"akarják, vegyél mindig másik maszkot"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 18. (704.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Ballada éjjel
SZÉKELY FERENC
„A kaland az életem tartozéka” - beszélgetés a 75 éves Cseke Gábor költővel, íróval, szerkesztővel
Donal Ryan
Amit megtudhatunk (All We Shall Know)
Tamás Dénes
Versek
Csontos Márta
Versek
MÁRTON EVELIN
Csen csenbasi
OZSVÁTH ZSUZSA
Novellák
Szén Benjámin
Versek
Élő Csenge Enikő
Versek
Szőke Olivér
Versek
ŞTEFAN MANASIA
Daniela
Szőcs István
„Egymaga fele a teremtésnek?”
Lovász Krisztina
Nyestes
Kántor Lajos
Szelek és vitorlák
Czakó Gábor
Az idő és a Van
Papp Attila Zsolt
Európa, te műkincsekkel süllyedő hajó
GYŐRFI KATA
Mindenki oda jár vakációzni
Király Farkas
Kolozsvári ponyvaszpotting
MOLNÁR ZSÓFIA
Feljegyzések a kulcslyukból
Abból, amink most van
Jakabffy Tamás
A zene – és a körülmények
Zakariás Ágota
Conti-mentális terek a Bánffy-palota pincéjében
 
Czakó Gábor
Az idő és a Van
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 18. (704.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.


Fölébredt. Mielőtt nyújtózását elvégezhette volna, átvillant tudatán, hogy édesanyja a szülőfalujában várja. Szülőfalujukban, ahol majdnem kerek harminc év eltéréssel mindketten születtek. Ráadásul az álom azzal folytatódott, hogy ébredését is álmodja, így nem tudta megállapítani, hogy édesanyja valóságosan áll-e ölelésre tárt karral a kertajtóban, vagy csak álmában. Azaz ébredés gyanánt, vagy inkább helyette egy másik álomba álmodta magát, melyben azt álmodta, hogy édesanyja várja.

 

– Kisfiam, kisfiam!

 

Talán.

 

Mert létezik-e boldogabb dolog, mint kitárt karral állni a kertkapuban?

 

Élni és várni. Kit vár így az ember? Kit vár így az, aki életének legérdemlegesebb részét ebben a helyzetben töltötte? Ha nem is testileg, mert dolgoznia kellett, főzni, a gyerekekkel vesződni, aludni valamicskét… Várni, hogy visszatérjen ő a Fölvidéki Bevonulásból, a Kárpátaljaiból, az Erdélyiből. Meg persze Bácskából, ahol durrogtak a puskák meg mindenféle fegyverek. Szenttamáson a köszöntésre nyújtott virágcsokorból pisztoly dörrent az üdvözölt magyar katona arcába…

 

Remélni és várni, hogy ő egyszer mégiscsak megjön Sztálin végtelen Szibériájából, a reménytelenség honából.

 

Az idő meg se rezzent.

 

A várakozó boldogságánál csak azé nagyobb, akit így várnak rendületlenül?

 

*

 

Vasárnap ebéd és a könnyű szundikálás után kiültek a népek a házak előtti kispadokra – megelőzve egy sokkal későbbi művész-nemzedék utcabútor ötletét. Természetesen messze lepipálva az utódokat. Az eredeti ugyanis rendszerint ilyen a másolathoz képest. A népek ugyanis társalogtak is a járókelőkkel: Jó napot! Jó napot! Kiültek? Kiültünk. Beszélgetnek? Beszélgetünk. Süt a nap? Az a dó’ga!

 

Ez a kérdezz-felelek századokon át milliószor lejátszódott vasárnaponként. A kamaszok magukban nevettek rajta, s biztonságos távolságra érve kifigurázták az ülő, integető, beszélő utcabútorokat, akik viszont rendíthetetlenül komolyan vették magukat, mert valóban kiültek, tényleg szót váltottak, és a Nap is tisztességesen végezte kötelességét az égen.

 

Idővel a hajdani kamaszok is utcabútorok lettek.

 

*

 

Édesanya a földön. „Kitárt karja” persze csak szólam. Szívében repesett, belül sóvárgott az ölelésre. Testileg valóban gyakran állt kertkapuban, de két keze ujjbegyei egymást matatták, mintha egyik a másiknak adna át valami igen apró, szinte láthatatlan, mégis végtelenül értékes ajándékot.

 

*

 

Az idő ugyan fikarcnyit sem változott néhány évtized múlva sem – fönnállása óta nem bocsátkozott kalandokba – de az emberek igen. Az elvénültek kiköltöztek a temetőbe, utódaik lassan elfogyogattak a kispadokról, a padok meg lassan elkorhadtak, tűzre kerültek, legalábbis ott, ahol még maradt kályha.

 

*

 

Tugga Isten, a falu még gyermek bolondja ismerte és gyakorolta az ember kötelességét. A letűnt múlt helyett új állandóságot teremtett. Szombat-vasárnaponként már nyitás előtt a mozi előtt cövekelt. Pénztárnyitáskor megvásárolta a jobb jegyeket, majd felárral értékesítette őket. De más módon is eszesíteni próbálta a helyi emberiséget: hátha képes tanulni a saját kárán.

 

*

 

A közönyös idő újabban a kedvesük karján viháncoló alig-ruhás lányokat szemlélte, meg a fiúkat, akik kezüket a szoknya korca alatti pucér és tüzes farhúsra csempészték. Két ilyen bőr, ha összesimul! Az idő gyönyörködés helyett beérte annyival, hogy észlelte a tenyerek-csípők közti ingeráramot, de mélyebben nem érdekelte az ilyesmi. Miért is érdekelte volna? Nemcsak az említett lopakodó mozdulat, hanem más sem. Semmi sem. Ami a világon előfordul, az az ő szeme láttára megesett már végtelenszer. Miért is számítana erre-arra, netán úgynevezett meglepetésre, vagy bármire, ami meg fog történni? Esetleg arra, ami elmarad? Mihez képest marad el? Mi marad el? A milliárdszor milliárd bőrtalálkozás?

 

És mihez képest bús, sós, keserű, savanyú, fájdalmas, boldog, vagy reménytelen, netán vidám és keserves a rejtett érintés?

 

Mihez képest édes?

 

Létezik ilyesmi önmagában?

 

*

 

Édesanya ezt nem firtatta, tudta.

 

*

 

Az idő számára semmi sem új vagy régi, minden egyaránt van, és kész. Nem is érzékelte léte egyhangúságát, mert ha igen, ha sejtette volna a múlt és a mostan édes és bús zamat-különbözőségét, akkor odaadta volna öröklétét, ha egyetlen nyalintásnyira belekóstolhatott volna a mulandóságok ízeibe. Persze, honnan is gondolhatta volna, hogy létezne ilyesmi a semmirekellő dolgok örvényében, melyek a végtelenségig bugyognak föl a nemlétből, majd sodródnak le ugyanoda, újra és újra, midőn ő, az idő, kizökkenthetetlen nyugalmában át- áttűnt közöttük?

 

A semmivel világszép öröklétében véletlenül sem találkozott. Vagy azért nem, mert semmi nincsen, sőt a Semmi sincsen? Miféle csellel bukkanhatna föl a Van-ban, amikor lényege a nincsessége?

 

Az idő millió évnyi utánjárással megállapította, hogy nem találkozott soha a Semmivel, holott ő azóta létezik, amióta a Van van. Ebből aztán így következetett a szeleburdi: miután vagyok, a Van leginkább én vagyok.

 

Édesanya ezen nem gondolkodott. Kitartott.

 

*

 

A gyermek Tugga a mozi előtt állva buzgón oktatta a tanultakat. Megengedte, hogy bárki bármit kérdezzen tőle, ha előbb a kezébe tesz egy forintot. Ekkor összezárta markát és így felelt a kérdésre: Tugga Isten! A rászedettek kacagtak, Tugga pedig egykedvűen, bár némileg elszontyolodva tekintett a mozi kitaposott téglalépcsőjére, amely talpáról ismerte az egész helyi emberiséget.

 

A Liliomfi vetítésére várakozó Tornóczki tanító úr – az elvtársi világ előtti régi bútor – csavarintott egy gyöngéd barackot a gyerek fejére: Ecce collegae saeculum!

 

Perity Lajcsi, az egyik községi besúgó, természetesen megjegyezte a maga módján a rejtélyes mondatot, majd némileg eltávozván a közönség látóköréből, ugyancsak a maga módján valahogy, valamit rákörmölt belőle a szíve fölött viselt Szabad Nép szegélyére.

 

*

 

Ezenközben, sőt, mihamar sajátságos dolgok történtek az idővel, melyek bizony eltértek az általa megszokottól. Például mindenütt rögtön kiszagolta, különösen lakott helyeken, esetünkben, a faluban, az élet édes illatát. Igen és bizony, mi több: naná! Méz-íz illatot sejtett! Magyarán itten, de nem ezen a körbekeríthető helyen, hanem inkább a világmindenségre kiterjedt helyzetben, ahol nem a só, vagy a keserűség, a halászlé, netán a kedély hiánya vagy a cukor töménysége mutatkozott meg, hanem ő maga, a méz-íz.

 

Hogyan került ide? Egyáltalán: honnan ugrott elő? Az édesség – talán a Napból, vagy a mindenütt sündörgő fiatalokból ömlött? A korosodó, ám mégsem vénülő szívekből? A padok hűlt helyéről? A sehonnanból? Ki tudja. Belőlem? Jutott el a vágyott következtetéshez az idő, miközben belémarkolt a tudat, hogy onnan aztán végképp nem!

 

Olyan különös hely határa sejdült-sajdult előtte, ahol még sosem járt, sőt, nem is fog soha. Semmi sem gátolta a tovahaladásban, de lecövekelt, mert a megnevezhetetlen ott-on túl, vagyis amott, nem ő volt. Ott ő nem volt, nem is lehetett…

 

Kínjában, vagy talán kétségbeesésében, netán keserűségében – nem látunk az idő szívébe – azt sütötte ki, hogy valami lakomán egy szeles kis angyal föllökte véletlenül a tokaji aszú pinceharmatos korsóját, és az árasztotta el a falvak utcáit: ne féljetek, és ne szomorkodjatok!

 

No, de létezhet-e véletlen?

 

Az idő a Semmivel, meg a véletlenekkel sosem találkozott.

 

*

 

A református temető hársfasorának fedezékében Perity Lajcsi az időhöz hasonlóan kétségbeesett, midőn tulajdon betűit böngészte az újságszegélyen. Ki is tört belőle az osztályelnyomás sok százados kínja: Mocsok alak ez a Tornóczki! Nem hiába úr!

 

Tette mindezt a néhai (csusza) Könczölök, meg (pucok) Szabók füle hallatára.

 

*

 

Édesanya pedig nem az osztályharcban, nem is a körmönfont véges-végtelen okoskodásokban hitt, hanem a reményben.

 

*

 

Vacsora és mosogatás után Szűzanya Fia kedves tanítványa házának lapos tetején üldögélt Jánossal. A Föltámadottra gondoltak mindketten a még meleg levegőben reszkető jeruzsálemi csillagok alatt. Pontosan tudták mindketten, amiben hittek: a szeretet örökkévalósága végtelenül valószínűbb a véletlennél.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében