"akarják, vegyél mindig másik maszkot"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 18. (704.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Ballada éjjel
SZÉKELY FERENC
„A kaland az életem tartozéka” - beszélgetés a 75 éves Cseke Gábor költővel, íróval, szerkesztővel
Donal Ryan
Amit megtudhatunk (All We Shall Know)
Tamás Dénes
Versek
Csontos Márta
Versek
MÁRTON EVELIN
Csen csenbasi
OZSVÁTH ZSUZSA
Novellák
Szén Benjámin
Versek
Élő Csenge Enikő
Versek
Szőke Olivér
Versek
ŞTEFAN MANASIA
Daniela
Szőcs István
„Egymaga fele a teremtésnek?”
Lovász Krisztina
Nyestes
Kántor Lajos
Szelek és vitorlák
Czakó Gábor
Az idő és a Van
Papp Attila Zsolt
Európa, te műkincsekkel süllyedő hajó
GYŐRFI KATA
Mindenki oda jár vakációzni
Király Farkas
Kolozsvári ponyvaszpotting
MOLNÁR ZSÓFIA
Feljegyzések a kulcslyukból
Abból, amink most van
Jakabffy Tamás
A zene – és a körülmények
Zakariás Ágota
Conti-mentális terek a Bánffy-palota pincéjében
 
Kántor Lajos
Szelek és vitorlák
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 18. (704.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.


(Tanulságos, fiatalító évek a kilencvenéves
Korunk történetéből)

(Folytatás előző számunkból)

 

Korunk fórumára mondhatni folyamatosan és változó formákban került az irodalom. Tallózva az 1975-ös évfolyamból: Szilágyi Júlia A helyszín hatalmát hangsúlyozza Jancsó Béla Irodalom és közélet című gyűjteményes kötete megjelenésekor (1975. 1–2.). Ugyanitt, a Jókai-blokkban Veress Zoltán Jókai eszmei koordinátarendszeréről értekezik. A kortárs magyarországi irodalomnak sikerül nagyobb teret szentelnünk az áprilisi hivatalos („felszabadulási”) évfordulón, Illyés Gyula és Nagy László egy-egy versével és Sükösd Mihály tanulmányával (A magyar prózairodalom – átalakulóban). Ezzel a lehetőséggel élünk a következő áprilisokban is (1976, 1977). Érdemben ünnepli a folyóirat Apáczai emlékét, a 350. évfordulón Bretter György, Szigeti József és Csetri Elek írásaival, Bartalis János, Lászlóffy Aladár (Az olvasó Apáczai) és Lászlóffy Csaba verseivel és Kós András szobrának reprodukciójával (1975. 5.). De itt említendő – vagy talán a Szilágyi István–Bretter György „páros esszé” közelében szólhattunk volna róla –, hogy Lászlóffy Aladár szintén egy írótársról, barátról, Panek Zoltánról, novellagyűjteményéről, a Mellékes csodákról azonosulni tudással írja meg véleményét (Szókratész és vidéke). Láng Gusztáv főlaptestbe helyezett kritikája Balogh Edgár példaképeiről (Mesterek és kortársak), illetve irodalomtörténeti vagy publicisztikai reflexióiról filozófiai és közéleti vállalkozás (Közügy és tudomány. 1975. 8.). Az 1975-ös évfolyam utolsó száma sem nélkülözi a szakmai súlyú tanulmányokat: Kiss Ferenc, a Kosztolányi-életmű budapesti monográfusa a kritikus Kosztolányit mutatja be olvasóinak; Cs. Gyímesi Éva az irodalmi stíluselemzést állítja a szakma figyelmébe (A szó művészete, avagy: kétségek tudománya).

 

Kaleidoszkóp? Vagy éppen tudatos vállalása a sokféleségnek, az irodalmon belül, írók, költők, irodalomtörténészek, kritikusok minőségi szerepvállalásával. Kikacsintás nélkül a politikára, a hatalmi elvárásokra.

 

 

Korváltás, helyfoglalás

 

Kós Károly temetése után két hónappal, Domokos Gézát és Benkő Samut idézve, házsongárd-közeli gondolatokat fogalmaztam meg Korváltás című jegyzetemben (1977. 10.), „saját halottjaink”, a nemrég elhunytak tekintélyes névsorát állítottam össze, a következő nevekkel: Bartalis János, Csehi Gyula, Dankanits Ádám, Földes László, Földes Mária, Horváth István, Jancsó Béla, Jancsó Elemér, Jordáky Lajos, Kós Károly, László Dezső, Maksay Albert, Márton Gyula, Mikó Imre, Nagy Imre, Nagy István, Nagy Kálmán, Olosz Lajos, Szilágyi Domokos, Szőcs Kálmán, Vámszer Géza. (1977 novemberében már Bretter Györgyöt búcsúztatta Angi István és Rácz Győző.) A „Korváltás” tulajdonképp arról szólt, hogy az ötvenesek, Székely Jánosék, Kányádi Sándorék, Sütő Andrásék veszik át az eltávozott öregek helyét – de hogy a tragikus végű fiatalabbak (Dankanits, Szilágyi Domokos, Nagy Kálmán, Szőcs Kálmán) „pótlása” (bár ez nyilvánvalóan lehetetlen!) miképpen történik, arról itt nem esett szó. Pedig a korváltás, a helyfoglalás a hetvenes évek Korunkjában ugyancsak napirenden volt. Mi, közeledő negyvenesek vagy már „középkorunkba” belépettek nem csupán a „második Forrás-nemzedék”, Csiki Lászlóék visszhangos jelenlétet voltunk kénytelenek tudomásul venni, vagy akár barátilag-kritikailag fogadni, hanem egy utánuk érkező tehetséges csapat, egyéniségükre büszke, alakuló személyiségek színre lépéséhez asszisztálhattunk, közlési lehetőségeiket támogathattuk. Erről beszélt, a problémákat sem hallgatva el, Egyed Péter az 1976. eleji Korunk-ankétban.

 

Ez volt az az idő, amikor fiatalok antológiái követték egymást. A vitorla-énekre (1967) következett az újabb költői bemutatkozás, a Varázslatainkban (1974), de vele párhuzamosan, ugyanabban az évben a Kriterion megjelentette – Bretter összeállításában és előszavával – a Szövegek és körülményeket, amelyben a „fiatal gondolkodók” (B. Gy. nevezi így őket) mutatkoznak be egy-egy esszével, illetve tanulmánnyal: Ágoston Vilmos, Huszár Vilmos, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor és Tamás Gáspár Miklós. A kolozsvári Dacia megjelentette Varázslataink költői közt van Adonyi Nagy Mária, Markó Béla és Szőcs Géza. Bő negyven év elteltével visszatekintve, tekintélyes a névsor – a kilencvenéves Korunk-történetnek biztosan nem elhanyagolható része.

 

A két névsorban találhatók részben már ismertek voltak a hetvenes évek elején megjelent Korunk-számokból (is) vagy még előbbről; Tamás Gáspár Miklós Toga virilise, Molnár Gusztáv hozzászólása az Erdélyi Fiatalok falumunkájának értelmezéséhez az 1970. júliusi ifjúságtudományi számban figyeltetett föl a huszonkét éves szerzőkre. És persze nem volt véletlen, hogy amikor az új Korunk ötvenéves antológiáját szerkesztettük, 2007-ben, kettőjük mellé (Molnár Gusztáv 1973-as Kafka-esszéjének, a Tűzmadárnak közelébe) Szőcs Géza hosszú írását tördeltük „a megtalált versről” (A parton Proteusz alakoskodik. 1973. 12.). 1974 novemberében ismerkedhettek a Korunk-olvasók egy Byron-vershez (Prométheusz) fűzött, új Ágoston Vilmos „glosszával” (Szimbólum és cselekvés), Markó Béla meglepően érett versét (Évszakok kapujában) 1973-as évfolyamunkból idézhettük. Tulajdonképp tehát folytatásról beszélünk, amikor a két 1974-es antológia (a Daciáé és a Kriterioné) kritikai fogadtatását elevenítjük fel, meg további szerkesztőségi összeállítások tényét – és minőségét – idézzük az utókori emlékezetbe.

 

Ezt már csak azért is meg kell tennünk, kiemelve őket a sok évi szöveghalmazból, mert újabb fiatal nevekre irányítják a figyelmet. A Varázslataink versanyagáról öt Korunk-számon keresztül (1975. 10–1976. 3.) folyt a vita, bekapcsolódva az Utunk, az Ifjúmunkás, az Igaz Szó hasábjain is követhető polémiába, amely a Vitorla-énekhez, illetve a második Forrás-nemzedékhez, költészetünk jelenéhez és várható jövőjéhez ugyancsak kapcsolódott. „Fiatal, pályájuk kezdetén vagy éppen legelején álló kritikusjelöltek bírálatait közöljük a Varázslataink (Dacia Könyvkiadó, 1974) című versantológiáról” – írtuk a Mozduló költészet cím alá sorolt két szöveg fölé, Bálint Ákos és Veres István újat kereső, ám azt itt nemigen találó véleményével e címben lényegében ellenkezően. (Kérdőjellel találóbb lett volna.) Megváltozott korunkat és létünket nem éppen adekvát módon képviselik az antológiában közölt versek, véli Veres István – és ezt az ítéletét megtoldja egy érdekes összehasonlítással: „Ez – bár egyeseknél talán már érződik mint igény – nemzedéki szinten nem mutatható ki, ellentétben például a hazai német líra legfiatalabb generációjával, amely – hasonló társadalmi és nyelvi viszonyok között – tudott a megelőző nemzedék ugyancsak szintézis jellegű költészetéhez képest újat hozni.” Jóval nagyobb súlyú Mózes Attila bekapcsolódása a vitába (Fiatal költők ürügyén. 1975. 11.). Mondhatni kész kritikusi fegyverzetben, távlatosabban ítélkezik, a Forrás második nemzedékéhez, a közülük legjobbakhoz kapcsolódó lelkes befogadásra visszaemlékezve (Farkas Árpádot, Király Lászlót, Kenéz Ferencet és Magyari Lajost nevezte meg korábbi kedvencei közül); most az úgymond első nemzedékbelieknek, Lászlóffy Aladárnak és Szilágyi Domokosnak ítéli a pálmát (utal Bretter figyelmeztető „ideiglenes röpiratára” is) – és erről a talajról minősíti kevésnek, elégtelennek a Varázslatainkban megmutatkozó tehetséget, teljesítményt. Markó Bélát tekinti egyértelműen pozitív kivételnek, mellette Sütő Istvánban látja a „meglepetésre képes” költőt, valamint Szőcs Gézát, poeta doctus-alkatát véli figyelemre méltónak, akinek „nyilvánvalóan Weöres Sándor-i vétetésű versei […] még mindig a költői játszadozás szintjén állanak”. Lengyel Ferenc kritikai elemzése megengedőbb (Ami van – és ami lehetne 1975. 12.), többeknél keres és talál biztató jeleket, versrészleteket. Balla Zsófia („Új időknek új dalaival”. 1976. 1–2.) vitába száll Mózes Attilával, egyrészt Prokrusztész-ágynak minősíti a Forrás-nemzedékek „törzskönyvezését”, az I., II., III.-at, másrészt kiáll Szőcs Géza „bravúros technikájú” versei mellett: „A műveltség olyan szokatlan, hogy negatív előjelet kap? Tessék, itt van az Egyéniség, aki számára a vers a gondolkodás egyik lehetséges formája. Ahogyan a Szőcs Gézával kapcsolatban sűrűn emlegetett Weöres Sándor életművének lényegi vonása az állandó travesztia, Szőcs Géza számára a Vers az egyik travesztia a sok közül.” Balla Zsófia ideírja Szőcs Géza neve mellé, a pozitív csomagba a Markó Béláét és az Adonyi Nagy Máriáét is. Rám várt végül a szerkesztői feladat, a vitazárás (Mozduló költészet – mozduló kritika? 1976. 3.). Éppen négy évtizeddel az „igazságosztás” után, változatlanul azt tartom fontosnak, hogy a hetvenes évek közepén a fiatalok költészetéről fiatal kritikusok (Mózes Attila már annak volt mondható) és kritikusjelöltek (Lengyel Ferenc, a költőként tehetségét már bizonyított Balla Zsófia) mondtak véleményt – indultak el a pályán. Hiányoltam viszont, hogy a szakma tapasztaltabbjai elszalasztották az alkalmat, hogy hazai magyar líránk állapotáról vitatkozzanak, vitatkozzunk, „társadalom és egyén, haza és nagyvilág, saját hagyományaink és a modern világlíra figyelembevételével”. Persze ami a most lezárult vitát illeti, fölöslegesnek véltem máris eldönteni, megjósolni, hogy ki a legtehetségesebb; Markó Béla és Szőcs Géza megjelent Forrás-kötete viszont meggyőzött arról, hogy velük napjaink költészetében számolni kell. Így volt 1976-ban – és az újabb negyven év ezen nem változtatott.

 

E vita környékén megfigyelhető Szemle-rovatunk bővülése, azt is állíthatnám, bizonyos fokú átrendeződése. A legszembetűnőbb Mózes Attila kritikusi térfoglalása. Alighanem érdemes volna bibliográfiai teljességgel felmérni, hányszor és hány könyvről írt kritikát a Korunknak, főként írói-bírálói pályája kezdetén, nemegyszer – mint például a fiatolódó romániai magyar költészetről a széles körű polémiában – átfogó jelleggel, nem csupán egy-egy új megjelenést regisztrálva. Mindjárt 1975 elején (Novelláskötetek – eredmények. 1975. 3.) így indítja cikkét: „Az utóbbi két-három évben, úgy tűnik, a romániai magyar próza reneszánszának kezdetét éli.” Kijelentését gazdag példatárral támasztja alá, és ebben többeket megnevez (Csiki László, Király László, Györffi Kálmán, Vári Attila, Váradi B. László), elemzésében Bálint Tibor, Hornyák József és Bodor Ádám könyveivel, egyes írásaival foglalkozik. Bálint Tibor prózájának poézisét dicséri, a Plusz-mínusz egy nap apropóján pedig leírja: „Bodor Ádám novellisztikája irodalmunk csúcsait jelzi.” Bonckése alá kerül Köntös-Szabó Zoltán riportkötete (1975. 7.), Tóth István verseinek és műfordításainak gyűjteménye (1976. 3.), Bodor Pál két könyve (1976. 6.), Deák Tamás prózája (egyenesen a főlaptestben, az 1976. júliusi számban); „az értelem indulatát” fedezi fel Kenéz Ferenc költészetében (1976. 10.); feltételezi – ami majd be is igazolódik –, hogy Szilágyi Domokos és Vermesy Péter gyermekeknek szóló verse és muzsikája, a Pimpimpáré sikerkönyv lesz, mint Fodor Sándor Csipikéje, Kányádi Sándor kötete, A bánatos királyleány kútja (1977. 1–2.); lelkesen dicséri Majtényi Erik Hajóharang a Hold utcában című emlékezésregényét (1977. 5.), Fodor Sándor megszenvedett életének lenyomatát, az Egy nap – egy életet (1977. 7.); Panek Zoltán „én-történelmét” ismeri fel és magyarázza A földig már lépésben megjelenésekor (1978. 5.). Kritikusi szorgalom, elmélyedni tudás, írástudói felelősség, stiláris igény – valóban ajándék a Korunk-olvasónak a huszonhárom-huszonhat éves Mózes Attilától.

Aki közben már a saját prózáját alakítja. Erről folyóiratunk ugyancsak tudomást vesz, 1978 szeptemberében Mózes adhatja a „Korunk prózáját” (Szememben árnyékkal virágzik). Jó a helyezése – nemzedékileg is – ennek az elbeszélésnek, szerzője ugyanis egy fiatal felvonulás szereplője: Szilágyi N. Sándor – a Szövegek és körülmények nyelvész-elméletírója – nyitja az új honfoglalók látványos jelenését (Nevek és dolgok), őt követi Ágoston Vilmos Kriterionnál megjelent kötetének bemutatása Aradi József által (A humanizmus szótára), Markó Béla három verssel van jelen, Szőcs Géza esszéje pedig (Ki gondolta volna, hogy a padláson?) sikeres figyelemfelhívás az itt olvasható Moldován Domokos-filmforgatókönyvre.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében