"a város végül úgyis elcipel magába"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 14. (700.) SZÁM – JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A láthatatlan város képei
Portik Blénessy Ágota
Patikai tárgyilagossággal az erdélyi régiség emlékeiért - beszélgetés az idén 70 éves Kovács András művészettörténésszel
Pomogáts Béla
Az Erdélyi Helikon és az „erdélyi gondolat”
Király László
Hajnal
ANDRÉ FERENC
városnézés
László Noémi
Egyetlen
HORVÁTH BENJI
Untitled City
Papp Attila Zsolt
A Kolozsvár–York alagút
Jancsik Pál
Mátyás még vigyáz Kolozsvárra
SELYEM ZSUZSA
A halál se
MÁRTON EVELIN
Kolozsvár
Jánosi Vivien
Csigasütő
Szabó Attila
És ha ordítanék?
Lövétei Lázár László
Versek
Ștefan Baghiu
Az ilyen napokba vonulok vissza
Szőcs István
Sötét őstörténeti folyó-show
BIRÓ ANNAMÁRIA
Székely Árkádia
Gaal György
Akik a magyartanárokat képezték. Házsongárdi séta sírjaik közt
Bokor Zsuzsa
Néma filmkockák. Kérdések egy film kapcsán
Szántai János
Lépcsőházi filmkockák a 700 éves Kolozsváron
Bartha Katalin Ágnes
Egy színésznő és kolozsvári közönsége
Demeter Zsuzsa
Kolozsvárinak lenni...
MOLNÁR ZSÓFIA
Válogatás egy életpálya irodalmi útjaiból
Túl sok szülő közt a gyermek
Jakabffy Tamás
A magyar zenei misszió zászlóshajójáról
Portik Blénessy Ágota
A természet vonzásában
 
Demeter Zsuzsa
Kolozsvárinak lenni...
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 14. (700.) SZÁM – JÚLIUS 25.

„A város, ahol lakom, nem mindig otthonos”, kezdi Kolozsvár-esszéjét a Helikonban Márton Evelin, óhatatlanul olyan kérdéseket indítva el bennem, amelyek mostanság sokat foglalkoztatnak, s amelyeket bátran fel lehet tenni Gaal György Születtek Kolozsvárt című, igen szép kivitelezésű, reprezentatív könyve kapcsán. S bár a könyv, célja szerint legalábbis, nem azért született, hogy megfejtse a kolozsváriság kérdését, mind a szerző, mind az előszót jegyző Demény Péter jelzi: a kötet úgy ad kulcsot Kolozsvárhoz, hogy filológiai adatokra alapozva dönti el, ki is lesz az a 18 személyiség, aki reflektorfénybe kerül abból a 354 „híres” emberből, akikről tudjuk, hogy Kolozsvár szülöttei (a teljes névsor egyébként, születési adatokkal, foglalkozással a kötet végén olvasható).

 

Gaal György könyve ugyanakkor a rácsodálkozás könyve is – soha nem néztem utána, hol született Bolyai János, számomra Bolyai vásárhelyi, meglepődtem hát a neve láttán. Igaza van-e Király Lászlónak, amikor azt mondja, az a kolozsvári, aki tudja, „a Fellegvárnak melyik zugában mikor teremnek a különféle bogyók, mert ott játszott gyerekkorában. Aki tudja, a Bükkben melyik kő alá kell nyúlni a patakban, hogy aranypénzt találjon. Ettől lesz valami otthonná.” Mert ha igen, belőlem soha nem lesz kolozsvári, noha többet éltem itt, mint szülőfalumban, noha ez a város gyerekeim szülővárosa, noha az egykori otthon már csak emlék- és vágykép, a kő alatt már rég nincsenek aranypénzek. Vajon nem lesz-e otthonosabb egy város, ha nem csak hiányaiban próbálom tetten érni hajdani önmagam, kellenek-e az emlékezethelyek, hogy tudjuk, kik vagyunk és hova tartozunk? Mennyivel lesz inkább kolozsvári az, aki itt született, annál, aki ugyan nem itt született, de itt élt és a Házsongárdban vagy a Kismező utcai temetőben nyugszik, vagy ahogy Gaal György kérdi, „vajon többet adott-e Kolozsvár a nemzeti panteonnak, vagy többet kapott a vidéktől?”

 

Feltehetően valami ilyesmire gondolt Demény Péter is, amikor az Előszóban a kolozsváriság megfejtése kapcsán arra a konklúzióra jut: „van a filológiai adatoknak egyfajta melankólikus hiábavalósága”. S feltehetően a kötetet aprólékos, levéltári munkával összeállító Gaal György is szembesülhetett ezzel a dilemmával, hiszen az általa összeírt 354 neves személyiségnek „még harmada sem tért itt nyugovóra (...), az itt meghaltak jó része viszont Erdély és Partium vidékeiről érkezett.” Talán nem érdektelen vállalkozás egy Elhunytak Kolozsvárt kötet összeállítása sem – szülőházak az itt születettek esetében sem nagyon állnak rendelkezésre, Kolozsvár szellemi arculatának alakításában azonban a nem itt születettek is – ha csak az elmúlt száz évre gondolok –, igencsak részt vállaltak.

