"Milyen erős az üresség szaga!"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 16. (702.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A lassú süllyedés veszélye
Boka László
Félnótás könyvgyűjtő vagyok” - beszélgetés a 60 esztendős Monok Istvánnal
Michael Krüger
Versek
Hajdú-Farkas Zoltán
transsylván 1.
Haklik Norbert
A sörhab alatt
Hornyák Balázs
Én-idegen
Nagy Hilda
Megengedő kötőszó
Gothár Tamás
Versek
Albert-Lőrincz Márton
Törtarany. 50 haiku
Erdős Katalin
Elfelejtett fehér selyem zsebkendő
Szakács István Péter
A karosszék
Gömöri György
A megszűnő Nagyvilágtól az újabb „hírünk a nagyvilágban”-ig
Csontos Márta
Versek
Szőcs István
A bennfentesség műhelytitkai
Jakab-Benke Nándor
Az életmű kapujában – pár mondat Michael Ciminóról
CSUSZNER FERENCZ
Ódzsa-album
Horváth Előd Benjámin
Heterogén egység
Tamás Dénes
Követve egy melóst
Demeter Zsuzsa
Olvasókban rejlő irodalomtörténet
Jakabffy Tamás
Herr, wie lange...
SZEKERNYÉS JÁNOS
Szobrokká szervesített tárgyak
 
Horváth Előd Benjámin
Heterogén egység
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 16. (702.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.


„Egyébként itt lakom a fejedben

és maradni készülök.”

                                (Király Zoltán)

 

 

Transzközép, Előretolt Helyőrség – érzékenyebb füleknek ezek a szavak már-már egyenlők az einstanddal. „Az erdélyi magyar irodalomban ismét történt valami” – írta Fried István húsz évvel ezelőtt. Azóta is történik, láthatjuk, ha fellapozzuk az Előretolt Helyőrség Ezredévkönyvet. Mert ami történt, visszafordíthatatlanul tovább történik és új történéseket szül: „A szóban forgó „csoport” művei (...) úgy illeszkednek az irodalmi hagyományba (...), hogy szembefordulnak azzal, felülírván írják tovább és tartják játékban” – fogalmazza meg Páll Zita. A játék tehát folytatódik. Nehéz erről a könyvről írni, mert nem (csak) azt mutatja be, ami történt, ami lejárt, hanem azt (is), hogy mindabból – közvetve vagy közvetlenül – mi minden lett még. Ami következett. És mivel meglehetősen változatos, heterogén anyaggal állunk szembe, azzal is szembesülünk (főleg a fiatalabb szerzők esetében), ami máshonnan következik, ahol kimutatható a műveken a transzközép jelenléte, egy sor teljesen más jelenléttel kiegészülve, egyenrangú komponenseként az egyéni nyelvnek. De ide még visszatérünk.

 

 

Hagyomány

A Gáll Attila szerkesztette Ezredévkönyv nem egy klasszikus értelemben vett antológia. Számomra inkább olyan, mint egy bárhol felüthető lexikon. Tetemes anyagmennyiséget fog át, szinte lehetetlennek tűnő vállalkozás, annyira változatos anyag, hogy könnyen el lehet veszni benne, és elsőre nehéz megmondani, tulajdonképpen mi is tartja össze ezt a durván ötszáz oldalt. Irányelv nincs, mert, ahogy az már többször leszögeztetett, a transzközép nem irányzat, „nem egy homogén, vagy nemzedéki megnyilvánulás, nem generációs fellépés, hanem érdekszövetkezet.” (Páll Zita). Az irányelv hiánya persze lehetne az irányelv maga, ebből ki lehet indulni, a transzközép irodalomszemléletét, a „paradox logikát” (Sántha Attila) alkalmazhatjuk, mint szerkesztői elvet, és akkor, hip-hop, „külcsín és belbecs”: az ábécé-sorrend szerinti elrendezés máris ironikus felhangot kap. Lexikon-antológia, antológia-lexikon, ez se, az se, hagyomány felülírva.

Az Ezredévkönyv arról tanúskodik, hogy a transzközép egy nagyon is legitim szférája lett a(z erdélyi) magyar irodalomnak. Beleitta magát jó mélyre az irodalmi köztudatba. Paradox logikája győzedelmeskedett: a hagyomány elleni lázadást, a felülírást elfogadta a hagyomány. Megvalósult, maga is a hagyomány része lett. Ez különösképpen a fiatalabb szerzők esetében érdekes, mert náluk a transzközép immár mint valódi hagyomány jelenik meg, amellyel nekik is némileg szembe kell fordulniuk, felül és tovább kell írniuk, játékban tartván, új játékokat teremtvén.

 

 

Univerzum

Elsőre kicsit méltatlankodtam, hogy milyen jól láthatóak a különböző szerteágazások, az egymásra- és visszahatások, de, legyen antológia vagy lexikon, hiányzik a függelék, a szerzők életrajza, az időbeli elhelyezés lehetősége, nincs egyéb, csupán a könyv végén (ahogy minden Előretolt Helyőrség-könyv végén) a sorozat eddig megjelent könyveinek listája, évszámokkal. Aztán világossá vált számomra, ez nem az a lexikon: itt egy irodalmi univerzum nyitja meg előttünk kapuit, és enged betekintést. Ha az olvasó háttéradatokra volna kíváncsi, ott az internet, ami egy teljesen másfajta univerzum.

