"lehet a rajzon újra ősz"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 19. (705.) SZÁM – OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A nem, a hiába és ami azt követi
Elek Tibor
Útközben, külső és belső otthonok felé - beszélgetés Ármos Lóránddal, Bálint Tamással és Farkas Wellmann Évával
NICHITA STĂNESCU
Nyolcórai tűnődések
MIRCEA DINESCU
Dal lámpaoltáskor
ANA BLANDIANA
Alig kezdtem megszokni
Andrei Fischof
Versek
Pomogáts Béla
Számvetés a történelemmel
Eszteró István
Tíz ujjamból kinövő (Szonettciklus)
Haklik Norbert
Példabeszédek egy bákói liftaknából
Bihari Csilla Rozália
Nagypénteki tragédia
Gál Hunor
biodizájn
Sánta Miriám
Versek
HORVÁTH BENJI
Kedves Olvasó,
Váradi Nagy Pál
A túra
Medgyesi Emese
Tacet
Szőcs István
Jegyzetek – megint divatba jött témákról. Alíz és a történészek Tündérországban
Bakk Ágnes
A magyar ugar nem a vadnyugat
GYŐRFI KATA
Még a nézők megérkezése előtt kezdődik el
Fried István
Mikor alkalmi, mikor alkal­matlan a vers?
Balázs Imre József
Szabad
Erdős Katalin
Hegedűk lelkén
Időtlen bújócska
Jakabffy Tamás
Cso-cso-szán és Muti visszatér Milánóba
Túros Eszter
Free Camp 2016
 
Pomogáts Béla
Számvetés a történelemmel
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 19. (705.) SZÁM – OKTÓBER 10.

Lászlóffy Csaba költészetéről

Ritkaságnak számít az irodalom történetében, hogy egy családon belül két igen tehetséges (egymással jóformán összemérhetetlen életművet alkotó) író születik, a két Lászlóffy, azaz Aladár és Csaba írói munkássága ezt a kivételes jelenséget példázza. Lászlóffy Aladár költői munkásságát széleskörű elismerés övezte, a fiatalabbik testvér is jelentékeny és terjedelmes életművet hozott létre, ez az életmű ugyancsak azok közé a történelmi és erkölcsi példázatokkal szolgáló opuszok közé tartozik, amelyek az erdélyi magyarság múltjának és jelenének tapasztalatairól és konfliktusairól adnak számot. Lászlóffy Csaba költői, elbeszélő és drámai műveiben, ahogy Bertha Zoltán Erkölcs és történelem című írásában megállapította: „egyaránt a képi tömörség, a hatásos atmoszférateremtés és a megidézett történelmi alakok sorsán, helyzetén, küzdelmén keresztül felmutatott, megjelenített erkölcsi kitartás, helytállás és hajlíthatatlanság igazsága ragad meg.” Valóban, a kolozsvári költő mindig következetes közösségi felelősségtudattal foglalt állást a közéletben, az állásfoglalásnak ez a szüntelen erkölcsi kényszere magyarázza munkásságának intenzitását, mindig megújuló alkotókedvét, fáradhatatlan küzdőszellemét.

 

 

Nyitott érdeklődés és biztos értéktudat

Lászlóffy Csaba sokoldalú író volt. Versek, elbeszélések, tanulmányok és publicisztikai írások jelezték gazdag érdeklődését. Most elsősorban költői munkásságáról szeretnék megemlékezni. A természet világa, a fiatalos szerelmi érzés és (erdélyi költő szellemi horizontján ez magától értetődik) a történelmi vizsgálódások, felismerések telítették folyamatos intellektuális izgalommal, mi több, vitatkozó készséggel az egymást sűrűn követő verseket. A minden irányba nyitott és folyamatos érdeklődés igen változatos költői tematikát eredményezett, az otthoni kisvilág, az erdélyi táj és az erdélyi történelmi múlt a költő közösségi hűségét erősítette, nem egyszer nosztalgikus érzéseket keltett, az emberi kapcsolatok építésének igénye erős szeretetvággyal járt együtt: a költő mintegy szomjazta az elismerést. Üzenet című korai versét idézhetem: „Becsüljetek meg egyszer legalább, / mielőtt meghalok. / Becsüljetek meg, mint a hirtelen rátok szakadt boldogságot, / mint a földet, mely tegnap még bogáncsok alatt gyötrődött, / de ma már megtanult teremni, / mint az esőt, mely siessen bár vagy késsék, / de sohasem várat magára örökre.”

