"Milyen erős az üresség szaga!"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 16. (702.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A lassú süllyedés veszélye
Boka László
Félnótás könyvgyűjtő vagyok” - beszélgetés a 60 esztendős Monok Istvánnal
Michael Krüger
Versek
Hajdú-Farkas Zoltán
transsylván 1.
Haklik Norbert
A sörhab alatt
Hornyák Balázs
Én-idegen
Nagy Hilda
Megengedő kötőszó
Gothár Tamás
Versek
Albert-Lőrincz Márton
Törtarany. 50 haiku
Erdős Katalin
Elfelejtett fehér selyem zsebkendő
Szakács István Péter
A karosszék
Gömöri György
A megszűnő Nagyvilágtól az újabb „hírünk a nagyvilágban”-ig
Csontos Márta
Versek
Szőcs István
A bennfentesség műhelytitkai
Jakab-Benke Nándor
Az életmű kapujában – pár mondat Michael Ciminóról
CSUSZNER FERENCZ
Ódzsa-album
Horváth Előd Benjámin
Heterogén egység
Tamás Dénes
Követve egy melóst
Demeter Zsuzsa
Olvasókban rejlő irodalomtörténet
Jakabffy Tamás
Herr, wie lange...
SZEKERNYÉS JÁNOS
Szobrokká szervesített tárgyak
 
Hajdú-Farkas Zoltán
transsylván 1.
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 16. (702.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.

A kislány nehezen csendesedett el.

A vacsoránál Ipsének kacskaringós mesét kellett kitalálnia a szófogadatlan királykisasszonyról, akit elvittek a zsákoscigányok, hogy sok viszontagság után végül a békának öltözött királyfi mentse meg, míg lenyelt néhány falatot a sárga ábrázatú margarinos huszárokból. Ágybabújás, villanyoltás, pontosabban – mivel abban az időben a hatalom estére országszerte lekapcsolta az áramot – gyertyafújás után imádkoztak: de a tiéd nyitva atyám ki fent vagy a mennyekben miképpen a földön is malaszttal teljes könyörögjél érettünk. Ahogy a bébiszitterek, a falusi öregasszonyok tanították. Egyetemista szülei havonta csak egy hétvégére utaztak haza a kincses városból. Lányukat látni, és töltekezni a szülői éléskamrából. A döntést, hogy a kislány egyelőre ne az anyjával és apjával éljen, Ipse ötvenéves, gyakorlatiasan gondolkozó és teljhatalmú apja hozta, mondván, hogy ő sokkal jobb életkörülményeket tud biztosítani első unokájának.

Az első közös nyarukon Ipse minden este megfürösztötte újszülött kislányát. Mert amikor tavasszal hazahozták a szülészetről, és füröszteni kellett volna, a két nő kijelentette, hogy képtelen erre. Anyja azzal, hogy már nem emlékszik a procedúrára, asszonya meg túl gyengének érezte magát a huzamos álláshoz. Ipsének tetszett a feladat, talán mert ezzel is be tudta bizonyítani a két nőnek, hogy számíthatnak rá. A nappali-éjjeli szoptatások utáni testsúlyméréseket is ő végezte.

És eljött az ősz, vissza kellett menniük az egyetemre. Kislányuk nélkül. Az életbevágóan fontos változásokról szóló beszélgetés végül mégsem hangzott el, a racionálisnak tűnő döntést „fent” meghozták, az ellen nem volt apelláta.

A kislány nehezen csendesedett el. Imádkozás után egy darabig haszontalan mackóját dorgálta, mert nem ette meg a margarinos kenyeret, aztán álomba ringatta Dódit, Sünit és kedvencét, Békát. Ipse az ágy mellett térdelt, visszafojtott lélegzettel. Mikor a kislány – örökkévalóságnak tűnő várakozás után – egyenletesen kezdett lélegzeni, vigyázva, meg ne reccsenjen a parketta, kiegyenesedett. Papucsát kezébe vette, és lábujjhegyen megindult a két lépésnyire levő ajtó felé. A kislány erre hangosan felvisított. Könnyeit nyelve suttogta: Tátá, ha te most elhagysz, nem marad rajtam kívül senki élő a szobában. Anyja idegesen fel-alá járkált a konyhában. Egyik cigarettát a másikról meggyújtva néha átkiabálta Ipsének: – Úgy kell neked, te gyáva, apádék felkapatták a gyereket! Hagyjátok már abba a cirkuszt! Ipse visszadőlt az ágy mellé. Kezét a kislány felé nyújtotta, aki mohón utánakapott a sötétben.

Kisvártatva a konyha is elnémult.

 

– Mind a ketten német mellékszakra jártunk. Neki a magyar volt a főszakja, nekem az angol. A németes csoport nagyon vegyes volt, nem is igen vettünk egymásról tudomást. Szünetekben sem kínáltuk meg egymást cigarettával – ő mindig hetykén faszipkába tűzött, ócska, szűrő nélküli kárpácit szívott, én Samsun dohányból sodortam magamnak. De ha néha a háta mögött álltam sorban a büfében a híg, csicseriborsóval kevert kávéért, rám mosolygott, és előzékenyen előreengedett. Magyar volt, idegen. Egyik dolgozatnál mellém ült, észrevettem, hogy nagyon figyeli, amit írok, készségesen középre toltam a lapot, mire ő bal kezére könyökölve tenyerét ellenzőként homlokára tette, és sebesen másolni kezdett. Akkor valahogy nagyon jól esett ez a feltétlen bizalom, de váratlan boldogságom csak percekig tartott. Felügyelőnk, egy román tanársegéd – törte a németet, mégis a német katedrán tanított, jó néhány egyivású besúgó kollégájával együtt, az idegen nyelveket tanuló diákokat figyelték – cinikus megjegyzéssel – cö-cö, az én vizsgámon nincs helye az együttélő nemzetiségek konspirációjának – mindkettőnket kipenderített a vizsgáról. Annyi baj legyen, mosolyogtam rá a folyosón, mert úgy láttam, legszívesebben elsüllyedne szégyenében, és a büfében sodortam neki egy cigarettát. Készségesen elfogadta, és nem vette elő nevetséges faszipkáját. Már nem emlékszem, miről beszéltünk, ő is törte a németet, románra váltottunk. – Finom dohány, sohasem szívtam ilyent, honnan kapod? Mondtam, hogy nemrég Németországba kitelepedett barátomtól, mire rávágta, hogy neki is vannak kitelepedett barátai, de azok csak ide, a szomszédba mentek. Aztán németül még egyszer bocsánatot kért, és elment. Idegen. Furcsa, vonzó, csinos idegen.

Két hét múlva volt a születésnapom. Aznap konyhaszolgálatos voltam a menzán, otromba szennysárga gumikötényben, csizmában, nyakig zsírosan éppen a klórszagú mosogatógéppel kínlódtam, amikor szóltak, hogy valaki keres a bejáratnál. Húsz fehér rózsával várt, németül boldog születésnapot kívánt, majd románul megkérdezte, hogy együtt tölthetnénk-e a délutánt. Azt válaszoltam, hogy még nem tudom, jöjjön vissza később, és otthagytam. Idegen volt, idegen a rózsacsokor is. Dühös voltam és zavarodott, hogy ebben a rettenetes szerelésben látott. Roszkedvűen visszamentem a mosogatógép mellé, a csokrot lecsaptam az egyik bádogasztalra. Román kolléganőim irigykedve nézték a rózsákat, nekem meg eszembe jutott kitelepedett szász szeretőm, akitől sohasem kaptam virágot. A bejáratnál várt, megint azzal a nevetséges, kackiás szipkával a fogai között. A rózsákat nagy sietségemben persze ottfelejtettem a zsíros asztalon, a menzán nem volt mosdó, csak nagy nehezen tudtam levakarni magamról a szegényszagú zsírt. – Indulhatunk, kérdezte mosolyogva, mire elszégyelltem magam, és visszarohantam a rózsákért, amiknek persze már hűlt helye volt, magával vihette valamelyik repedt sarkú, kövér szakácsné.