 

Mindenesetre teljes képet kapunk. Látjuk a törzset, az ágait, azt is látjuk, hogy aki kevésbé tartozik ide, az is idetartozik, a lényeg a transzközép-jelenség („érdekszövetkezet”, ha úgy tetszik) teljes értékű bemutatása, és az, mint olyan, nem zárja ki azt sem, ami nem eredendően transzközép, de belecsöppent (hogy mi az, ami eredendően transzközép, és mi nem, illetve mi csöppent bele, azt most hagyjuk) – egyszóval hiteles seregszemle. Van fejlődés, van kifulladás, van átalakulás, nemzedékek közti átjárás, kommunikáció, a művek folyamatosan visszautalnak egymásra – a szerzői nyelvek kiegészítik egymást, akár generációkon átívelve is. Ezért sem nevezhető irányzatnak, mert mindig alakulóban van, folyamatosan tovább lehet gondolni, megy tovább a játék (vérre vagy sörre, ahogy tetszik).

 

 

Régi és új

Eddig is egyértelmű volt számomra, hogy ha csak a transzközép alapító szerzőit, Fekete Vincét, László Noémit, Orbán János Dénest és Sántha Attilát vesszük, hogy hangjuk mennyire különböző, de ez a különbözőség még inkább szembe tűnik az Ezredévkönyvben. Sőt, az is, hogy ezek a különböző hangok egy pillanatig sem túlharsogják, hanem már a legelején kiegészítik egymást, párbeszédben vannak egymással, utalnak és visszautalnak egymásra. Ezért is jó, hogy bekerültek a kötetbe Fried István, Páll Zita tanulmányai, illetve Székely Csaba paródiái: jelenlétük ezt a párbeszédet árnyalja, különleges színfoltjai a válogatásnak.

 

És ezt a játékot folytatja a többi szerző: a legfiatalabbakon látszik a hatás, de látszik az is, hogy ők már tovább, olykor teljesen más vizek felé eveznek. Jancsó Noémiben, Serestély Zalánban vagy Varga László Edgárban például már másképpen csapódik le a közönséges és emelkedett paradox egyesítése, az ő esetükben már nem csak provokációról, újraértelmezésről van szó, a travesztia már nem csupán travesztia, hanem kiindulópont, a meghonosított lázadás, az otthoni légkör része, a valóság egy szelete, a mindennapok valóságáé, már más a tét, az előttük járók kivívták amit kivívtak, az újaknak el kell helyezniük magukat ebben a már meglévő kontextusban, miközben már saját küzdelmeiket vívják, a világ változik, tehát meg is kell védeniük magukat az elődök vívmányaival szemben, hogy el ne nyelje őket. „…benned a legszebb / hogy meg fogok halni” – írja Serestély Zalán egy helyütt. A transzközép már az irodalmi diskurzus, az irodalmi nyelv része, ennélfogva az utalásrendszere, nyelvi eljárásai is árnyaltabbá, személyesebbé válnak, a játék már egy másik játék, a szatíra a hús-vér valóság maga, amivel az újak költészetének már eleve számolnia kell.

 

 

Oszcillálás

Azért jó az ábécé-sorrendbe rendezés, mert ilyen módon a lineárisat felváltja a perspektivikus olvasásmód, és a könyv, jellemző módon, jelképesen „fityiszt” mutathat az időnek is. Ezért nincs függelék, nincsenek adatok: a művek vannak, mindenféle művek, tetemes mennyiségben, a művek, amelyek, így vagy úgy, de valahol a transzközéphez és az Előretolt Helyőrséghez kötődnek. Mivel nincsenek kronologikus sorrendbe rendezve, sem csoportosítva, olyan heterogén egység alakul ki, amely szinte pulzál, van ritmusa, látszik, ahogy lélegzik, terjed, alakul és oszcillál. Ahogy a szerzők követik, előzik, kiegészítik, újragondolják, emésztik egymást, utalnak és reflektálnak, egyszóval teszik a dolgukat: az erdélyi magyar irodalom több mint három nemzedékének természetes oszcillációja válik láthatóvá, és ez az oszcilláció az, ami végső soron összetartja ezt a temérdek

anyagot.

 

Ha befogadjuk ezt az oszcillálást, ezt a ritmust, ezt a pulzálást, egyre izgalmasabbá válik ez az univerzum. És akkor láthatjuk a transzközépnek mint jelenségnek elemi erejét is megmutatkozni: nem egy ideológiáról vagy irányelvről van szó, hanem az irodalom helyzetbe hozásáról, a művek leporolásáról, újraértelmezéséről, a módszerek integrálásáról, a kritika revíziójáról, a formabontás és formateremtés mindenkori gyakorlatáról. E gyakorlat módszerei immár beleivódtak az irodalmi diskurzusba, és a legújabbak hangjában is fellelhetők nyomai. Nem lehet többé kikerülni, nem lehet többé (Erdélyben) irodalmat csinálni nélküle: a transzközép szellem ott ül tudatunk mélyén, és nyomban gúnyosan elvigyorodik, amikor elérzékenyülünk saját nagy szavainkon, de különösképp, ha pátoszra nyílna ajkunk. És ez így rendben is van.

 

 

 

Előretolt Helyőrség Ezredévkönyv. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2015.

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében