Amikor a populáció orrba-szájba fesztiválozott fiatalabb évjáratai is kezdenek belefásulni a pörgésnek nevezett totális hangzavarba és kimerevített illumináltságba, az idősebbek pedig patikamérlegen egyensúlyozgatják a barnulást és a hőgutát, igazán figyelemre méltó, ha érdemleges komolyzenei esemény üti fel a fejét. Most tehát egy ilyen „érdemlegesről” lesz szó.
De ehhez forgassuk vissza előbb a naptárunkat 1800 kora tavaszáig. Ma a nőket és a Zoltánokat ünnepeljük, 1800. március 8-a viszont – legalábbis Budán – egészen más miatt volt emlékezetes: velőtrázó pompának közepette József nádor és Alekszandra Pavlovna Romanova nagyhercegnő esküvői (és részben születésnapi) ünnepségére jött össze az akkori arisztokrácia e napon. A cécónak csupán egyik, nyilván nem legfontosabb mozzanata volt, hogy Joseph Haydn is megjelent a lakodalmon, hogy a császárvároson kívül tartott első előadásként a maga írta Teremtés oratóriumot vezényelje. (A Magyar Haydn Társaság jóvoltából egyébként emléktábla hívja fel erre a figyelmet a budai várpalota C épületének – ma még a Magyar Nemzeti Galéria kiállítótereinek – Duna felőli oldalán.)
Haydn grandiózus, a zsenialitás és a mesterségbeli tudás szempontjából egyaránt szintjelzőnek tartható oratóriuma három év alatt készült el. Hatvannyolc esztendős volt Haydn, amikor partitúrájának divisio finalisát meghúzta, és hetvenéves, amikor Budán vezényelte a 34 részes művet – igaz, már a bécsi Schwarzenberg-palotában tomboló sikert követően. 218 évvel a mű befejezése után, lám, Kolozsváron azért mondhatjuk érdemlegesnek a nyári Teremtés-koncertet, mert országhatárokon átívelő együttműködés révén, az állami fenntartású kulturális intézmények támogatási hátterével összevethetetlen (vagyis minimális) ráfordítással, elsősorban a Haydn-mű iránti nagyrabecsülésből és ambícióból jött létre e produkció. Egyrészt a kolozsvári Szent Mihály-templom ének- és zenekara (Szent Cecília), másrészt a Hamburg közelében fekvő kisváros, Hittfeld településközösségének énekkara és két magánénekese szólaltatta meg a Die Schöpfungot – mégpedig a rövidítetlen változatot, szünet nélküli előadásban. A kolozsvári Szent Cecília kórus már 2015 októberében Németországban próbált az idei, július 22-i hangversenyre a hittfeldiekkel, akiknek a karnagya – nem mellesleg a kolozsvári koncert egyik szólóénekese –, Ádám Marius maga is kolozsvári, 1988-ban debütált az itteni Operában, ’98-tól a Hamburgi Kamaraopera aligazgatója. Mellette az ígéretesen tehetséges Julia Grüter, illetve a Kolozsvári Magyar Opera két énekese, Sándor Csaba és Pataki Adorján idézte meg Gabriel, Uriel és Raphael arkangyalokat, illetve Évát és Ádámot. A koncert karmestere a Szent Mihály-templom karnagya, Potyó István volt.
A hatnapos teremtéstörténet mint mítoszi keret az őstörténeti névtelenségbe burkolózott szövegírótól fogva számos más lelkes ember közvetítése révén lett a zeneirodalom egyik csúcsteljesítményének alapja. John Milton Elveszett paradicsoma Thomas Linley (vagy Lindley) révén lett oratóriumszöveggé, amelyet Peter Salomon, Haydn első angliai útjának szervezője mutatott meg a zeneszerzőnek. Aki is, fellelkesülve a némi igazításra, átszerkesztésre szoruló szövegkönyvön, magával vitte Bécsbe, ahol Gottfried van Swieten báró – Mozartnak is, Beethovennek is közeli barátja – németre fordította. Ebből lett aztán három év alatt a Die Schöpfung, amelyet persze az angol nyelvű Linley-szöveggel is világszerte énekelnek.
Monumentalitás és meghittség, a klasszikus formákkal való szinte zsonglőri „bánás”, összhangzati, dinamikai, dramaturgiai fantázia egyaránt jellemzi Haydn oratóriumát. Egyfelől elemien egyszerű, kristályos megoldások – például hangnemi váltások és modulációk –, másfelől komponisztikai és formatani bravúr – például a bonyolult, ellenpontozó szerkezetű kettősfúga vagy a záró kórus karfúgája – egyaránt megragadja a Teremtésre vállalkozó zenészeket, de nyilván az a tobzódó szabadság is, amellyel Haydn zenei festményeket készít a teremtés epikai tablói alapján – e tekintetben jószerével a zenei tolvajnyelvben „állatkertáriának” mondott rész a legszembeötlőbb, amelyben a zooszféra teremtményei kizárólag zenei megoldások révén is rendre felismerhetők.
A vállalásban és beteljesítésben egyaránt tiszteletet érdemlő kolozsvári Teremtés oratórium tehát olyan zenei eseményként jegyeztetett be a várostörténetbe, amely a „nemzetközi interpretáció” révén talán több hasonló kooperáció előtt megnyithatja az utat.