Egy temetőbe vitt. A születésnapomon. Séta helyett romos sírok között bukdácsoltunk. Miközben lelkesen magyarázta, hogy itt, igenis ezen a helyen összetalálkozik a múltunk, hisz a néhai kolozsvári szászok nevezték el ezt a földet Házsongárdnak, vagyis Nyulak Kertjének, amiről neki néha a Nyulak Szigete jut eszébe, de az sajnos ma már a határon túl van, Magyarországon. Nem nagyon értettem, miről beszél – eszembe sem jutott volna, hogy kijavítsam, csak a fél múltamról lehet szó, az én anyám bukovinai származású román – , csak némán figyeltem, némán a bűntudattól a könnyelműen elvesztett rózsák miatt. És mert szép volt, daliás és hetyke. Egyértelmű: értelmében valahogy egy-ügyű. Már aznap este lefeküdtem vele, mert úgy éreztem, van benne valami egészen egyedi, különleges, amit addig más férfinál nem tapasztaltam. Valami biztonságos. Férfiasságában volt valami női lényemet mélységesen tisztelő, már-már rajongóan imádó minnesängeri lovagiasság, ahogy türelmesen és készségesen mindig kivárta, megvárta, míg felkapaszkodom a csúcsra, és elélvezek. Elkezdődött a nagy játékok időszaka. Amikor csak az alkalmat lestük, vágytuk. Nem érdekelt a környezet: liftben, strand öltözőjében, panelház tetején, anyám magányos ágyán, a sziklák közötti vízesés alatt, a tóparti nádasban, kvártélyának durva pokróccal letakart egyszemélyes ágyán, a botanikus kert árnyékos sétányain, nagy bulikon szűk fürdőszobákba zárkózva, sűrű ködű hajnalokon mellékutcák árokpartján, jóbarátok kerti sufnijában, holdvilágos szilveszter éjszakán világháborús hősök ledöntött sírkövei között, az első, közösen bérelt pincelakás sezlonján, ahonnan rendszeresen a kőpadlón kötöttünk ki, s végül Erzsike néni kerek rézasztalos szobájában, ahol teherbe ejtett. Mondtam neki, hogy már második hónapja, de ő csak legyintett, hogy akkor legfeljebb elvesz feleségül, és megsimogatott. Nyugodt voltam, mert egész nap, egész éjszaka velem volt. Már egyetemre sem jártunk, csakhogy egyetlen pillanatot se mulasszunk el. A külvilág megszűnt számunkra, betöltöttük egymás életét. Minden jól volt, ahogy volt, ha nem zavarta szerelmünket.

Csak legkedvesebb barátját engedte a közelembe. Őhozzá nagyon ragaszkodott, én is hamarosan megkedveltem. Falusi fiú volt, okos és hűséges, mint egy magyar vizsla. Igazibb, mint az összes többiek. A férjemmel olyanok voltak, mint a testvérek. Együtt járták a gimnáziumot, együtt voltak katonák valami elhagyatott helyen, a tenger közelében, együtt laktak egyetemista korukban is, míg én fel nem tűntem az életükben. De még azután is néhány hónapot hármasban laktunk, önszántából kiköltözött a fűthetetlen, szűk előszobába, csakhogy együtt maradhassunk. Jól emlékszem, éppen adventre készülődtünk, s én felkapaszkodtam egy székre, hogy a szekrény tetejéről levegyem a gyertyákat, amikor kislányom először megmozdult a hasamban. Ők ketten a csempekályha körüli ósdi karosszékekben ültek, és komikus faszipkájukba tűzött cigarettájukat szíva vitatkoztak. Gondolataimba merülve, beszélgetésükből úgyis legfeljebb a kötőszavakat értettem, a magasba nyújtóztam. És kinyújtózva ég és föld között megéreztem, hogy anya leszek. Nem vagyok az a sikoltozó típus, de akkor felsikítottam. Azonnal mellettem teremtek, és izmos karjaikkal az ég felé kaszálva könyörögni kezdtek: – Hai jos! Coboară de pe scaun! – hogy azonnal szálljak le. Férjem, akkor még nem is volt a férjem, némán megcsókolt, majd vigyázva lefektetett az ágyra, és betakart. A hasamra akartam tenni a kezét, de ő – talán szeméremből – határozottan elhúzta, felegyenesedett, a könyvespolchoz lépett, az egyik kötetet leemelve kivett a lapok közül egy százlejest, és megkérte a barátját, hogy hozzon egy liter bort a közeli kocsmából. Vajon mit fognak szólni a szüleid, kérdeztem évődve, de ő csak legyintett, hogy bízzam rá, elvesz feleségül, ahogy megígérte. És anyámat is ő fogja felhívni, ahogy illik. Mondtam neki, hogy azt inkább bízza rám, de ő nem tágított, hogy azt nem lehet, mert akkor úgy tűnne, nem hajlandó vállalni értünk a felelősséget. Éreztem, baj lesz belőle, de könyörgőre fogta, s közben a barát is megérkezett a borral. Koccintottunk, már nem is emlékszem, mire, aztán én visszafeküdtem, ők meg újra elfoglalták helyüket a csempekályha előtti fotelekben, és rágyújtottak. Jóleső bágyadtság fogott el, csendes, magyar beszédük ringatott álomba, amiből egy szót sem értettem. Mindig csak a jelenlétemben, a kedvemért váltottak románra, de látszott, hogy nem szívesen beszélik ezt a nyelvet.

Anyám a vártnál botrányosabban viselkedett. Jövendőbeli férjem udvarias, románul talán kicsit túl büszkének, fennhéjázónak hangzó telefonos bejelentésére, hogy ő engem nagyon szeret, teherbe ejtett, és természetesen feleségül vesz, a lehető legalpáribban reagált: belevisította a telefonba, hogy fiacskám, ezért én tégedet dutyiba csukatlak – Te bag în puşcărie – , és lecsapta a kagylót. Tanácstalanul nézett rám, gondolom, soha életében nem hallotta még ezt a románban nagyon is gyakori fenyegetést, amit persze senki sem vesz komolyan. A további tárgyalásokat anyáddal rád bízom, úgyis apádtól kell megkérnem a kezed, mosolyodott el zavartan. Apámtól, kaptam csuklója után, még a címét sem tudom. Ötéves voltam, amikor otthagyott minket. Csak annyira emlékszem, hogy az egyik este vacsoránál ültünk, anyám, apám és nagyanyám, szóval anyám anyja, tojásrántottát ettünk paradicsomsalátával, s egyszer csak anyám felcsattant, hogy aznap délben a sógornője váratlanul betoppant a fodrászüzletbe egy szétolvasott, nyugatnémet divatlappal a hóna alatt, azzal, hogy lenne amit tanulnom belőle… Apám némán kanalazta a levest – ezek szerint leves is volt vacsorára –, mire anyám még jobban feldühödött, csapkodni kezdett, elbőgtem magam, és az anyámat csitítgató nagyanyám ölébe menekültem. De ő – így utólag: szegény! – már túllendült azon a ponton, ahonnan még van visszaút a józan szavak felé, és olyan dolgokat kezdett kiabálni, amiktől nagyanyám többször keresztett vetett, majd szégyenlősen szája elé kapta dohánytól megsárgult ujjait. Én meg egyre szorosabban hozzásimulva behunytam a szemem, hogy még hátulról se lássam veszekedős arcukat. Egy darabig némán, orr, száj, szem, fül be! lapítottam az egyetlen biztonságos lény ölében, majd a hirten beálló csendben hátrafordulva szembetalálkoztam anyám kétségbeesett arcával és apám kihűlő helyével. Azután már csak a válóperes tárgyalásokon láttam viszont, anyám ilyenkor kivett az óvodából, később az elemiből – akkoriban jó néhány évig elhúzódott egy válás –, reggel hideg vízben tetőtől talpig lemosott, utána meg két szigorú, hosszú copfba fonta hajamat, fájt, ahogy idegesen cibálja, az elején sikítoztam, de miután megértettem, hogy rajtam vezeti le apám iránt érzett gyűlöletét, hogy otthagyta, elrabolva élete nagy álmát, a nyugat-németországi kitelepedést, összeszorított fogakkal tűrtem az apám viszontlátása előtti tortúrát. Ezekre a tárgyalásokra egyáltalában nem emlékszem, valamilyen érthetetlen okból egyszer sem mentem oda apámhoz, de ő sem törődött velem. Anyám sohasem válaszolt, ha apámról kérdeztem, nagyanyám is csak annyit tudott, hogy elköltözött messze, a fővárosba.

– Okvetlenül ki kell derítenünk a címét, mert tőle kell megkérnem a kezed, erősködött jövendőbeli férjem, mire jobb híján megkérdeztem, hogy beszélt-e már a szüleivel. Felvette a telefonkagylót, tárcsázott, majd néhány rövid magyar mondat következett, amit persze nem értettem, de azt meg tudtam állapítani, hogy a vonal végén senki sem rendezett jelenetet. Férjem mosolyogva tette le a kagylót, azzal, hogy hétvégére várnak. Így utólag rácsodálkozom akkori naivitásomra, de ilyenkor a miértek helyett, ha pillanatokra is, lelkem valamelyik titkos bugyrából felszivárog az az egyértelmű, határtalan biztonságérzet, amit azokban a napokban, hónapokban éreztem, hogy végre megtaláltam az igazit, aki nagyon szeret, és vigyázni fog ránk, akivel itthon maradhatunk, és okafogyottá válnak anyám egyre türelmetlenebb kérdései, hogy mikor kérik meg a kezem, s mikor visz ki nyugatra szász barátom. Válásuk után én voltam számára az egyetlen reménysugár, hogy „kiházasodásom” után családegyesítés útján ő is követhet az ígéret földjére.

Második advent hajnalán kialvatlanul kászálódtunk le a fűtetlen vonatról, férjem egész éjjel magához ölelt, fekete, ósdi télikabátjával takargatott, amit állítólag nagyapjától örökölt, és igazi, békebeli lódenszövetből készült, és az apja is ebben járta ki az egyetemet. Rövidre nyírt, biztonságos férfiszagot őrző báránybőr bélésébe fúrtam az arcom, kezét a hasamra húztam, és megkértem, hogy magyarul ringasson álomba minket. Leendő apósom várt az állomáson, mosolyogva, szótlanul megölelt, és maga mellé ültetett az anyósülésre. – A gyerekszobában vetettem nektek ágyat –, üdvözölt anyósom németül, és cinkosan rám kacsintott.

A vasárnapi ebédre nagybácsik és nagynénik is hivatalosak voltak, legalább tizenöten ültük körül a nagy, régi damaszttal és hagymamintás porcelánokkal, ezüst evőeszközzel, kristálypoharakkal megterített asztalt. Mindenki kedvesen mosolygott felém, ezt legalább megértettem, pedig a beszélgetés is érdekelt volna; de a férjemnek, mióta megérkeztünk szülőházába, egyre kevesebb ideje volt rám. Úgy tűnt, mindenki jókedvű kérdésekkel ostromolta, amelyeket ő nem győzött látható udvariassággal és türelemmel megválaszolni. Szótlanul ültem ebben a barátságos képet mutató kicsi, idegen világban. A húsleves előtt a férfiak szilvapálinkával koccintottak, majd egy fehér kötényes, falusi kinézetelű lány fehér konyharuhával letakart pirítós kenyeres kosarat tett az asztalra, és ezüsttálcán gőzölgő marhalábszárcsontokat, amelyekből apósom saját kezűleg verte ki a velőt. A csontot jobb markába fogva bal tenyerével jobb alkarját addig ütögette, amíg a zsírosan fénylő, szürke massza kipottyan(t) a pirítós kenyérre, majd szétosztotta a kenyérszeleteket a nyelvével hallhatóan csettintgető asztaltársaság tagjai között. Fefordult gyomorral behunytam a szemem, hogy nyomban magam előtt lássam az egyetemi menza kövér szakácsnőit, ahogy ebéd után mohón körülülik az asztalt, és beszakadt körmű lábujaikkal visszeres vádlijukat vakargatva velős csontos kenyeret lakmároznak. Kétségbeesve a tányért elém toló férjemre néztem, de ő csak mosolygva intett, hogy kóstold meg, nagyon finom, mire anyósom németül halkan megjegyezte, hogy nem kell megedd, én is utálom, majd a társaság felé fordulva mondott valamit magyarul, amitől a többiek cinkosan összekacsintva bólogatni kezdtek, az egyik zsíros szájú nagybácsi meg rám bólintva megsimogatta a pocakját. A húsleves után rántott hús következett szalmakrumplival és uborkasalátával. Aztán töltött káposzta. Nagyjából otthonos ízek. De maga az esemény, ez a lakomázás, nagyon idegen. Férjem, úgy tűnt, megfeledkezett rólam, feloldódott a számára otthonos világban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez akkor zavart. Nem zavart, mert úgy éreztem, biztonságban vagyok ezek között a rám mosolygó, poharukat felém emelő, önfeledten zabáló magyarok között. Ebéd közben történt, talán a töltött káposzta előtt, hogy apósom felállt az asztaltól, és teli poharát felém emelve, tört románsággal letegezett és jövendőbeli menyének nevezett, majd viccesen megjegyezte, ő sajnos már túl öreg, hogy megtanuljon németül, románul meg nem hajlandó fia feleségével társalogni. Reméli, hogy minél hamarabb megtanulok magyarul.

