Színeket
ha megkérdezed
hogy miért nem ismerek más színeket
azt fogom válaszolni hogy
a fekete ismeri a színeket
a fekete bekebelezi őket és feloldja
a fekete csak egy bagolyszárny villanása
a Palocsay-kert vén fáin
a fekete az minden madár szárnya alatti csend
a fekete az unalom hiánya
a fekete egy édes sztereotípia
a fekete az a feltáruló világosság
ami akkor jelenik meg
ha elfordítod a fejed
Tekintetváltozatok
I.
Szembenézel vele
és az oldaladon végigfut
a hideg verejték.
Pórusaid égnek,
pillanatonként önmagadra eszmélsz,
és megpróbálod kiselejtezni
látványának precíz tükördarájából azokat,
amelyek a hegeket figyelik az arcodon.
II.
Amikor szétnyitja tenyerét:
ott is van szeme.
Két sör után már laposan tekint:
meg tudod csinálni,
mondja jelszavát,
miközben kabátujjamba kapaszkodik,
nagyokat pislogó szempilla-ujjaival,
és újból belém hatol.
III.
néhányszor felhorzsolt egy-két fénycsóva
bakancs-csikordulás az öntött betonon
a pincecsövek tompuló csillogásában
felettünk mindig állott ételszag terjeng
öntött betonból faragták ki azt az arcod
melyet heges arcom felé fordítasz
hogy koponyámban betontörmelékké
csikorduljon a szégyen
IV.
Az üvegtestbe egy térfigyelő kamerát szereltek
azok, akik a pillantást irányítják.
Mechanikus mozgásai olyanok,
mint kimúló robot utolsó nyekergései:
szaggatottak és hiábavalóak.
Akárcsak ahogy a távolodó után nézel
és lassan szaruhártyád síkos felülete
mattá válik a könny sójában.
V.
A diafilmeken átvilágító fény
magába szívja és a fehér ajtóra
vetíti ki a tegnapok porszemcséit.
A pupilla fele száguldó
porszemcse viszont nem hozza
vissza a mohazöldeket, levágott fatörzsek
rajzolatát. A becsapódás pillanatában
szemet hunyok a múlt felett.
Józan
Az erkély korlátján majdnem túlbuktál
részegen, egy szakadt kabátban.
Volt, aki megmentsen.
Hányás-zöld dombokon túl
Csak rozoga kunyhók,
Porban és sárban játszó gyermekek vannak,
Csapzott hajukon megcsillan az ártatlanság.
Itt szürke tömbházak, és négy évszak.
Benned percenként tavaszodik,
Másodpercenként hull egy virágszirom a földre.
Bennem századmásodpercenként alvad mocskos nyugalomra
Egy hideg vércsepp.
Konganak a gördülő szemeteskukák,
Gördülnek bennem az életre kelt tárgyak,
dördülnek bennem a haragvó gitárok,
elhasal szemeden a lágy fény.
Tűzfalak közelébe bújok,
és elgondolom, vajon ma mit ér a pátosz.
Vannak olyan megmagyarázhatatlan karikák
a szemhéjad körül, amik labirintusokká lesznek,
ha sokáig nézem a tavaszodó zöldet
Mindig józanul vibráló szivárványhártyádon.
Sánta Miriám: 1993-ben született Kolozsváron, a BBTE magyar szakán mesterizik másodéven, és nem csak szubkultúrákkal foglalkozik.
