Manas Teodor: Mert gyűlölik egymást. Polis, Kolozsvár, 2015.
Az erdélyiség diskurzusának új hangja a Mert gyűlölik egymást című regény. A fülszöveg tanúsága: pályakezdő mű. Melyhez mindössze egy – Jancsik Pál, a könyv bemutatójának közlése szerinti – álnév, a magában is bizonytalan identitásról árulkodó Manas Teodor kapcsolódik. Aki nem volt jelen a 2015-ös könyvheti méltatáson, annak ez a puszta hangsor marad a pozicionálásra. És annak eldöntésére, autobiografikusan olvassa-e az egyes szám első személyű, szűk negyvenéves életutat feltáró, „regénnyé fajuló” leveleket.
Talált tárgy az iratcsomó, melyben szerető, szeretett „nénikéjét” szólítja a szöveg csupán mintegy harmadánál, de akkor annál sokatmondóbban „nevesülő” Dietreich Klemens/Menke. A fahéjillatú régi doboz, mely a madeleine zamatához hasonlóan katalizálja a visszaemlékezést, képes az olvasói hangulatok elől a felnőttét átszövő gyermeki látásmód révén, pillanatokra, elfedni a biztos végkifejlet sötétségét, a posztumusz-voltot.
„Ablakunkra még a nyár eleji reggeleken se süt a nap” – összefoglalása mindannak, amit gyakran „tudod te ezeket” megjegyzéssel idéz fel a levélíró. Hasonló, a szövegvilágot mozgató jelkép a szélnek eresztett léggömb, szokott rokoni szalonasztalt nyugtalanító, éles gömbvillám-elme. „Nem létezem... A Semmi vagyok!” – lesz életsummája annak az embernek, aki korábban „forgószélben” érzi magát, míg nyelvi-morális örökségében fokozatosan meghasonlik. „Apám német, anyám magyar, én pedig né-ma vagyok”; „nem tudom, milyen legyek, milyen ne legyek”.
A „valóságos elfogadásért vívott nyelvi harc”, az egyéné, széles társadalmi keretbe ágyazódik. Reflektálva a Vármaros, Berekvárda stb. nevek által távolított, rendszerváltások és oda-visszacsatolások révén időben és térben szabdalt régió és népeinek sorsára. Mindezt a szövet többnyelvűsége hordozza, tragikumát abszurd mozzanatok, a (nyelvi) fantázia felvillanásai enyhítik: „Bálnaautó érkezett a kúthoz (így neveztem a TIR-kamionokat).”
Az „előtóduló”, néha közérdekűnél bensőségesebbnek tűnő, lassú emlékképekből szőtt regényhez önterápiás funkció is rendelhető. Pontosan, bensőségesen dokumentál egyénit és XX. századi erdélyit, a nemzetiség, hit, bennfoglalás kérdéseinek időszerűségét írja. Címében a kiengesztelődés lehetetlensége fáj. Szép, reménytelibb üzenete: „Tiszteld mindegyik apádat és... anyádat!”