A terhességem alatt fel sem merült, hogy bajok lesznek, csak azt vettem észre, hogy apósomékkal való kapcsolatunkban a szülés után valami megváltozott. Férjem persze nagyon szerette őket, feltétlenül ragaszkodott hozzájuk. Idegen volt tőlük az érzelmek kimutatása, mindig ajándékokkal fejezték ki a szeretetüket. Terhességem hírét visszafogottan, de nem barátságtalanul vették tudomásul, és a viszonylag gyorsan megrendezendő (már öthónapos terhes voltam, igaz, alig látszott rajtam) esküvő szervezését, költségeit is zokszó nélkül átvállalták. Ezért nagyon hálás voltam nekik, és hogy apósomnak imponáljak, szorgalmasan elkezdtem a magyartanulást. Szóval a terhességem alatt jó szándékkal egyengették utunkat az egyetemen, rendszeresen érkeztek az élelmiszercsomagok, olyan finomságokkal, amelyekről kollégáink még álmodni sem mertek. Apósom gyárigazgató lévén gyakorlatilag mindenhez hozzájutott. De aztán ahogy a nyolcadik hónap végén hozzájuk költöztem, azt kellett látnom, hogy teljesen átvették az irányítást. Megvásárolták a születendő kislányom legutolsó ruhadarabját is, mindent, még legelső babakocsiját is. Bennem meg felötlött egy, az elején még nagyon is bizonytalan gondolat, hogy el akarják venni tőlem az anyává válás érzését, megfosztanak attól, hogy én döntsem el, mit szeretnék a gyerekemnek. Nem hagytak fészket rakni, nem is érdekelte őket, hogy mit szeretnék. Egyre inkább úgy éreztem, örömük, készülődésük egyáltalán nem nekem szól, kizárólag csak születendő gyermekemnek. Eleinte csak mézes-mázas stílusba csomagolt, aztán egyre diktatórikusabb utasításokkal jelezték ezt, hogy mit egyek, mit igyak, hagyjam abba a cigarettázást, korán feküdjek le stb. Én meg egyre kritikusabbá lettem velük szemben. Ez az – utólag tudom: akkor még inkább ösztönös, mint tudatos – védekező mechanizmus nem volt szándékos, szégyelltem is magam, amiért olyan vagyok, hisz ők mindent megtesznek, nekem pedig semmi sem tetszik. Lassacskán aztán, egyre makacsabb ellenállásom miatt az lett az érzésük, hogy nem szeretem, sőt utálom őket.

Szeptemberben, amikor kislányunk nélkül vonatra kellett szállnunk, hogy visszamenjünk az egyetemre, úgy éreztem, kitépték a lelkemet. Némán zokogva, férjemet durván ellöktem magamtól, széttapostam apósom rózsacsokrát, amit búcsúzáskor nyomott a kezembe, majd az üres vonatfülke egyik sarkába menekültem.

 

Ipse egy ideig még küszködött az álommal. Délután olvasott mondatfoszlányok jutottak eszébe régi bűnökről, amelyeket az ember hajlamos feledni való rossz emlékeknek nevezni, és ott rejtegeti őket szíve legsötétebb mélyein. Szeretné, ha emlékük ködbe veszne, mintha valójában sohasem lettek volna, és azzal ámítja magát, hogy nem is voltak, vagy másképpen voltak, ha voltak. De egy véletlen szó hirtelen életre kelti őket, és feltámadnak, és szemébe néznek látomás vagy álom formájában.

 

A kihűlő szobába lépő asszony pokrócot terített a földön horkoló Ipsére, és csendesen behúzta maga mögött az ajtót.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében