nagy István (1904–1977) munkásíró. Mint a párt hűséges harcosát, 1948-ban kinevezték a Bolyai Egyetemre előadótanárnak, s a romániai magyar irodalom tanítását bízták rá. „Alighanem kultúrtörténeti unikumról van szó” – állapítja meg Antal Árpád, későbbi tanszékvezető. Nagy mindössze elemis végzettséggel kapott katedrát, majd rektorrá is megtették. Később a Román Akadémia rendes tagja lett. Prózaíróként azonban értékeset is alkotott.
A történelmi Házsongárdi temető fölött 1918 táján nyitották meg az új temetőt, itt a magyar ábécé betűivel jelölt parcellákat alakítottak ki. A Rhédey–Mikó-kripta kertje felett a nyugati kerítés mentén húzódik a Z parcella. Ennek az egyik kerítés melletti betonsírján olvasható Antal Árpád (1925–2010) neve. 1948-ban a Bolyai Egyetemen szerzett magyar szakos oklevelet, s rögtön a tanszéken is maradt fokozatosan emelkedve a ranglétrán. Egy ideig folklórt is tanított. Gaál Gábor megbetegedése után 1952-ben rá bízták a XIX. századi magyar irodalom tanítását, s ezt nagy gonddal végezte, 1978-tól 1987-es nyugdíjazásáig rendes tanárként. 1990-től konzultáns professzorként egy ideig újra tanított, s doktorátust vezetett. Szentiváni Mihályról monográfiát, Kriza Jánosról és György Lajosról tanulmányt írt.
Az új temető távoli, keleti végén, a Tordai úti zsidó temető szomszédságában van az Aviatori–Repülősök parcella. Egykor ide szándékoztak a repülős áldozatokat temetni. Ennek a déli szögletében Vetró Artúr szobrászművész sírjának közelében egy fekete márványtáblás síron Zsemlyei János (1936–2003) nevére találunk. A Bolyai Egyetemen magyar szakot végzett 1958-ban, utána a nyelvészeti tanszéken maradt, ahol 2000-ben érte el a professzori rangot. Leíró nyelvtannal, a román–magyar nyelvi kölcsönhatással foglalkozott, utolsó éveiben a Szabó T. Attila-féle Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárat szerkesztette. E parcella túlsó széléhez közel esik Lakó Elemér (1929–1986) fekete gránit fejköves sírja. Nyelvész, művelődéstörténész volt. Miután 1952-ben a Bolyai Egyetemen magyar szakos diplomát szerzett, a nyelvészeti tanszéken maradt. Bevonták a nyelvjáráskutatásba. 1958-ban az 1956-os forradalommal való rokonszenvezés miatt 15 évre ítélték. 1964-ben szabadult, s miután pár évig tisztviselő volt, 1968-ban az Akadémiai Könyvtárnál alkalmazták. 1974-ben nyelvészetből doktorált. Elkészítette az Unitárius Kollégium egykori kézirattárának a máig használt, nyomtatásban is közzétett katalógusát.
A város Szamoson túl lakó hóstáti (földműves) lakosságának a temetőhelyéül szolgált a Kismezői temető. Nevét a Kismező (ma Crişan) utcáról kapta, mely különben éppen a mai Bölcsészkar telke mögött kaptat a hegyre. Aránylag kis temető, kevés jelentős halottal. Talán felesége rokonsága révén került ide, pont a Kismező utcai kerítés mellé Szabó Zoltán (1927–2007). Székelyudvarhelyi diákévek után a Bolyai Egyetemen szerzett 1952-ben magyar szakos diplomát. A tanszéken maradt, s 1971-ben érte el a professzori tisztséget. Miután 1993-ban nyugdíjazták, a miskolci és a pécsi egyetemen is meghívott előadó volt. Ő szervezte meg a bukaresti egyetem hungarológiai tanszékét, s annak évekig tanára is volt. Eleinte a nyelvjáráskutatásban vett részt, majd a stilisztika vált fő tárgyává, megírta az első magyar stílustörténetet. Doktorátusvezetőként stilisztikai iskolát teremtett maga körül.
Befejezésként megemlítjük, hogy a tanszék számos egykori tagja Kolozsvártól távol nyugszik, más városban vagy éppen más országban: Abafáy Gusztáv, Izsák József, Miszti László, Nagy Pál, Rohonyi Zoltán, Teiszler Pál, Varró János, Vöő István. A tanszékek személyzetéről csak Jancsó Elemér és Antal Árpád alábbi tanulmányai, visszaemlékezései nyújtanak valamelyes áttekintést. Kínálkozó feladat a kolozsvári egyetem magyar tanszékei történetének feldolgozása az 1945–1990 közötti időszakban.
Könyvészet:
Jancsó Elemér: A magyar irodalomtörténetírás ötven esztendeje a kolozsvári tudományegyetemen. In: Jancsó Elemér: Kortársaim. Bukarest, 1976, 199–212.
Antal Árpád: A magyar nyelv és irodalom a Bolyai Egyetemen. In: A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem 1945–1959. Budapest, 1999, 102–129.
Gaal György: Tört kövön és porladó kereszten. Pusztuló múlt és fájó jelen a Házsongárdi temetőben. Kolozsvár, 2009.
