Végetnemérzet
Farkast kiáltok,
hogy rémületet ne kelljen.
Hallgatsz. Hiányok
szédülnek mellettem;
hogy takaróérzet,
genézis az öledben.
Én megadón nézlek.
Demencia. Követtem
az elmosódott alakot
a Kálvin-sínek mentén.
A lent toporgó hallgatott
a pázsit-szinten. Ferdén
villamosok száguldanak,
hol révedt kocsik színe
villan, s kopog, ájul szavam
egy képzelt kocsiszínbe,
hová békében érkezni kell,
nem pedig beesni.
A rák végtére élelmiszer?
Az élet elírt fecni,
hogy: „fejvesztett hitem
egy véletlen képzet
egy elveszett szívben
a végetnemérzet.”
Vakfolt
ez több lesz, mint egy féregnyúlvány
az utca lépcsős végén
nem lesz több szent éter-hullám,
s a furcsa légcső-kémény,
csak a sztondulásig tartósított,
hajszolt „szeretlekek”
a fordulásig narkó-irtott
szerelmeket lehelgetek,
hol nem hittem a valóságban
és sosem hittek bennem,
ott rendít el a csalódás-tan
port vegyít egy szervben
miért van ilyen sötét anya?
Ás és kapar
Létezésem minden apró törésbe új sikollyal
férkőzik. Addig ás és kapar a szintek
mélyén sejtbe-ájult maradványainkig,
amíg a felszín olyan távol köntösét nem
ölti, amilyenben nemrég vágtad rám az ajtót.
Mondjuk néha jól áll. Józannak maradni
annyit tesz, mint tudomást sem venni
az elméd végtelen sikátorain beléd botló
ingerekről. Illumináció: zsigerszintre
zsugorodva tépni fel a benned alvó Ősit.
Az álom a két transzcendentális állapot
narcisztikus harca. Meg akartalak csókolni,
de a szorongás elnyomta: amikor
valaki elsétál a nyitott ablakod előtt.
És most, a kontroll-komplexus
dimenziójában azon gondolkodom,
hogy ha itt is, így is képes leszek rólad
írni, akkor semmi kétség, tényleg szeretlek.
Abszencia
A rohanó órák huzatában állok;
a létünk viharában, vagy talán csak a szélén.
A hangod és a hiánya a hűs érdek-barátok,
meg a vonathang, mely belém mar, hogy: „Budafok! Nagytétény!”
És egyre jobban távolodok a vágyott állomástól,
hol a peronon talán még mindig ott ülsz csendben.
Kérdezik: „A hely szabad?”, s a hűvös légnyomásból
utazóvá lényegül a nihil velem szemben.
Aztán Kelenföld, este nyolc, stroboszkóp-szerű fények,
az aluljáró plafonjáról málló emlékárnyak.
Egy graffiti a szíven, azt hirdeti: „félek”.
A falra vetülök, s a rajzolt lények belém szállnak.
Aztán megállok a felborult és torznak ható térben.
A felismerés megszorít, az állapot már ismert;
mert a sok-sok mezítelen, absztrakt körülményben;
megláttalak Téged, s benned meg (az) Istent.
Szőke Olivér: 1995-ben született Budapesten. Színészkedik, rendez, gitározik, énekel, dalszöveget, verseket ír. Jelenleg Budakeszin él.