 

Gaal György könyve nyilván nem fog válaszolni ezekre a kérdésekre, nem is ez a célja – egy, a város 700 éves története előtt fejet hajtó reprezentatív kiadványról ez nem is várható el, s ha tiszteletben tartjuk a szerző válogatási szempontjait – Kolozsvár történetének bemutatása az itt születettek életpályáján keresztül –, rögvest leszögezhetjük: nem volt könnyű dolga Gaal Györgynek. Mert azon túlmenően, hogy Kolozsvár szülöttei közül válogatott, mégiscsak a 14. századtól a 20. századig terjedő időszakból kellett szemléznie, s gyanítható, hogy a kötet végi, 354 névből álló lista sem teljes. És az sem könnyítette túlságosan a válogatás szempontjait, hogy az életpályákkal igyekezett a szerző több területet is lefedni: ismert és kevésbé ismert tanárok, tudósok, művészek, politikusok életpályája kerül úgy bemutatásra, hogy egyben magáról a városról, oktatásáról, történelméről, mindennapjairól is tudomást szerezhetünk.

 

De ha tüzetesebben átolvassuk Gaal György könyvét – amelyet egyébként nem lehet lineárisan, csak egyszer elolvasni, hanem lapozgatni kell, elidőzni benne, utánanézni a felbukkanó adatoknak, kapcsolatokat felfedezni, közben régi várostérképet böngészni, utcaneveket azonosítani, elveszni abban a mintegy 300 illusztrációban és színes műmellékletben, amely a pályaképeket kíséri, s főként rácsodálkozni, hogy mi mindent nem tudunk, pedig..., s rájönni, hogy ez is mind a kolozsvárisághoz tartozik –, tehát ha tüzetesebben olvassuk, akkor nem tizennyolc – egyébként kizárólag férfiúi – életpálya bontakozik ki előttünk (álljon itt a tartalomjegyzékben feltüntetett 18 név: Kolozsvári Márton és György testvérek, Mátyás király, Dávid Ferenc, Bocskai István, Linczigh János, Kolozsvári Dimién Pál, Gyarmathi Sámuel, Méhes Sámuel, Gyergyai Ferenc, Bolyai János, Szathmári Pap Károly, Nagy Péter, Székely Bertalan, Pákei Lajos, Bánffy Miklós, Ács Ferenc, Ligeti Ernő és Herepei János), hanem ennél jóval több: regényes életpályák elevenednek meg előttünk, rengeteg „mellékszereplővel”, házasságok és intrikák, barátságok és szakítások, régmúlt időknek gyógykúrái, nem mindennapi emberek mindennapi gondjaikkal: mert nem mellékes körülmény például, hogy Szathmári Pap Károly úgy kerül Bukarestbe s lesz a „román nép nemzetté válásának, nagy történelmi eseményeinek a krónikása, a képi megörökítője”, hogy nyári hónapokban, amikor a kolozsvári módosabb réteg vidéki kastélyaiban hűsölt (...), vagy pedig fürdőre ment szórakozni, egészségét ápolni”, velük tartott Szathmári is, gyógyítgatni májbaját, s gazdag román családoktól megrendeléseket szerezni. Vagy hogy Bolyai János, miközben a legkínzóbb, higanyos, jódos kezelésekkel gyógyíttatja magát – Péterfi Pál doktor segédletével –, amikor „ideje és egészsége engedi, matematikával is foglalkozik.” Bolyai betegségének, a különböző gyógymódoknak a plasztikus ábrázolása nemcsak élvezhetővé teszi a könyvet, de egyben azt is látjuk, milyen körülmények között vetette a híres matematikus papírra világmegváltó gondolatait: „Ugyanis hosszas elme- és testi tehetetlenségem után (...) – írja öccsének, Gergelynek – végre belé kezdvén kapni újból a mathematisi spekulációkba, a dolog úgy elragadott, és oly rengeteg gazdag aratást tettem ez isteni mezőn, hogy félbe szakítani nem volt könnyebb föladat, mint a szexuális aktust közepette phlegmatice félbeszakasztani, vagy a Niagara hatalmas, kolosszális vízomlását megállítani s számtalan más efféle példa”.

 

Mint ahogy az is nagy erénye az egyes pályaképeknek, hogy a szerző nem áll meg az egyes életút végénél, hanem végigköveti azt történetiségében, utóhatásában, ha úgy tetszik, kultuszának alakulásában is. (Talán nem túlzás azt mondani, hogy a 19. pályakép, amely rejtetten, de a könyv stílusából, a válogatás szempontrendszeréből, a hatalmas tudásból, az elmesélt életutakból kiviláglik, az magáé a Gaal Györgyé.) A Mátyás királyról megírt portréban az 1400-as évektől indulunk, s a Mátyás-kultusz alakulását egészen a 19–20. századig követhetjük nyomon, sőt, egészen napjainkig, hiszen, mint a szerző írja, „Azóta minden kolozsvári magyar, de még az idelátogatók többsége is tényként veszi tudomásul, hogy Kolozsvár Mátyás városa. Itt már a kisiskolás is megismerkedik néhány Mátyás-legendával, tudja, hogy miért áll a szobor a Főtéren.”

 

S ha meg kellene ragadni Gaal György könyvének lényegét, azt hiszem, ebben a magától értetődőségben tudnám megragadni: mert bár igaza van Demény Péternek abban, hogy végső soron a hagyomány is választás kérdése, ahhoz, hogy választani tudjunk, ismerni kell, mi közül választunk. Úgy, mint Gaal György: hatalmas tudással felvértezve, akinek a kolozsváriságába az is beletartozik, hogy nemcsak ismeri a múlt mélységesen mély kútját, de a régmúlt korok régmúlt embereivel közvetlen viszonyt is ápol. Valahogy így kellene kolozsvárivá válni.

 

Gaal György: Születtek Kolozsvárt. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2016.

 

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében