"a Minden és a Semmi fölött"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 15. (701.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
ZALÁN TIBOR
Az üres hely
Demeter Zsuzsa
Engem az íróasztalom szocializált – interjú Centaurival
SERESTÉLY ZALÁN
királyi magtár
Hans Bergel
A novella
Sigmond István
Negyedíziglen
Nagy Attila
Reményik Sándor halálának pontos körülményei
Solymár András
Szalonpunk
Haklik Tamás
Black Jack (II)
BENE ZOLTÁN
Öregek, fiatalok
Tamás Dénes
Az élő ház
Szőcs István
Hírük, nevük – és hírig-azgatóik
Papp Attila Zsolt
„Kik nőt vesznek, mint egy szép állatot”
Bréda Ferenc
THEATRUM TEMPORIS. Levelek az utókornak
Antal Balázs
Fanyar dalok könyve
Pap Ákos
Amikor a pokol ajtaja bétevődik
Demeter Zsuzsa
Témák és tabuk a harmadik Korunkban
Jakabffy Tamás
Nyári Teremtés
Túros Eszter
Tűzzel festők
 
Bréda Ferenc
THEATRUM TEMPORIS. Levelek az utókornak
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 15. (701.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.

Hatodik levél. A létszínházi keret és az átlátható kert

1. Miként eme Létezést-rendező, onto-teatrológiai Levelek is tanúsítják, a Létezés ösztönszerűen megpróbál kitörni abból az elsorvasztó, beszikkasztó, elszigetelő, beszűkítő, mindeneket össze- és visszazsugorító s mindinkább szuperkeménnyé szilárduló, implozív, magábaroskadó Varázskörből, amelyet a létezésnélküliség – vagyis a Hiány – abroncsol külsőleg a Létezés egésze köré.

 

2. Ám eme első pillantásra kilátástalannak és reménytelennek tűnő helyzet valójában épp a látszatok álarcával takarja a létmentés veszélymentes voltát, tudniillik az örök Levés ős-Levese, az egyetemleges – a t – sűrű és sokszor szűrt, viszkózus vize óhatatlanul oly alkímiai Higannyá – oly alkalmi Hiánnyá – hígul, ami hamarosan gömbtükrökké harmatosodik, gyöngyösül, majd pánspermatikus üzenethordozóként szertegurul azonképp, hogy mi e gömbtükrök kaleidoszkóp- és nézőjátékaiban szemlélhessük egymást Jelekként és Jelenekként. Avagy más szóval: a Lét szoteriológiai (megváltástani) megmentése épp a Hiány mentén ment végbe.

 

3. Ugyanakkor a van csupán ezen, a Hiány által megvont határvonalon belül bontakozhat ki, s következésképpen a létezés mint kényszer, mint a Hiány kényének a nyomása egyfajta ontológiai nyomorként nehezedik rá a létezés egészére kitörölhetetlen s mintegy átöröklődő, öntermészetté oltódott nyomokat hagyva ennek állagán.

 

4. Ebben a hiperfizikai, kozmo-teat­rális s ugyanakkor a Létezés számára fölöttébb vitális Vetélkedőben – a Világban mint váltig újrakezdődő Küzdelemben – a tezés mint szellemi entitás-együttes – mint a lek Szele – minduntalan megkíséreli mindinkább kitágítani, kiszélesíteni a folyamatosan fölszeletelődő, szellemi Széleken azokat a Hatalmi Határokat, amelyek övezik, s amelyeken Túl a Hiány, az ontológiai Hiátus határmegszabó hatómódja és őrző-védői minőségű, öröknek tűnő hatásköre kezdődik.

 

5. E váltig csúcspontosuló összecsapásban a Létezés az axiológiai létrend fegyverét – a Történelemként ténylegesülő s a pusztán emléktöredék-törtekké váló, föl-föltöredező értékteremtést – használja föl egyfajta mimétikusan ismétlődő, onto-stratégiai taktikaként avégett, hogy a Van köré vont hatáshatárokat kitágítsa.

 

6. A Van pedig egy szakmailag már eleve megvont és lezárt, egy elvileg szabad, ám valójában a múltból már tervszerűen előre megszabott – s e tény következményeképpen majd szakrális minőségűként eufemizálódó – Játéktér határai között mozoghat csupán. Minden Terv ama Tér körülhatárolásával indul, amelyben a Műalkotás mint Játékelem létrejön.

 

7. Ebben a Létezés és a Hiány között zajló versenyjátékban az esztétikai értelemben vett Színház jóval lényegesebb ontológiai értékteremtőként vesz részt, mint ahogy azt egy, csupán a formai külsőségeket figyelembe vevő, alaktani megközelítés elkönyvelhetné, tudniillik az egzisztenciális és multiverzális Játék-mátrix determinánsának épp a Színház képezi az egyik leglényegesebb és a szemantikailag föltöltődő létezés-alkotásra kiváltképp hivatott összetevőjét.

 

8. Tudniillik az ontológiai dráma alapanyaga, a homo dramaticos azonképpen bolyong az emberi Boly Bolygóján, hogy folyton-folyvást rendez, Rendrevitalizálja és remekíti, azaz Kozmosszá és Életté éleszti a Káosz kovászát.

 

9. A létet hámba fogó, örök Hamlet pedig – ama transztemporális Odüsszeusz, ki a Kozmosz határán röz a hajdan-majdani, a Múlt Jövő idejében megszelídítendő Káosz ltő-Rendezőjeként – erről a transzcendens tárgykörről a vetkezőeket tárja föl számunkra azon kevesek által megcsodált „túli tárlat” belső teréből, amelybe Te is be-betekinthetsz homo spectatorként s egykoron interaktív Néző-voyeur-ként e sorsszerű sorokat olvasva:

 

Nem lehetnek ennyire élők, csakis a holtak.

Például ez a harangozó.

Kormos lelkét mossa a télben.

Nézem arcában azt az életet, amit én

még át sose éltem.

 

Ezeregy kép van itt, de egyiken sem

látom a múltam. Mindazt, amit elfelejtettem,

amit csak hiába tanultam.

Nem látom már sehol azt a testeken átvonuló,

annyira ismerős rezgést, ami bárkinek

könnyűvé teszi

az álmodozást

meg a felejtést.

 

Emlékszem tehát mindenre, ami én

sose voltam. Értelmetlen ezért,

hogy a semmiből idáig

visszakapaszkodtam.

 

Egyáltalán, minek tárlatot nyitni ezen a sziklás,

túl kopár hegyen ? Itt, ahol szólni se kell,

hogy bármi legyen.

Minden önmagától tárul ki, és megmutatja

magát, azt, hogy miért merevült ki,

mi zárta el

a mozgás

folyamát.

 

Ezen a túli tárlaton

nem látszik más, csak az, ami élet,

ami szó és tett szerint többé már úgysem

tapasztalható.

 

Itt van egy pompás, aranyozott keret. Teljesen üres,

de bent még hull a hó.1

 

Így írja – a kiállított, az ekként nyilvánvaló módon állított Tárgy és az onto-teatrológiai véttetésű, színpadra állítási Keret mindenkori fontosságát hangsúlyozva számunkra – Hamletünk, a Költő,

vagyis Te,

az egyelőre még virtuális ny és tező,

aki a Levés Lehetsőségszerűségében lebegve még nem is emlékezhetsz semmiféle módon sem erre a leendő, lenni, ám föl-fölemelkedő múltadra, aminek keretébe csak akkor alakulhatsz bele alanyilag itt Alant, ha már beléptél az Idő Léptékeibe, a szemiotikai Jelbe, az én és a Te Jelenedbe.

 

A „túli tárlat” a „kereten” túl kezdődő Kertben – a létezés-Kerék Kerek és elkerített Körében – terül el a Térben.

 

Kertbe pedig csupán eme Kereten Keresztül lehet átlátni: ímé minden átlátható, minden theatrum (színház, nézőjáték), minden theoria (látomás), minden szkénére-színpadra-porondra való kiállítás alapföltétele.

 

10. A fönti, paradoxiálisnak tetsző, de valójában a rejtvényfejtő ra kettős kulcsait – az Oldást és a Kötést – mesterien forgató megfogalmazásod ekként tökéletesen fedi mindazt, ami minden külső zavarózörejek ellenére felfedhető: „Ezeregy kép van itt, de egyiken sem /látom a múltam”, minthogy a homo sapiens valódi önfölismerése és önmeghatározása a homo dramaticos – vagyis a homo theatralis – és a homo poeticus – azaz a homo spectator – között létrejövő bennefoglaltatási viszony függvénye.

 

11. Ez a belső kölcsönösségen alapuló s a halmazelmélet törvényszerűségeit is magába építő megfeleltetés annál is inkább dinamikus mozgású, hogy e függvény ismeretlenje, a homo poeticus – a Van Vándora – állandó mozgásban, folytonos fölfedezőúton van homo Viatorként a transzkozmikus világokat összekötő Vonal, a Van határvonala mentén valamennyi egzisztenciális expedíció szervezőjeként és vezetőjeként.

 

12. Ám ne felejtsük el, se Te, se én, hogy Hamletünk nemcsak Költő, hanem egyben Szereplő és Színész is, minthogy a homo poeticus és a homo dramaticos egymást kiegészítő s gyakorta egymással azonosuló szereppárként vesz részt a Köz és a Kozmosz néhol tragikus Komédiájában: a Költő a Kozmosz Dramaturgja, a Dramaturg pedig a Kozmosz Költője ; a színházi Mű poétikai, a költői Mű pedig dramatikai megformáltságú.

 

Hisz Atalanté, Te is talán megtaláltad immár a vedések vígjátéki quiproquo-jából visszatérő Talány titáni, titokföloldó Távcsövét, s kitalálhattad e Rege-Rejtélyek megoldását rejtő tényt, miszerint a Lant atlantiszi hangszer itt Alant.

 

13. A Dramaturg-Költő tehát teo-teatrális meghatározottságú Szerző-Szereplő a Létezés Színházában.

 

14. A homo personatus – a mágikus hatalmú Álarcos – szerepét töltve be a Létezés kör- és tündérjátékában, a ltő, a már említett és megnyílt „túli tárlat” aorisztoszait (örökidőit) rögzítő páros Visszhang, az Ego-Ekhó sokszorosított Tisztítólencséjeként valójában a mindenrendű zlés dramaturgja, előadóművésze és proteikus Karakterszínésze. A teo-teatrális Maszk fölöltése révén ekképp a Költő a csupán általa átlátható kozmikus Másság dramaturgiai megszemélyesítője lesz itt Lenn.

 

15. A Költő a Kozmosz borítékolt üzenetét – a Létezést mint Értéket – bontja föl dramatikailag a Közösség számára, vagyis a Kozmosz pszichodámáját közvetíti a Köznek, a consessus theatralisnak, a Közönségnek.

 

16. A Létezés Színdarabjában ez képezi a főjelenetet, a Te Tetőpontodat: az Énben a belső, száraz és szerény Szirének Éneke csap össze a külső, szörnyű és szőrős Szirének, a Nemleges Nemtők elbűvölő, elmebódító, vízi visongásával, vagyis az Alj, azaz az Altudat zajával és zsivalyával, tudniillik az Énben több én, azaz több Szirén lakozik, s az Én ebből az okból kifolyólag válik a poliszemantikus, polifónikus és először a Páros, majd a Többes számú Ének Opera- és Színházává.

 

 

Jegyzet:

1 Karácsonyi Zsolt: Hamlet a túli tárlaton. Havazás. In: A Krím. Versek 2010–2015, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2015, pp. 85–87.

„túli tárlatra való belépés színházi léptékeiről Aranyszájú Szent János (344~349, Antiókia–407, Komana Ponthiké) Költő-Hamletünkhöz hasonlatos módon vélekedik:

És megketten meghaltak: meghalt a gazdag és eltemették ; elment Lázár is, mert nem mondanám azt, hogy: „Meghalt.” (...) Mindketten elmentek túlra, oda, ahol a valóságosak vannak ; a színdarabnak vége, az álarcokat levették. Mert a színházban délben leeresztik a függönyt [A római és a késő-ókori színházban – a mai gyakorlattól eltérően – az előadás kezdetekor a színpadot elrejtő függönyt nem fölvonták, hanem leeresztették. (A ford. jegyz.)] , és a színészek közül sokan álarccal lépnek be a színpadra elrejtvén önmaguk, s elmondanak valamely régi mesét s mindamazokról regélnek, amelyek akkoron valának, s az egyik játssza a filozófust, nem lévén filozófus, a másik játssza a császárt, nem lévén császár, csupán a képe olyan, mint a császáré, mert így kéri a történet; az orvos még arra sem képes, hogy egy botot használjon, s csupán az öltözete orvosi; a rabszolga szabad ember ; a tanító még a betűket sem ismeri. Teljesen mást mutatnak, mint amik valójában, s azt, amik, azt nem mutatják valójában (minthogy orvosként jelenik meg valaki, aki nem orvos, és filozófusként az, aki egy bozontos hajzatú álarcot visel, és katonaként jelenik meg az, aki katonai viseletet ölt). Az álarc képe becsapja a látást, ám nem képes megvátoztatni ama természetet, amelyet leképez. (Ford. B.F.)

 

[Şi au murit amândoi: a murit bogatul şi a fost îngropat ; a plecat şi Lazăr, că nu aş spune: „A murit.” (...) Au plecat amândoi dincolo, unde sunt cele adevărate ; s-a terminat piesa de teatru, au fost date jos măştile. Că la teatru se lasă la amiază cortina şi intră mulţi dintre actori prefăcându-se, cu măşti pe faţă, povestind un basm vechi şi istorisind despre cele de atunci, şi unul face pe filosoful nefiind filosof ; altul face pe împăratul nefiind împărat, ci având chip de împărat fiindcă aşa cere povestea ; doctorul nici un băţ nu este în stare să mânuiească, ci numai hainele sunt de el ; robul e un om slobod ; dascălul nici slovele nu le ştie. Se arată cu totul altceva decât sunt de fapt, iar ce sunt de fapt nu arată (deoarece ca doctor apare cineva care nue este doctor, şi ca filosof apare cineva cu o mască pletoasă, şi ca ostaş apare cineva îmbrăcat ostăşeşte). Şi înfăţişarea măştii înşală privirea, însă nu poate schimba firea pe care o făţăreşte.]

Sfântul Ioan Gură de Aur: Despre cutremur şi despre bogat şi Lazăr, şi de unde vine robia, 5. In: Sfântul Ioan Gură de Aur: Omilii la parabola despre săracul Lazăr şi bogatul nemilostiv. Traducere din limba greacă veche şi note de Adrian Tănăsescu-Vlas. Tipărită cu binecuvântarea Prea Sfinţitului Părinte Galaction, Episcopul Alexandriei şi Teleormanului. Editura Sophia, col. Tâlcuiri la Sfânta Scriptură. Traducerea s-a făcut după originalul în limba greacă, PG 48, col. 963–1054., Bucureşti, 2002, p. 150.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében