Babits Mihálynak elhihetjük: minden költőben több költő rejtezik, folytatván Markó Bélával, az alkalom sugallhatja valamelyiküknek, hogy verseivel kiálljon olvasói elé, ki tudja, mikor alkalmas pillanatban. S ha az utóbbi időben megszoktuk, hogy Markó Béla képtári kalandozásaival közvetít létezésünk stációihoz, s teszi ezt finoman kidolgozott, a lírai rövidformák legmívesebbjeként elkönyvelt szonettekben, egy bibliofil kiadványban a mesterszonettig merészkedve, sosem kötelezte el magát teljesen a poeta doctusi beállítottság és hangoltság mellett. Legalábbis nem annyira, hogy kevésbé kötött versbeszéddel olykor ne lépjen ki a viszonylag zártnak megszerkesztett művészvilágból, és félretéve a megkomponált lírai én megfontolásait kötetlenebbül ne nyilatkozzék meg. Akár szorongásairól, hétköznapi életét ünnepivé varázsoló, áthevítő szerelmi élményéről; vagy éppen beszélgetéskönyveiből, mindig figyelmet érdemlő publicisztikájából ismert magatartásáról, véleményéről ne adjon hírt magas hőfokú, úgynevezett közéleti versekben. Markó Bélát a költészet különféle formáinak, beszédmódjának, szerkezeteinek próbája látszik igazán érdekelni, melyben semmi semminek nem ürügye, nem oka, másféle „logika” működteti: a megnyilatkozást szavatolja, hogy útját (Petőfivel szólvást) „költőileg” kell, akarja végigjárni. Az egymástól eltérni látszó verstartományok bejárása által egy költői magatartásnak többféle lehetőségével kísérletezik, a vállalt hagyományok diktálta versnemtől kezdve, az élőbeszédtől sem visszariadó megszólalásig, hogy a háttérben ott munkáljon a kétségek és bizonyosságok között tájékozódni, töprengéseit tudtul adni kívánó költő önkeresése: azt a hiábavalónak gondolt törekvést tudatja, miszerint: „Ha lenne bármi is, ami teljesen olyan,/ mint amilyennek a szavak mutatják”. A szavakból kibukó emlékezet fölidézi ugyan az egykor voltat, de csak a jelen szavai által teheti meg, a megrögzíthetetlenség tudatában. Ez a költészettörténet folyamán állandóan visszatérő panasz, amely a szüntelen újrakezdés, új versre indíttatás igézetében sem képes feledtetni „egy alig észrevehető szomorúság”-ot, „hogy nem lesz már szilvakék soha,/ legfeljebb hasonlít hozzá”, vagy azt: „semmi sem ott van, ahol van”, miként megoldhatatlan dilemma elé állítja a „történelem” a kérdezőt:
kedves túlélő képek,
nem volt-e jobb,
amikor rossz volt,
vagyis miért rossz most,
amikor egyébként jó…
Semmiképpen nem kívánnám sugallni, hogy a Kerítés című verseskötet a lehangolóan teljes reménytelenség könyve lenne. Inkább azt kockáztatnám meg jellemzésül, hogy „realista”. Nem annak stílustörténeti értelmében, nem a megverselendő tárgyak „valósághű” leírásában, hanem a lírai hitelesség konok igényében, amely úgy tárgyszerű, „tárgyias”, hogy a saját „valóságtörvényei”-nek, önmaga emlékező-munkájának versbe írhatóságában mutatkozik igazán érdekeltnek. Ahol a legszemélyesebb, mert félve őrzött emlékei tolulnak föl, követelik meg formázásukat, vagy ahol a fiatalság múltával sem lankadó szerelmi szenvedélyéről ad számot, ott is biztos kézzel irányítja a verset, nem enged a túl-retorizáltságnak, a saját szavaitól meghatottságnak, a bőbeszédűségnek: annyit közöl, amennyi feltétlenül szükséges, hogy átvilágítódjék a tárgy és a hozzá fűződő „viszony”, az én és a világ nem mindig biztonságosan kiszámítható egymásra vonatkozása. Ebből következik, hogy még a részletezőnek tűnő leírások is szűkszavúnak, célirányosnak hatnak, a figyelem megoszlik az egyes szám harmadik meg az első személy között. Méghozzá oly módon, hogy ez az első személy ugyan „látását” kölcsönzi az olvasónak, de a vers terét jórészt átengedi azoknak/annak, amiről/akikről szól. Fehéren izzanak a szerelmes versek, és ugyanolyan fehéren izzanak a „közéletiek” is, a személyes érdekeltség mindenütt jelen van, anélkül, hogy a reflexió elmaradna. Közömbösnek tetsző tárgyak indíthatnak el szerelmes verset, s az érzékelés egy fajtájának kihagyása vezet a létezés súlyos kérdéseihez. Az „együtt-létezés” ünnepnapjai között is (nemcsak a kikerülhetetlen elmúlással) vívódik a gondolat, az önmagára ismerés problematizálódásának folyamatában. Az ősök, a szűkebb család, mind-mind a személyiséghez irányítanak, akiben állandóan jelen vannak, ahogy az ő megjelenítő szavaiban kelnek életre, egymásra utalva, egymást alkotják meg:
lassan-lassan ismét kirajzolódnak
nagyapám körvonalai,
összeáll a kiszivárgott információkból,
mondhatni feltámad, […]
és visszajönnek sorra mindannyian,
anyám is, apám is,
lehetetlen lesz meghalni….
Europé teste című versét Markó Béla alcímmel látta el: allegória, majd mottó helyett Tiziano és Rubens képét nevezi (régimódian szólva) ihlete forrásául. Amit ad, különbözvén a szonettek képverseitől, nem képleírás, pontosabban: nem elsősorban képleírás, inkább a mitológiai rege és a képek ösztönözte elgondolás, a személyként felfogott tér poétizálása, amelybe belejátszik az időszerűsítés igénye, nem egyszerűen a képileg megjelenített tér, de az európai lényeg faggatása. Hiszen a csábos, Zeuszt szerelemre gerjesztő nőalakként elgondolt Európa mintegy azonosul avval a kontinenssel, amelynek nevét adta. Lényegében monumentálissá növő alakjával leképezi a különféle országokra tagolt, mégis összetartozó, legalábbis természetes határokkal bíró földterületet, mely kimondatlanul is valamennyi nemzet otthona, mind egy-egy testrésze, taszítva vonzásával és vonzva taszításával, ambivalenciájával mindet magába öleli, magába fogja az országokat, a nemzeteket, a népeket; roppant kiterjedésével a különféleségeknek, az egyediségeknek kirajzolódását teszi lehetővé. Minden testrésze valamely jellegzetes cselekvéséhez fűződik, amiként nyugatról, északról keletig, délig ér, feltárja-rejti lényegét. Az apróbetűs értelmezésben a képekről van szó, de az allegóriának nem feloldására, inkább megközelítésére is találunk mondatot: „Persze, maga a mítosz is máig kétértelmű, sőt, többértelmű, nem is beszélve a különféle ábrázolásokról”. Ilyenmódon a vers az egyik lehetséges értelmezési ajánlat, ennek mai nézőpontú „lefordítása” egyben a megzavart érzések ellentmondásait zengi ki.
A Közvéleménykutatás című vers mintha széljegyzet lenne azoknak a válaszoknak az értelmezéséhez, amelynek alapján kiszámítható, hogy a felelő ki mellett nem szeretne lakni. A szomszédságra vonatkozó kérdések sosem (lesznek) időszerűtlenek. A vers látszólag nem tesz mást, mint a válaszokat szépen felsorolja, összegezve azokat az előítéleteket és népsztereotípiákat, amelyek bizonyos szomszédok melletti lakhatást elutasítván, enyhén szólva nem kívánatosságát akarják elfogadhatóvá tenni. A keretes szerkezetű vers, nem szeretnémmel kezdődik, és nem szeretném semmiképpennel zárul, nem pusztán az előítéletesség diagnózisával szolgál, hanem a válaszokat összegezve a groteszkig feszíti a véleményeket. A vers felsorolva-összegezve, „tipizálva” a feleleteket, hirtelen fordulattal a feleleteket adókra fordítja vissza mondandójukat: „nem szeretném, ha mi lennénk a szomszédaink”, kezdődik a záró passzus. Nem önmeghasonlást példáz a vers, hanem a magabiztos felelőket a végső következtetés levonására készteti, hiszen ha mindenben-mindenkiben hibákra lelnek, ha egyes eseteket (mint például a németek esetében) általánosítanak, akkor szembe kell néznie a felelőnek önmagával is. S ebben a fordulatban az önmagára irányuló tekintet görbe tükörbe néz. Csakhogy eldöntetlen marad, a groteszk következetessége okán alakul ilyenformán a vers, vagy esetleg a vers beszélője kilép közvetítő szerepéből, és ironizáló önkritikával megy elébe a válaszoknak meg a felelőknek, ők is olyanok, akik mellett nem jó szomszédnak lenni, és mi is olyanok vagyunk.
Markó Béla verskötete igen sokszínű, noha szabadverseit csupán egyetlen alkalommal váltja föl egy kétszakaszos dalszerű költemény. Ez a sokszínűség egy lírai én és egy általános alanyként felfogott létező élettapasztalatait, életvilágát tárja föl, úgy tesz, mintha a kötetlen beszéd megszüntetné a távolságot a köz- és a költői beszéd között. Valójában a szonettekétől eltérő hangoltság figyelmeztet arra, hogy ezúttal az asszociációk révén teremtődő képiség, a versbe erős szelekcióval szerkesztett valóságdarabok viszonyrendszerbe állítása a költőiség forrása. „…mert így van jól minden, ilyen összevissza”, olvassuk egy helyen. Ez az „összevissza” egy szuverén módon láttatott világot vázol elénk, melyben uralkodó idő- és térviszonyok régiónk személyiségtörténetéhez hoznak új, megfontolandó adalékokat.
Markó Béla: Kerítés. Alkalmi és alkalmatlan versek 2008–2015. Kalligram, Budapest, 2016.