 

A fiatal költő tartós és biztos értékek nyomán nyilvánított véleményt, az európai hagyomány hiteles értékeire hivatkozott. A racionalista tradíció jeles képviselőjének: Immanuel Kantnak az örökségét idézte fel, Königsberg 1795 című versében olvashatók a következők: „egyetlen útja van a fennmaradásnak / mosolyoghattok minden idők mérgezettjei méregkeverői / a bölcs aggastyán aki számára a való világ sohasem létezett / s kitől fájdalmain kívül senki semmit el nem vehet már / a közönséges bűnök láttán végül / elérzékenyülve mint egy gyermek / kér tartsátok tiszteletben valahára / hiú önző életetek határait / a világgal kötendő különbékém előtt / üzenem béke veletek utódok / viszonylagos földi létünkhöz mérten ÖRÖK BÉKE.” A tisztes és bölcs életnek ezt a rendjét szülőföldjén csak küzdelmek árán lehetett megvalósítani, az irodalmi élet hajszájában, mindig vigyázva arra, hogy a megszólalás ne ütközzék a hatalom retorziójába, hiszen az erdélyi magyarság folyamatos megfegyelmezésére törekvő román politikai hatalom mindig igen keményen, ha szükségét érezte, erőszakosan érvényesítette a maga érdekeit.

 

Következésképp talán egyedül a mindig éber értelem, a megfontoltság és bizonyos taktikai érzék kínálta a cselekvés lehetőségét. Kantáta című versében Lászlóffy Csaba a redakcióban szerzett nem könnyű tapasztalatokkal birkózva tett hitet a józan értelem védelmező szerepe mellett. Egy elnyomott, megfélemlített nemzeti közösségnek különösen szüksége volt arra, hogy mindenkori helyzetét hitelesen mérje fel, és ennek nyomán alakítsa ki az önvédelem hatékony stratégiáját. A versben emlegetett „tisztafej” (miként ezt a kolozsváriak jól tudják) annak a szerkesztőségi munkatársnak a tevékenységére utalt, akinek a nyomdába adás előtt még egyszer át kellett néznie a levonatokat, nehogy olyasmi maradjon a szövegben, ami felkeltheti a hatóságok gyanakvását. A többrészes költeményt a következő sorok zárják: „a rotációs gép pontosan indult / helyreállt a szavak szigorú rendje / de az értelemre vigyázni kell a / legvakítóbb világosságban is / különben a nagy zűrzavarban / a Föld is könnyen fejreállhat / s rendet tenni ott kevés lesz majd / egy »tisztafej«.”

 

 

Keserű tapasztalatok

A költői indulás bizakodó hangja (amely többnyire a keserű tapasztalatok nyomán szerzett csalódottságot is áttörte) a hetvenes évek végétől érezhetően megkeseredett, az ekkoriban született versek mindinkább az erdélyi magyarság és az ott élő magyar kultúra veszélyeztetettségének tapasztalatai nyomán adtak számot a költő történelmi szorongásairól. Ezekben a versekben felerősödött a történelmi panasz, a közösségi sirató, a személyes sors is a mindinkább elhatalmasodó szorongásnak rendelődött alá. Az El innen halál, az Agyagtáblák töredékeire szerzett újabbkori üzenetek, a Hazulról hazámig, az Évszakok városai, az Élettől életig, a Hétvég, századvég – világvég(-e?), a Forgatókönyv a karosszékben, a Wolfgang Amadeus Mozart úrnak című költemények mintegy oratóriumszerűen adtak számot a költő baljós következtetéseiről és szorongásairól. A helyzettudat elégiája már szinte egy megválthatatlan történelmi állapotot mutatott.

 

Mondom nem melegít csak a visszfény

ernyed s csúszik a talpunk úgy mint őszi legyeknek

Hullni halálod előtt mily kínos s ostoba tréfa

ettől félj lapuló ne a gazda fölénye alázzon

Hogyha szelíd violás színekkel kent fel az élet

fény s virulás furfangja elől árnyékba ne bújj meg

korbácstól-keserű kutya-szívvel Hisz nyüszítés vagy

bősz idomár-röhej eggyé olvad túl a palánkon

ott hol a földben sincs más hős lelet ősi ereklye

csak a halál a sötét sujtásokkal asszimiláló.

 

A bukaresti diktátor, Ceauşescu nevéhez fűződő kegyetlen zsarnokság utolsó és leginkább nyomasztó időszakának személyes és közösségi tapasztalatai öltöttek alakot az 1991-es  Ki fehérlik vigyázzállásban? című kötet verseiben. Ennek a verseskönyvnek 1987-ben kellett volna az olvasók elé kerülnie, megjelenését a cenzúra késleltette. Az egyszerű fekete papírkötésbe foglalt kötet mintha azt jelezte volna, hogy magának a fekete borítónak jelképes célzata van: Lászlóffy Csaba verseskönyve igazából az erdélyi magyar líra „feketekönyve” volt. Szomorú és megrendítő költői beszámoló arról a szinte elviselhetetlen közéleti, emberi, lelki atmoszféráról, amely a diktatúra utolsó éveiben nehezedett az erdélyi magyar értelmiségre, az egész erdélyi magyarságra. Az elnyomás súlyos és sötét politikai légkörét fejezte ki a költemények keserű, szinte reménytelen hangulata, komor képi világa, sőt a versek felépítése, szerkezete is.

 

A kolozsvári költő akkor – a nyolcvanas évek közepén – nem beszélhetett kendőzetlenül az elnyomatásról, ezért idézte fel verseiben, színpadi vagy prózai munkához hasonló módon, a történelem vészterhes korszakait, például az 1848–49-es szabadságharc leverését vagy a Bach-korszakot. Ezekben a vészkorszakokban és hozzájuk hasonlóan a román diktatúrában az erkölcsi hitványság, a közönséges árulás jelezte azt a szinte elviselhetetlen nyomást, amely alatt bizony számos lélek és gerinc is összeroppant. Aki pedig tartani tudta magát, az hallgatott. A hallgatás kényszere jelenik meg a kötet verseiben is, ahogy A HÁZ, aki vagyunk című nagyívű költeményének végén olvasható: „ekkora hallgatásból vagy mindentelviselni- / tudás vagy téboly születik türelem / tetőpontra jut egyszer ez a hazugság is / ezért nem jutott holtpontra még a történelem.”

 

E történelmi tébolyt és rettenetet idézték elénk a versek szóképei is: a romantikus líra hagyományait követő, sötéten izzó metaforák és hasonlatok. A kötet egyik, Anyanyelv címet viselő verse, amely különben a költő fiát szólítja meg, a „szárnyavesztett értelem kötéltáncáról” beszél. Igen, a vers – Erdélyben, magyarul, a zsarnokság legsötétebb éveiben – valóban ilyen veszélyes, mindig a lezuhanás rémével küzdő „kötéltáncot” jelentett. A súlyos tapasztalatok hagyták rajta nyomukat a versszerkezeteken is. Lászlóffy Csaba legtöbb költeménye csonka szonett, befejezetlennek és befejezhetetlennek ható töredék vagy éppen a kifulladással viaskodó drámai monológ. Egyszemélyes és közösségi dráma monológja, és erről a drámáról akkor, a nyolcvanas évek közepén, még nem lehetett tudni, vajon mi lesz a kifejlete. Ilyen drámai monológok a Kiséret fiam zongorafutamaihoz, a T.S. Eliot emlékét idéző Ötödik kvartett, a Jelenések – Kaffka Margit, a Jelenések – A pipafüstön áttűnő Vajda, a Virágtövön is téboly vagy a Parsifal, amely a saját korától megsebzett és azzal szembeforduló Richard Wagner emlékét idézve már nyíltan tiltakozott a költő elviselhetetlen közéleti tapasztalatai ellen.

 

 

Történelmi változások

A nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi változások következményeként azután Lászlóffy Csaba a nyilvánosság elé tárhatta korábban rejtekbe zárt verseit, mégsem mondható, hogy tartósan élhette volna át a felszabadultság biztató és mozgósító élményeit. A mögöttünk álló évtizedekben is nehéz küzdelmekre kellett vállalkoznia, és ezek továbbra is drámai jellegű, rapszodikus költői műveket hívtak életre. Sűrűn sorjázó köteteinek versei továbbra is abban az intellektuális és érzelmi mederben haladnak, amely egyesíti a személyes és a közösségi számadást. Ezekben a verseskönyvekben is kitüntetett: ihletet adó szerep jutott az erdélyi történelem és kultúra tanulságainak, mindez tragikus jelleget adott a költeményeknek, amelyek nem egyszer drámai monológok módjára vetettek számot a költő felismeréseivel, például A más világra tévedt képzelet, a Jelenések – Katona József, A hely üzenete, a Sorskantáta, a Jelenések – Krúdyval a Margitszigeten, a (különben Nemes Nagy Ágnes emlékét idéző) Tárgyak, A tengeri kígyó mozaik kockái és a Mozart-variációk című költeményeiben – ezek többnyire az irodalom és a művészetek nagyjainak példája nyomán határozzák meg az alkotó ember morális szerepét és küldetését.

 

Költészetünk régi hagyománya ez, olyan költőkre gondolok, mint Vörösmarty Mihály, Arany János és Babits Mihály, hogy az irodalmi örökség felidézése által rögzítenek morális elveket, erkölcsi stratégiát. Lászlóffy Csaba költeményeiben is erkölcsi vagy művészi példaként jelenik meg az íróelődök személyisége és műve, különösen a kortárs erdélyi irodalom jeleseit idéző művekben, így a Méliusz József, Kiss Jenő, Székely János, Bajor Andor, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella és mások emlékére, örökségére utaló versekben. Ezek nem pusztán baráti portrék, inkább „ars poetica”-jellegű vallomások: a kolozsvári költő szellemi horizontját mutatják. Máskor a magyar költészet vagy az erdélyi hagyomány klasszikusainak erkölcsi példáját idézte fel, így a Halotthamvasztásban Berzsenyi Dánielét, Az 1836-os virradatra várva című versben Bölöni Farkas Sándorét, a (még 1979-ben írott) A Bethlen Gábor földmozgás kiterjedése című szonettkoszorúban a nagy fejedelemét – ez utóbbi „mesterszonettje” elégikus érzéssel vetette össze a nagyszerű történelmi múltat és a kiábrándító jelent: „Utókorod sebezhető magány: / nagy álmodozások, tervezgetések, / az áldozataink már egyre késnek; / dögletes trakták idomár-szaván / eligazodni nélküled nehéz.”

 

Lászlóffy Csaba költészete mindinkább elégikussá, mi több, tragikussá vált a múló idő során: az erdélyi magyar közösség és az anyanyelv sorsán töprengve jutott mind baljósabb következtetésekig és látomásokig. Az elégikus szemlélet korábban is áthatotta költészetét, Erdélyi ősz című versében még elődeinek lírai hagyományai szerint adott képet közérzetéről, később ez költői rapszódiákban jelentkezett. Az Elégia térdig aszfaltban című (1996-ban írott) költemény, több máshoz hasonlóan, drámai szerkezetet mutatott, a későbbi versek pedig a lélek vívódásait kottázták le, nem egyszer szaggatott (egyféle „pszeudo-grammatikát” mutató) konstrukcióban. Az ilyen versszerkezet mindig a költői személyiség zaklatottságát, bensőleg átélt drámáját fejezi ki.

 

Lászlóffy Csaba költészetében mind többször kapott hangot a halálfélelem, a halotti búcsúztató, így Sírfelirat az élőknek és Tejútra hágunk című verseiben, ez utóbbi a nyelv pusztulásának szorongató érzését is megszólaltatta: „A kultúra különös bájvirág: / időnként magától is becsukódik. / A törmelék persze egészet lódít, / halállal tömi ki a nem valódit. / Kép- és nyelvrombolás után az agy / arc s hangok híján nem tudja, ki vagy; / fű lepi el az emlékezetet. / Tejútra hágsz vagy sem – a döbbenet: / voltál-e? vagy? Lekésni nem lehet / antik nyomort, modern őrületet.” A Trianoni kihívás című aforisztikus költemény az anyanyelv veszélyeztetettségében jelölte meg a leginkább szorongató tapasztalatot, minthogy Trianon, mint jelképes értelmű hívószó, nemcsak az országterület megcsonkítását jelentette, hanem a nemzeti lét veszélyeztetettségét is. A következőket olvassuk: „Könyvtári ritkaságokban szavak / mállanak szét s te szolga-módra hétrét / görnyedve mentenéd azt, ami véd még / (a nyelvet), jól tudván, hogy nem maradt / számodra más terápia –  / a le nem bontott falakon belül / az összeroskadót kiásni a / múlt-törmelék alól!”

 

A versek kompozíciója és poétikája az érzések rapszodikus hullámzását követte, a félbeszakított versmondatokkal, a csupán a jelzések szintjén rajzolt szóképekkel fejezték ki a zaklatott lélek szorongásait. Ahogy a budapesti költőtárs, Ágh István megállapította róla: „Monológjai túlhaladják a kimondás szokásos fegyelmét, s egy más dimenzióban, más szabadságban teremtenek fegyelmet, szerkezetet. Ahogy a magánbeszéd monotóniájára állítja a nyelvet, a logikai egymásból következőség nyomán araszol, fut, ugrik a talányok gátjain át a rejtélyek megfejtéséig. Akár a folyó, miként a teljes világ uszadékait hömpölygeti – tele szellemi és természeti elragadtatással. Programjának lényege az emberi létezésnek a kultúra történelmében való végiggondolása. Nyelvi ereje a történet és az állapot, az érzelem és az értelem egyensúlyában valami nyelven túli, delejes együtthatásban nyilvánul meg. Mindig a teljességre törekszik, amelyben elfér a legmagasztosabb, az úgynevezett költői tárgy mellett akár az újsághír is, idegen, de mégis odavaló szövegrészletek az emberi tevékenység bármelyik területéről, a közvetlen és a közvetett tapasztalat.”

 

 

Sokoldalú tehetség

Az itt jelzett sokoldalúság jellemzi Lászlóffy Csaba más irodalmi műfajokban érvényesülő tehetségét is, mint elbeszélő és drámaíró ugyancsak igen sokoldalú és eredményes tevékenységet folytatott, ezekre most nem térnék ki, hiszen egyéni hangú költészetének bemutatására vállalkoztam. Végezetül csak arra utalok, hogy Lászlóffy Csaba költészetében (ahogy különben nemzedéktársainak: Szilágyi Domokosnak, Hervay Gizellának, Palocsay Zsigmondnak, Vásárhelyi Gézának és mindenekelőtt testvérbátyjának, a nála két esztendővel idősebb Lászlóffy Aladárnak a költészetében) a huszadik század második felének erdélyi magyar tapasztalatai, küzdelmei – reményei és csalódásai kaptak hangot: történelmi remények és történelmi csalódások. Ahogy az előbb felsoroltaké, az ő költészete is közösségi üzenet volt, és mint ilyen, érvényes marad a jövőben is. Talán Kányádi Sándor egy 1967-ben, az osztrák Pen Klub bécsi találkozóján elmondott előadásának felidézésével fejezném be szavaimat. „A romániai magyar költészet nem jövőtlen: olvasóban, költőben egyaránt kifogyhatatlan. Ereje abban van, hogy – Hamlet szavával szólván – »mintegy tükröt tartva a természetnek«, önnön köréből igyekszik s tudja »fölmutatni maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát, különösen figyelve arra, hogy a természet szerénységét által ne hágja«. S noha kísérletező kedve semmit sem csappant e fél évszázad alatt – a szürrealista szabad verstől a szabályos szonettig, a hosszú poémától a mikroversig, minden műformát kipróbál (sikerrel vagy sikertelenül), vívja a maga generációs harcait […], vállalja – elődei szellemében – a kulturális összekötő szerepét, küzd a humánum tisztaságáért, az egyén s az emberiség szabadságáért”. Ennek a „szabadságküzdelemnek” a személyes és közösségi követelményei nyomán, azokat képviselve és szolgálva született Lászlóffy Csaba költészete.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében