Keresztpontok
Nincsenek magadhoz kérdéseid,
nem írsz címedre levelet,
nem növelsz magadnak gyűlöletet,
nem látod el a magadon lőtt sebeket,
a magad számára nem ér a neved,
nem vagy pályakezdő, nem vagy
rezidens, bármi újonc vagy kiskatona,
már nincsenek önértékeid, csak próbálkozol
saját bástyával védeni a körletedet.
Befordítod a mélyszántásba a Napot,
az égi vetítővásznat is behúzva hagyod,
s mikor kiállsz az erkélyre a magaslaton,
azt hiszed, te vagy az ujjongó tömeg,
s már keresztfádból is kihúztad a szöget.
S ha mégis meghalsz, majd csak annyira
számítasz másnak, ahogy a székre
terített ruha elveszíti testedet.
Kamikáze
A legfelső lépcső már nem vezet sehova,
visszamenni nincs erőd a kétes
biztonságba, továbblépni nem mersz,
csak nézed, hogyan kapaszkodnak felhőkbe
feletted a hegyek, tudod, ez az a hely, ahol
már nem lehet kalkulációkat végezni a kedvező
pozíció eléréséhez, itt nem vághatod csákányodat
a levegő sűrűjébe, legjobb, ha elengeded magad,
s egy bátor lépést követően hagyod, hogy a
zuhanás mámorító feelingje átvigyen egy
végtelen, éteri lebegésbe, ahol képes vagy
megszegni a parancsot, hogy belemártózz
a jelenléted megszűnéséhez szükséges
szubsztanciakeverékbe, s ne akarj lázadni, mert
semmi sem történik az eredeti recept szerint.
Festékpróba
Bátorító érintést keresek
a részletekben, barlangsötét vásznon
botorkál kezem, ott állok palettámmal
a szétdobált díszletek között
saját színpadomon, s egy utolsó
lendülettel mostan színes tintákat keverek,
hátha Kosztolányi lehet még mesterem.
Próbálok újabb csíkokat festeni
a háttér üresség-anyagára, szeretnék
ismét a Titkok Asszonya lenni,
szenvedély-vörösbe mártani a hajdani,
törékeny sziluettlányt, elhitetni
magammal, hogy erőt önthetek Platón
bizonytalanságába; látom, felizzanak
mögöttem a láthatatlan színoszlopok,
s az erdővel kerített éjszakába ecsetemmel
körberajzolhatom az utat, s puha-barna
nyoszolyát festhetek az ideák angyalának,
ki ott fürdik a sziklák hasítékából kilépő
párafelhőben, s ringatózik a szerelem mámorán.
Éles Látóként lettem üres tekintet, szememben
összeolvad a hókristály árnyéka a döglilával, s már
nem veszem észre, hogy a távoli albatroszok tollán
nem csillog a fényben az aljafehér.
Dimenziócsere
Isten haragszik, hogy megtépáztam
az almafát, már nem állhatok meg
tisztán előtte, félrevonult tőlem,
s hátat fordított a közöny magaslesén.
Ekkor levettem testemről a fügefa-
levelet, s a földet felosztottam. Közben
úgy szippantott magába a rémület,
hogy a világ tetején egy gödörbe vermeltem
az analóg sémákat, s elrendelésemre
megkezdődött az embervadászat.
Volt valami bája annak azon a bizonyos
korareggelen, amikor megérintett a tudás;
nekivágtam az ürességnek, feltárni a rendet.
Már nem eveztem szabadon az egyszerűségben,
okosan akartam taktikázni, oldódni a szenvedély
gyűrűjében, s elhittem, hogy átélem önmagam.
Az árnyjátékokban megláttam az ideákat,
s most imádkozom, hogy ábrázoljam a gyengeséget,
de míg a félelemmel alkudoztam, ajtóm becsukódott,
odaát hagytam megszerzett szabadságom.
Már nem hasonlítok semmihez, rájöttem
a lényegre: az igazság a különbözőség.
Ha lenézek a vízbe fulladt völgyekre, már
nem látszanak a metamorfózisok, nincs
vég és kezdet, nincs elkötelezettség,
hatályát veszítette az igazi tévedés.
Túl élesek a képek a retinán, pedig
érzem, a tisztánlátás egyfajta üzemzavar.
Közben az illúzió lánca nyakamra tekeredik,
rosszul jönnek le ajkamról a szavak.
Mindent komolyan veszek, hogy végre
feloldódjam a megvezetett komolytalanságban,
így álcázom a kedvezőtlen létállapotot.
Azoknak hazudok, akiktől szeretetet várok;
ez számomra az egyetlen önterápia.
Fedőnév
„Üzenném, ha volna üzenni kinek
deres rétünkön a szürke ég fölött
foszlánnyá vert aranylemez a Nap.”
Mészöly Miklós
Csak belenéztem az emlékekbe,
hátha ott felejtett valami
nyomot egy kóbor gondolat,
a vak anyag hátha arcot formált,
s lészen nékem farsangi maskara,
s képemhez rendelt nevem: kriptonima.
Csak a nyomokat néztem az égen,
mert elhidegültek tőlem a csillagok,
s fáztam a majdnem-fényben.
Kővidék nőtt körém, s a fejemre
faragott korona is szorongatott.
Próbáltam a szent írást megszerezni,
de nem lehetett leemelni fedlapot.
Csak felkínálom naponta magam,
megnyitom a láthatatlan utat,
de senki nem áll szóba velem,
csak az északi szél szúr hátba.
Ajkamon már megégett a dal,
csak az Úr riaszthat fel félálmomból,
s átnevezhet kedve szerint: ha akar.
