Csak egy festett név vagy egy fakereszten,
Daniela, vagy ha szerinted csak Jézus
jó gyerek, akkor még ennyi sem.
Ticket to Ride-ot hallgattál, amikor a BILLÁban
kutyakajás és tisztítószeres polcok közt kopogó
cipőddel verted a ritmust, dúdoltak
buja ajkaid (megragadhatatlan mozdulatlanságban): John
képzetlen, durva, so childish hangját szeretted,
nem az andalító Paulét. Meggyőződésem,
hogy imádtad Lennon prédikációit,
– határozott és bámulatos – nézeteit Krisztusról és az apostolokról,
erőszakellenességről, örömről és jóságról, szerelemről,
és Vietnámról és a CIA-ről és az USA-ról. A rendelőben
nem láttam egyetlen ikont sem, Daniela, és ez
meghatónak tűnt. Annyira törékeny voltál
a klasszikus szabású vadcikória farmerben – Gaiman blueberry
girlje, 50 éves, talán negyvenöt,
még tökéletes állapotban megőrizve,
rendkívül figyelmes a nyomasztó öregekre, a flora piacon és
a temetőben habozó vénasszonyokra,
végül is mindenre, a szórólapokkal és telefonszámokkal
teli folyosón,
és aztán azt mondtad: „meséljen részletesen,
Manasia úr, de engem a tünetek és a táplálkozási
szokásai érdekelnek,” „gondját viselem a hűséges
zsírmájamnak, ő – csak – a kis gebécském,” mondtam, és te,
Daniela, nevettél, miközben a periférikus látásommal
egyetlen ikonocskát sem bírtam felfedezni a falakon.
Három év. Hogy sejtenként csepegj el, egy
visszafordíthatatlan vízórából.
Elsőként az asszisztensek
hagytak el: cinikusak. Meleg testek hideg köpenyek alatt.
A halál még őket is leveri. Az öregasszonyok,
akiket annyira szerettél valami
perverz anyai ösztönnel,
mind más családorvosokhoz vándoroltak,
messze elkerültek, ahogy egyre kisebb, remegő
testtel mentél az utcán, mint sápadt
betű a BILLA piros és sárga neonjai
alatt. Megszületett Estera, igazi
egérkislány, minden nap rám hozta a frászt, de én
bíztam benned,
annyira bíztam, hogy vártam, hogy elmúljon a
a citosztatikus szerek kálváriája, az émelygés és a hányás, hogy visszatérj a sivár
rendelőbe, ahol annyi hely volt: te, Camelia, Estera,
saját kis holdkompunk.
Egy novemberi estén füstölt lazacként mentem haza,
amikor épp tőlünk jöttél ki. Nem bírtad kinyitni a termopán
ajtót. Féltél, Estera jól volt, rendkívül
fürge, segítettem elérni a fiad kocsijához.
Rohamléptékben tűntek el sejtjeid, amikor viszont
láttalak a Transilvania bank pénztáránál.
Elmaradt számláim fizettem, te egy hatalmas
betétet számoltál fel:
teljesem lebénultam, mikor megláttam a lapos kötegeket
remegni a kezedben. Kijöttem az épületből.
Követtelek az obszcén sugárúton,
amíg eltűntél a panel lépcsőházában, a monostori
hiénák menhelyén.
Napok, hetek teltek el. Egy új,
barátságtalan orvosnő giccsekkel és
ikonokkal töltötte meg a rendelőt. Németországban ért a halál,
egy drága és méltatlan kezelés után,
a köpenyek világában,
amiket próbáltál emberivé tenni.
Esténként néha oda nyitottam az újságot, ahol rokonaid
közölték a számlaszámot – lej, euró – és ahová nem
nyitottam ki soha babonából és pánikból.
Adományoztam volna háromszáz lejt neked, akiben biztos vagyok, hogy
sohasem fogadott el csúszópénzt. Olykor rád gondolok és
zsigereim közt turkálok magyarázatért. Rád gondolok,
amikor Lennont hallgatok. Hónapok óta folytatom
a kezelést, és kordában tartom a májnagyobbodást.
Hónapok óta pusztítom a májam, segítenek
az undor, a depresszió és a retkes önbecsülés
láthatatlan varjai.
ANDRÉ FERENC fordítása
Ştefan Manasia: román költő, irodalomkritikus, a kolozsvári Tribuna című román nyelvű irodalmi-művészeti folyóirat szerkesztője. 1977-ben született Piteşti-ben. A kolozsvári BBTE-n szerzett román és angol irodalom- és nyelvtanári szakképesítést 2000-ben. 2008-tól a Thoreau unokaöccse elnevezésű kolozsvári román irodalmi kör alapítótagja. Több verseskötet szerzője.
