(vígeposz és travesztia)
Ellőbeszéd
Négy adag dohányát míg elpipázta,
Csokonai Homér játékát játszta
Tette a tréfás, igaz-hetyke legényt,
Blumauer s a maga módja szerént.
Verset elleni, hű, mekkora dolog,
Koponyámban ily gondolat nem kotyog,
De, mert úgy tartja kényes úri kedvem,
Sorokat vések, sántikálva, resten.
Szabályt megtartok úgy, hogy elvetek,
Akár átok is foganhat bennetek.
Ha azt kérditek, ebbe’ akkor mi jó,
Arra nem felel a kongó ráció,
A kétes valót nem az vékonyítja,
Tengődő kedvünk sosem az nagyítja,
Csupán a képzelet.
I. Szál szivar,
melyben kiderülnek egynémely dolgok, hű, a nemjóját, de sebaj, a legfontosabb úgyis az, ami nem derül ki. Mi van akkor, ha az egérkirály megbarátkozik a Béka Örökös Herceggel? Nem tudom, de a következmények nem maradnak el…
(Azt kérdik, megrögzött antinikotinistaként miért épp Szál szivarokra osztom az osztanivalót, úgy - és persze másként is - mint a jó Csokonai? Látják, ez számomra is rejtély, mely egyébként nem az egyetlen e konstellációban.)
Nyűgölök a Múzsámon,
Kezdené el énekem,
Szívességet e világon
Szívtelen tegyen nekem.
Én dohány után kutatok,
Szűkös zsebekben matatok,
Nincsen időm verselni.
Írja le az egereknek
Békákkal való harcát,
Egymással mint fenekednek,
Fizetvén Marsnak sarcát.
De ő nem hajlik a szóra,
Dalnak ütött végső óra,
Most immáron mi legyen?
Ha így állunk, én írom le,
Hogymint estek a dolgok,
Krónikásnak rossz vagyok, de
Nem sokáig szabódok:
Egér hoz egy ármádiát,
Brekkencsnek diktál régulát
Dúl a vész, kocog a fog.
Szétszökik a sok nyáladzó,
Hallgatva a csihányban,
Az egérnemzet gyanakvó,
Cselt gyanít a dologban.
Ebből nem sül ki semmi jó,
Eb ura is olyan fakó,
S Ugocsa non coronat.
Ámde addig van még egy s más,
Ami mind leírandó,
Ne siess a dallal, hékás,
A toll hegye forgandó.
Béka egérrel találkozott,
Könnyű barátságba fogott,
Bizony így kell kezdeni.
----------------------------
Amint a béka arra jár,
Sajtot majszol az egér,
Vendéget álmában sem vár,
Mert éhsége egekig ér,
Szájában a nyál összefut,
Nincsen szebb, mint sajtban a lyuk,
Még K.A.F. is ezt állítja.
“Adjon Isten”, így a béka,
Lapos fejét lengeti,
Nem fél egér így, csak néha,
Sajtját is elengedi.
Szaladna a közeli lyukba,
Koronája sarokba jutna,
“Brekkencs Béci a nevem”.
“Örvendek én, soha jobban”,
Bólogat a kisegér,
Élet-lángja majd ellobban,
Szalmaszálba belefér.
Milyen ronda, nyálkás Béci,
“Ne kapjál be engem, légyszi’
Király vagyok, Cincoga.”
Ekkor béka is elkezdi,
Igencsak lepcses fajta,
Rangját, rendjét mind repeszti,
Kevély királyok sarja:
“Enyém lesz majd, örök úré,
Haereditario iure,
Vízvári Birodalom.”
Tíz perc alatt, moccanatlan
Megtudja azt is az egér,
Sokat főz a herceg-katlan,
A nősülés is belefér,
Madám Vizellősi Sára,
- Övé a Mocsárnak Vára -
Lészen majd felesége.
II. Szál szivar,
melyben a dolgok bonyolódni kezdnek, s ha nem egyéb, drámai küzdelem van kibontakozóban. Mint mindenkor, a drámai szituáció valami fennkölt, magasztos elvi ellentét okán jön létre...
Midőn kibeszélte magát
Az ifjú béka-herceg,
Földre ereszti dús farát,
Zsírja csakúgy serceg,
“Megéheztem”, ekképp mereng,
Amíg a föld körötte reng,
Kívánón szaglászni kezd.
“Sajtom megfelezem vele”,
Nevet, fejét lesunyva,
“Mielőtt, hogy mind elvegye,
Híg béka-eszébe jutna.
Így mind a ketten jól járunk,
Fél szájra, de együtt zabálunk”
Ezt tervezi az egér.
Szép ajánlatát a béka
Hálás szívvel köszöni,
Bő érzelmű, nem is léha,
Cincogát átöleli.
Az egér ettől nem fúl meg,
De lépe-mája megremeg,
“Inkább együnk”, nyögi ki.
