"a színeváltozás hulláma karácsony"
Kereső  »
XVII ÉVFOLYAM 2006. 24. (470.) SZÁM - DECEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
A jel
Fekete István
Roráte
Molnár Ferenc
Ferenc József vadászik
Szőcs István
A GYERMEK, a lélek arca
Somogyi Győző
A művész hitele
Lászlóffy Csaba
Karácsonyok hava
Létezésünk leoninusai
Közös tanulság
Sántha Attila
A csudálatos bizgettyű
Dobai Bálint
Karafiáth Orsolya: Gondok a könyvtárban
Varga Melinda
Három félés - írta Király Zoltán verse
Sorok hogy vannak - írta Muszka Sándor verse
Zsidó Ferenc
Békaegérharc - részletek
Bereczki András
Hét és fél nap (befejező rész)
Terényi Ede
MOZARTRÓL, MOZARTTAL - Mozart - a zene karácsonya
Januári évfordulók
 
Bereczki András
Hét és fél nap (befejező rész)
XVII ÉVFOLYAM 2006. 24. (470.) SZÁM - DECEMBER 25.

 

Lassan kihevertem a büntetőcella nyomorúságát, kipihentem magam és elég hamar rendbe jöttem. Elmúlt a tompa, kábult fáradtság, lelki egyensúlyom is helyreállt, amely annyira fontos a börtönben, mert ha az ember azt is elveszíti, elveszíti józan eszét is, egyszerűen félőrült vagy csendes bolond lesz.
A harmadik nap az orvosnő valami kenőcsöt adott. Az asszisztensnő lemosta és bekötötte a bokámon a sebet, amely nemsokára teljesen begyógyult.
Az akkori börtönlakók Désen, öregek vagy fiatalok, de elsősorban a betegek, csak hálával gondolhatnak az orvosnőre. Egyedüli lény volt a börtön alkalmazottai között, aki együtt érzett a sok-sok évre elítélt rabokkal, és a rendelkezésére álló minden eszközt és lehetőséget felhasználva segített a rozzant egészségű embereken. A nevét nem tudtuk, később sem tudtam meg, de mindenkor hálával és mély tisztelettel adózom tiszta, emberi magatartásának és mindenkor önzetlen segítőkészségének.
Visszatértem után, ha jól emlékszem, a negyedik vagy ötödik nap, újból nyílt a cella ajtaja. Már egy jó órával azelőtt Sztojsics jelezte a gyanúsan nagy mozgást kint a folyosón. Behallatszott az ajtócsapkodás. Megint keverik a cellák lakóit, vonta le a következtetést. Ez különben 3-4 hónaponként rendes műsora volt a börtönnek.
Negyedóra sem telt el, amikor nálunk is nyílt az ajtó és egy szőke, szemüveges, fiatal férfi lépett be. Hátán, fél oldalra vetve a pokrócba csomagolt cókmókja. Az őr becsapta mögötte az ajtót.
A zárban ismét megcsikordult a kulcs, magunk között maradtunk. Az újonnan jött lefoglalta a fölöttem lévő ágyat.
A börtön íratlan szabályai szerint az ágyakat kor és időrend szerint foglalták le a rabok. Aki elsőnek lépett az üres cellába, válogathatott kedve és megítélése szerint. Volt, aki az ablak melletti legalsót, mások az ajtó közelében lévő ágyat részesítették előnyben. Az ablak közelében több volt a levegő, a kályha mellett télen melegebb volt. Az öregeknek mindenik fiatal szó nélkül átengedte az alsó ágyakat, számukra körülményesebb lett volna az emeleti ágyakba felkapaszkodni. Akadt azonban közöttük is olyan 70 év körüli, aki előszeretettel választotta magának a legfelső ágyat. Miért? Számomra a többi között ez is rejtély maradt.
Egyszóval az újonnan jött az enyém fölöttibe került, a második emeletre, ez állt üresen. Napközben csak az alsó ágyakon volt szabad tartózkodnunk, így a mi helyünk az ablak közelében, az ajtótól távolabb, a Halmágyi úr ágyán volt. Egész nap itt üldögéltünk.