Amint mondja, nekilódul,
Breki slattyog utána,
“Zabáljunk sokat a jóbul,
Sose éljünk hiába!”
Béka nem fér a sajtlyukban,
“Milyen kár, hogy nagy fejem van”,
Húzza magát, kesereg.
“Kardot hozok, sajtrobbantót,
Nyomban tágul a sajtlyuk.
Meggyőzöm a cinc-nációt
Nekem való a sajtjuk.
Vagyonukból bíz kieszem,
Arra vagyon nekem eszem,
Vivát diplomácia!
------------------------------
Így járt az egér a békával,
Beengedte sajtjába,
Az nem volt pofának híjával,
S nem ment többé sehova.
A kisegér nem bírt vele,
Gyászba borult csöpp élete,
Megbűnhődte már e nép...
VI. Szál szivar,
mely arról szól, amiről nem. Remélem, ezzel sikerül kielégítenem az époszi küzdelmek fejleményei iránt tudakozók kíváncsiságát.
Többek között arról sem értesülünk, hogy az egérkirály kegyesen megveregeti a macska-nagykövet vállát, aztán útjára bocsátja, aki szívrepesve viszi haza az örömhírt. Továbbá arról sem lehet tudomásunk, hogy eme bátor jelenése után az egérkirály hosszas pszichiátriai kezelésben részesül. Ám mindennek alig van jelentősége, hisz a csata ideje lassan megérett, csupán a késleltető körülményeket kellene kiiktatni. Igen ám, de mi van akkor, ha a fő késleltető körülmény maga a sántikáló poéta?
Kérdik, mi a költő dolga?
Két szivar közt pihenni
Pláné, ha ő költő volna...
Nem munka az ilyesmi.
Nem írok most többet semmit,
Sztrájkba lépek, tudj meg ennyit
Spórolom a dohányom.
A seregszemle elmarad,
Nyájas retardáció,
A vígeposz így jól halad,
Vivát költő-náció!
Jól írok, vagy rosszul - mindegy,
Nem vagyok Mohamed, sem hegy,
Travesztálok nagy resten.
Puszi nektek, Homér, Blúma-
Uer és Csokonai,
Műveitek kedves duma,
Csupán föl kell nyitani.
Veletek így visszaélek,
Hálni jár belém a lélek,
Na, én immár ki vagyok?
Én írok vagy engem írnak
Rémséges jó szövegek?
Könnyű lenni így nagyúrnak,
Nőjön meg a begyetek.
Az se baj, ha nincsen téma,
Kidolgozom bíz azt még ma:
Posztmodernül mind tudunk.
VII. Szál szivar,
mely az istenek birodalmába vezet, persze, ez nem jelenti azt, hogy jó helyre kerültünk. Az istenségek kegyetlenül háborognak a békanép lustaságán, de ez nem változtat a lényegen. Szerintük disznóság, hogy a brekkencsek nem akarnak harcba szállni az egerekkel, ám véleményük helyességéről az érintetteket nem képesek meggyőzni. Elkeseredésükben váratlan cselekedetre szánják el magukat...
A főisten mélán hever -
Űrjáró úton lévén,
Három-négy csillagot lever
S kedvvel röhög a népén.
Körötte fakón lebzselnek
Alpári mellékistenek:
“Kitűnő élet ez, la!
Gond egy szál sincs, manna elég,
Dúl a párzási szezon,
Szívünk-lelkünk benne elég,
Nem siránkozunk azon.
Ami lent van, a kerek föld,
Télen fehér és nyáron zöld,
S ezt mind mi csináljuk!
Miénk ottan minden állat,
Parancsolunk nékiek,
Lábuk között tömény illat,
Fejük lapos, nem kerek.
Mindig az van, amit mondunk,
Főleg akkor, ha hallgatunk,
Úri banda vagyunk mink.”
Jön a hír, száll föl az égbe,
Rest a béka, nincs bosszú,
Isten képe le van égve,
Rövid a kar, nem hosszú.
“Az alattvalókon nincs karc,
Jót tenne nekünk egy kis harc...
...Élő közvetítésben...
Nosza, győzzünk meg sok békát,
Igenlő a felelet,
Borítsanak föl egy vékát,
Alá minden egeret.
És, ha ezt ők nem akarják,
Alfelüket mind vakarják,
Megtréfáljuk őket jól.”
Unott a béka, nincs pardon,
Semmi kedve harcolni,
Vartyogva ül a vízparton,
“Hol a tévé?, itt van ni!”
Isten háborog eleget,
Egyebet persze nem tehet,
Potyára unszol békát.
“Romlásnak indult a világ,
A vér meg egyre fajul,
Alattvaló szabályt kihág,
S mi csak pislogunk vakul.
Nem akarnak ránk figyelni,
Mást már nem lehet itt tenni,
Bánatunkban sírjunk hát.”
A szamárbőgésről mondják:
Nem hallatszik a mennybe
Istenek sirámuk ontják:
A földre az se megy le.
Békák vele nem törődnek,
Teszik magukat ökörnek,
“Hadd ríjanak odafönt.”
IX. Szál szivar,
mely önmagában nem elég hosszú ahhoz, hogy sikerüljön eldönteni: ki a hibás. A megfontoltabbjai szerint a sajt... Persze, ez még nem jelenti azt, hogy a csata nem tör ki. A rest poéta nem is gondolta volna, mi mindenre lehet jó a békaherceg halála...
A brekkek gróf Nagy Kákait
Küldik egérkirályhoz,
Hogy szedje össze hadait,
Készüljön a csatához.
Hallván az ellenség célját,
Cinci berzeszti taréját,
És üzen a macskának.
A vád az egérkirályra
Egyre bőszebben tüzel,
Látva, hogy nincs egyéb hátra,
A Tanácsban hát felkel:
“Annak oka nem én vagyok,
Vétkeim bármilyen nagyok,
Hogy a béka megdöglött.
Sajt a hibás: szorította,
Vagy ő, hogy oda bement,
Így lett belőle rántotta,
A macskabélben cement.
Mért kell brekknek tekeregni,
És a sajtba befeküdni,
Tudja ezt a jó fene.
A nyulat bokrostól lövik,
Így tartja a közmondás,
A sajtot békástól eszik,
Ennyi még a ráadás.
Nem sajnálom, nem én soha,
Odavágunk, s megint oda,
Induljon a támadás!”
Közben békák fenekednek,
Készülődnek veszettül,
“Megmutatjuk egereknek,
Tépjük őket tövestül.
Hercegünk sajtban mit csinált,
Bűne-e ez, mi harcot kivált,
Azt sohase kérdezzük.
Áldozat ő, dehogy hibás,
Moshatjuk kezeinket,
Egér vétkes, ugyan ki más?
Rútul megtréfált minket.
Ürügyünk a harcra vagyon,
Örülhetünk ennek nagyon,
Lóduljunk a harcba hát!”
X. Szál szivar,
melyben az isteneknek újból jelenésük van, soron kívül. Eme dolog a mű szerkezetét megbontja, de a rest poéta nem tehetett másként: az istenek kényszerítették, lévén szereplési vágyuk hatalmas. Az époszi bonyodalmakban egyre inkább elvesző poéta rövidesen megtapasztalja, hogy az eget és a földet összefogni nem elég a tehetség, fejét vadul kapkodja, de a lényegről így is lemarad.
A főisten így szól hozzám:
“Folytasd csak az éneked,
De mi is legyünk benne ám,
Megfizetek én neked.
Illő nekünk megjelenni,
Főszerepben tetszelegni,
Ismét, újra és megint!”
Mit tehetne a poéta,
Sírva görbül istenszáj,
Kibérelve a poéma,
Szívesen, hogyha muszáj.
Igaz, nem ők következnek,
Művem ellen szövetkeznek,
Megbontván szerkezetét.
Most legalább örülhetnek,
Kezdődik a haddelhadd,
Földért sokat nem tehetnek,
Élvezzék bár, amit ad.
Közbeszólni egy se akar,
Inkább hátat, fejet vakar,
“Egyék meg a főztjüket.
Templominkban sok kárt tettek
Léha, locska egerek,
Olajt, vásznat összeettek,
Az legyen most veletek!
A tiszteletünkre rakott
Kegyhelyeken sosem lakott
Cincogáknál más fajzat.
De ezzel semmit sem mondok
A brekkeknek javára.
Mert ők is csak oly bolondok,
Először s utoljára!
Egyvégben csak kuruttyolnak,
Éjjel pihenni nem hagynak,
A frász essen beléjük!
Víjanak csak, vágják egymást,
Gyönyörködünk mi bennük,
Tehetnénk érettük egy s mást,
De még azért se tesszük.
Milyen csata nézők nélkül?
Figyelni kell, ha más kékül,
Rajta, költő, reklámozz!”
-------------------------
Fejem amíg fölpakoltam
Az isteni magasba,
Sok dologról lemaradtam,
Vethetek hát magamra.
Bőven megkezdődött a harc,
A végén kié lesz a sarc,
Nehéz azt eldönteni.
Megkésve csak annyit látok,
Egymásnak ront a két fél,
Szájukból zúg kemény átok,
Megsántuljon, aki fél.
A béka, egér, macska s rák,
Bőszen egymás nyakára hág,
Hát én immár mit nézzek?
Szörnyű lárma van mindenhol,
Elsötétül a nagy ég,
Macska kergül, egyre csahol,
Békák vize lánggal ég.
Tótágast áll egész világ,
Szerencsés, ki ebből kihág,
Nagy cécó ez, ha mondom.