Az új cellatárs letette a pokrócba fogott holmiját, udvariasan bemutatkozott. Hönignek hívták. A keresztnevére már nem emlékszem, úgy 28–30 éves lehetett. Később elmesélte, hogy a brassói Fekete-templom csoportba tartozik. Tőle hallottam először erről a csoportról és a megrendezett nagy perről. A legtöbbjüket 25 évre ítélték. Börtönbe került az öccse is, aki szintén 25 évet kapott. Részletesen leírta a csoport tagjait, akik között papok, orvosok, mérnökök, egyetemi hallgatók és egyéb foglalkozásúak szerepeltek. A legtöbben brassóiak voltak. A csoportot azért nevezték el a Fekete-templomról, mert a vádlottak élére a templom papját, a Stadtpfarrert állították. Különben tervszerűen válogatták őket össze. A brassói szászokon kívül akadtak az együttesben medgyesiek, sőt még temesváriak is.
Később, amikor 1963 végén Désről átvittek bennünket Szamosújvárra, és 1964-ben, a szabadulás előtt a börtön bútorgyárában dolgoztunk, a csoport sok más tagjával is megismerkedtem.
Perţa doktor (eredeti nevén, ha jól emlékszem, Reissenberger) 190 cm magas medgyesi orvos volt. Hivatalos neve onnan származott, hogy 1945-ben, amikor Erdélyből a németeket a Szovjetunióba deportálták, a család barátai örökbe fogadták, így a kevesek között ő is megszabadult. Barátja, Zappe András, szintén orvos, temesvári volt. Tökéletesen beszélt magyarul. Mindketten a Fekete-tomplom csoporttal kerültek börtönbe. Egyetlen bűnük talán az lehetett, hogy ki akartak vándorolni Nyugat-Németországba.
Egyelőre azonban maradjunk még Désen, a szűk cellában, ahol Dimitrovici helyét Hönig foglalta el. Csakhamar összebarátkoztam vele. Akárcsak Dimitrovici, ő is kitűnő beszélgetőtársnak ígérkezett. Szerette az irodalmat, olvasott, művelt fiú volt. A brassói német nyelvű líceumban érettségizett. Az egyetemre nem sikerült bejutnia. Kitanulta az egyik műszerészszakmát, ha jól emlékszem, látszerész volt.
Az ablak melletti ágy egyik sarkába visszahúzódva egymás közt halkan, nehogy a többieket zavarjuk, németül beszélgettünk. Többek közt azt se óhajtottam volna, hogy valamelyik éber őr megint lecsapjon ránk, mint azelőtt, amikor Dimitrovici tanult tőlem magyarul.
Hönig részletesen elmesélte Meschendörfer Die Stadt am Osten című regényét, Theodor Storm Pole Poppenspieler, valamint Der Schimmelreiter című novelláit. Mindezek hosszú évek múltán, a börtön minden keservei ellenére is, kellemes emlékként maradtak meg bennem.
A kettőnk között kialakult, programszerű napi beszélgetések során Hönig azt is sokszor emlegette, hogy milyen kétségbeesett hangulat uralkodott közöttük közvetlenül a háború után, amikor az erdélyi szászokat, a bánsági svábokat és a többi németeket a Szovjetunióba deportálták.
Az iskolában, akárcsak otthon a családban, állandó volt a bizonytalanság: viszik... nem viszik?..., mikor és hova viszik őket...? Tanulni majdnem semmit sem tanultak.
Amikor kissé megnyugodtak és rendes kerékvágásba zökkent volna az életük, újabb hírek riasztották a közösséget és minden percben készenlétben kellett lenniük, mikor jönnek értük. Fiatal nőket, férfiakat szállítottak nap mint nap a távoli Szovjetunióba. Visszaemlékezéseik leggyakoribb motívuma: az állandó éhezés.
Letartóztatása előtt ismét forrongott a közhangulat. Mind többen készülődtek Nyugat-Németországba, a kivándorlási láz, mint ragályos betegség, egyre szélesebb körben terjedt. Így került ő is börtönbe az ún. Schwarze Kirche-csoporttal.
A kivándorlás előzménye még 1943-ra nyúlik vissza. A harmadik birodalom, melyet alaposan meggyengített a háború, utolsó kétségbeesett erőfeszítésként meghirdette a totális háborút. A hitleri Németország és Románia egyezséget kötött, mely szerint a hadköteles népi németeket, a szászokat is, a svábokat is, mintegy 50 000-et a birodalmi német hadseregbe, helyesebben az úgynevezett Waffen SS-be sorozták be, amely lényegében csupán elnevezésében különbözött a rendes sorkatonaságtól, vagyis a Wehrmachttól. A német hadseregben szolgálók közül a háború után már sokan nem tértek haza. Kint maradtak Nyugat-Németországban, mert itthon kitették volna magukat az üldözésnek, a deportálásnak.
Az idősebbek, akik mindezt átélték, ma is szomorúan emlékeznek vissza azokra az évekre. „1943 júliusában az egyik vasárnap egy hosszú vonat indult Brassóból Németországba. A vonat lassan hagyta el a pályaudvart. Az egyik vagon ablakából kihajolt egy fiú, sírt, mint a gyermek.” Sokan lelkesedtek. Az a fiú sírt, amikor a családját és a hazai földet el kellett hagynia.
Akik kezdetben lelkesedtek, később azok is keservesen csalódtak. Egy fél év múlva egymás után érkeztek az elesettekről a halotti jelentések. Volt olyan nap, amikor ugyanabba a helységbe két halálesetről is érkezett hír: Észtországban Navra mellett, és ki tudja még hol, sokan mint ágyútöltelékek fejezték be fiatal életüket.
Embertelen és egyben igazságtalan eljárás volt az Oroszországba deportáltakkal és ugyanakkor a német közösségekkel szemben is, hogy megtagadták tőlük a hazájukba való visszatérés jogát.
Hosszú időn át ugyanis a deportáltakat hazaszállító vonatokat Kelet-Németországba irányították. Ezek közül később többen hazatértek, mások kint maradtak, vagy ha tehették, Nyugat-Németországba próbáltak áttelepedni.
Az elhurcolások, a jogtalan vagyon-kisajátítások emléke később sok embert kivándorlásra ösztönzött, akik így egy 800 éves kultúrát hagytak el. Kint Németországban a kivándoroltak szétszóródtak, feloldódtak az össznémetségben, és ezzel örökre megszűnnek a jellegzetes szász szokások, meghal egy kultúra.
Ami a tatárnak, töröknek évszázadokon át nem sikerült, azt egy rövid fél évszázad alatt a kommunista uralom megvalósította. Ez volt Hönig végső következtetése.

*
Ebből a cellából 1963 telén visszavittek Szamosújvárra.
A Désről áthozottakat kezdetben, akárcsak annak idején Piteşti-en, a többiektől elszigetelve, külön szobákba csoportosították. Az egyik nagy szobában úgy 40–50 körül lehettünk. Ekkor már nyoma sem volt az 1958–59-es évek zsúfoltságának. Itt is, mint Désen, mindenkinek külön ágya volt, és napközben kényelmesen lehetett sétálni. Csodák csodájára még újságot is adtak, melyet valamelyik önként vállalkozó hangosan olvasott fel. A többiek az ágyakon vagy ágyak előtti padokon ülve figyelmesen hallgatták a legfrissebb napi híreket.
A sajtó hangja most is épp olyan szürke és egyoldalú volt, mint annak idején az ötvenes években; ennek ellenére mégis nyújtott némi tájékoztatást a világ eseményeiről.
Ismertették velünk a már korábban megjelent rendelkezést is, amely előirányozta a politikai elítéltek nagyobb csoportonkénti szabadon bocsátását. Végre megjött a titkon remélt és örökké várt amnesztia, helyesebben a büntetés hátralevő részének elengedése. Megcsillant előttünk is annyi év után a közeli szabadulás reménye.
A kommunista párt hivatalos lapjának, a Scînteiának egyik számában ismertették Hruscsov beszédét, amelyben a Szovjetunió iparfejlesztési politikáját taglalta. A sztálini korszakra emlékeztető fő célként továbbra is megmaradt a nehézipar gyors ütemű fejlesztése, az acéltermelés tonnáinak növelésére.
Herbert Zilber nevét már Piteşti-en is többször emlegették. Ebben a szobában találkoztam vele először és utoljára. Alacsony termetű, örökké mozgó ember volt. Annak idején mint Pătrăşcanu barátját, vele együtt ítélték halálra. Pătrăşcanut kivégezték, neki megkegyelmeztek és az eredeti ítéletet életfogytiglanira változtatták. Elmesélte, hogy éveken át tartották őrjítő bizonytalanságban, egyedül egy cellában. Beletörődött a sorsába. Megszokta az egyedüllétet és nap mint nap várta, hogy őt is szólítsák és végrehajtsák az ítéletet. Végre közölték vele, hogy a halálbüntetést életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Mindez még a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején történt.
Állítása szerint nagyrészt ő írta Pătrăşcanu Un veac de frământări sociale (Egy évszázad társadalmi vívódásai) és Sub trei dictaturi (Három diktatúra alatt) című könyvét. Egyetemi hallgató koromban én is olvastam e könyveket. Lényegesen különböztek a későbbi szokványos, tartalmatlan, semmitmondó marxista társadalmi elemzésektől.
Pătrăşcanu eltűnésével könyveit is eltüntették, a könyvtárakból parancsszóra kidobták, s mint annyi más könyvet, ezeket is minden valószínűség szerint elégették vagy papírmalomba küldték.
Zilbert véleménye szerint Pătrăşcanu tragédiáját épp az okozta, hogy a saját fejével mert gondolkozni. Akik halálba küldték, később maguk is lebuktak. A Román Népköztársaságban, akárcsak a többi úgynevezett népi demokratikus országban, a módszer egy és ugyanaz volt. A Szovjetunióban már az első világháború után kialakították, a háború után „zseniálisan továbbfejlesztették” és a szocializmust építő országokba exportálták.
Herbert Zilber jól képzett, művelt koponya volt. Magasan kiemelkedett a marxizmust-leninizmust hirdető értelmiségiek szürke tömegéből. Neki is azért kellett bűnhődnie, mert a saját fejével mert gondolkodni.
Az öreg börtönlakók közül kommunista nézetei miatt sokan nem szerették, sőt becsmérelték, habár az ő kommunista világszemlélete távolról sem volt azonos a mindenható Párt hivatalos ideológiájával.
Hosszú beszélgetéseink során részletesen ismertette nézeteit a világ gazdasági helyzetéről, a világpolitika jövőbeni alakulásáról. A Szovjetunióról nem sok jót mondott. Véleménye szerint Hruscsov politikája nem hozott semmi újat és előbb-utóbb gazdasági és társadalmi csődbe fogja sodorni az egyébként hatalmas birodalmat, a szocializmust pedig ugyanakkor jóvátehetetlenül kompromittálja.
A hivatalos vonallal ellenkező nézeteit a kinti körökben is elég gyakran hangoztatta, és épp ez irányú nyilatkozatait róhatták fel neki és sütötték rá a trockizmus igen súlyos vádját.

Ebben a szobában találkoztam Gárdonyi Istvánnal is. Névről még kintről ismertem, nevét minden igaz, hithű kommunista szent borzalommal emlegette.
Abban az időben már ő is öreg rab volt, még 1950 előtt tartóztatták le Bukarestben és hazaárulás címén ítélték 25 évre. Főbűne neki is, mint a többi nyugati újság hazai tudósítójának, csupán annyi volt, hogy a híranyagot, főleg a belpolitikai eseményeket nem a proletárdiktatúra hivatalos és mindenkire kötelező álláspontja szerint tálalta.
Mikor eljött az ideje, lecsaptak a „rejtett vagy nyílt” imperialista ügynökökre és 1948 után gyors ütemben felszámolták őket. Demonstratív perekben sose volt hiány. A „hiány” csak a fogyasztási cikkekben vált általánossá.
Gárdonyi a hosszú börtönévek után is javíthatatlan optimista maradt. Mindenféle tervet szőtt. Elmesélte egyik megírandó regényét, amely a börtön egyhangúságában született meg az agyában. Kiszabadulása után még váltottunk néhány levelet. Később az is elmaradt. Az akkori hangulatban nem volt tanácsos gyanús levelezést folytatni. Sose tudtam meg, mi lett a későbbi sorsa. A tervezett regény sem jelent meg, valószínűleg meg se írta, de ha megírta is, az íróasztal fiókjában maradt és talán örökre ott marad.
A kegyelmi rendelet megjelenése után fokozatosan helyezték szabadlábra a politikai foglyokat.
A börtön bútorgyárában, ahogy fogyott a kisebb büntetésűek száma, szükségük lett a hazaárulók munkájára is. Az elején csupán az önként jelentkezőket vitték ki a gyárba dolgozni, ahol két mesterséget tanulhattak a rabok: a kárpitosságot vagy a bútorfényezést.

A gyárban újra találkoztam Silviu Dimitrovici-csal. Együtt fényeztük a bútort 1964 tavaszán és nyarán. Szabadidőnkben tovább folytattuk a Désen megszakított programunkat.
Jóval később, már a szabadulás után, a ’70-es évek végén véletlenül találkoztam Kolozsváros Szegedivel, akit még a börtönből ismertem. Ő magyar neve ellenére brassói szász volt, fiatal teológusként tartóztatták le, és a Fekete-templom csoporttal ítélték őt is csekély 25 évre. Tőle hallottam, hogy Dimitrovici a szabadulás után nemsokára az egyik bukaresti építészeti vállalatnál helyezkedett el. Feleségével, aki még a börtön évei idején elvált tőle, többé nem került össze. Egyik nap, saját kezűleg kiállított engedéllyel, a vállalat épületéből rövid időre eltávozott. Többé sose tért vissza. Öngyilkos lett.
Felboncolták. Az orvos szakértők megállapították, hogy egy zseni veszett el benne, aki ha él, még nagyot alkothatott volna.
Kint a gyárban Dávid Gyulával is újra találkoztam. Még 1959-ben, az első pavilon egyik agyonzsúfolt szobájában, mint ezt már említettem, a negyedik emeleti ágyban aludtunk együtt. Most kiderült, hogy amikor a szobából váratlanul elvitték, egy újabb perben kellett tanúskodnia. Akkor ítélték el egykori kollégáit, Varró Jánost és Lakó Elemért, akik 1957-ben kimaradtak a „szórásból”. Jellemző e perre is, hogy amíg 1956–57-ben ugyanezért a „vétségért” csak 5 vagy 6 évet szabtak ki, 1958-ban ezt már 15-re emelték. Dávid Gyulától tanultam meg a bútorfényezés rejtelmeit. Ő már amolyan előmunkás vagy csoportvezető-féleség lehetett. Szabadulása után is, mivel másutt nem sikerült elhelyezkednie, hosszú ideig mint fizikai munkás volt kénytelen a kenyerét megkeresni.
Kezdetben, miután a bútorfényezésbe belejöttem, hosszú ideig Roth Walterrel kettesben fényeztük az asztallábakat, melyeket egy nagy kerékre rögzítettünk. Ő állt a kerék egyik, én a másik felén. Munka közben szabadon beszélgethettünk. Fiatal szász fiú volt, akit szintén a Fekete-templom csoporttal ítéltek 25 évre. Később mindkettőnket előléptettek és az asztallapok fényezéséhez vezényeltek, amely már igényesebb munkát és több hozzáértést követelt.
A gyárban napi 10 órát dolgoztunk. Délután, amikor visszavittek a szobába, mindnyájunkat megmotoztak, nehogy valamilyen tiltott tárgyat csempészhessünk az éjjeli szállásra. Bent, akinek kedve és energiája volt, a börtön könyvtárából kikölcsönzött könyvet olvashatta.
Később azok közül is sokan kijöttek a gyárba dolgozni, akik az elején vonakodtak. A napi munka jóval elviselhetőbbé tette a börtönt, mint a cella és a semmittevés.
A rabok élete a gyárban is örök várakozás volt. Vártuk, hogy teljenek a napok, a hetek, a hónapok. Immár a beígért szabadulás napját vártuk egyre türelmetlenebbül.
Kisebb csoportokban engedték szabadon a politikai foglyokat, akik hosszú éveken át senyvedtek az ország különböző börtöneiben.
Jól emlékszem! Amikor megtudtuk, hogy rövidesen szabadlábra készítenek elő, az addigi munkaütem egy csapásra a felére csökkent. Már csak ímmel-ámmal dolgoztunk, kisebb-nagyobb csoportokba verődve izgatottan tárgyaltuk az eseményeket és türelmetlenül vártuk a szabadulás pillanatát.
Engem 1964. július 30-án engedtek szabadon. Kint az állomáson többen vártuk a vonatot kolozsváriak. Amíg a vonat Kolozsvár felé döcögött velünk, eszembe jutott egyik börtönben hallott regény, amelyet ha jól emlékszem, Falk mesélt annak idején Piteşti-en; ebben emberek, akik heteken át együtt utaztak s barátságot kötöttek, amikor kikötött velük a hajó, szétszéledtek és az életben többé sose találkoztak.
Ugyanez történt az egykori börtönlakókkal is. Azok, akik hosszú éveken át jóban-rosszban együtt voltak, most az országban, avagy szerte a nagyvilágban szétszóródtak. Lassan elfelejtették a börtönéveket, elfelejtették egymást is. Ritkán vagy sohasem szereztek tudomást egykori fogolytársaik további sorsáról. Ki tudja, azóta hányan távoztak el csendesen és névtelenül az élők sorából?
Késő délután érkeztem haza.
Hét és fél év után, mikor feleségemmel újra találkoztunk, rádöbbentünk, hogy ifjúságunk évei immár elszálltak, és utánuk csak keserűség és sok-sok csalódás maradt.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében