"lehet a rajzon újra ősz"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 19. (705.) SZÁM – OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A nem, a hiába és ami azt követi
Elek Tibor
Útközben, külső és belső otthonok felé - beszélgetés Ármos Lóránddal, Bálint Tamással és Farkas Wellmann Évával
NICHITA STĂNESCU
Nyolcórai tűnődések
MIRCEA DINESCU
Dal lámpaoltáskor
ANA BLANDIANA
Alig kezdtem megszokni
Andrei Fischof
Versek
Pomogáts Béla
Számvetés a történelemmel
Eszteró István
Tíz ujjamból kinövő (Szonettciklus)
Haklik Norbert
Példabeszédek egy bákói liftaknából
Bihari Csilla Rozália
Nagypénteki tragédia
Gál Hunor
biodizájn
Sánta Miriám
Versek
HORVÁTH BENJI
Kedves Olvasó,
Váradi Nagy Pál
A túra
Medgyesi Emese
Tacet
Szőcs István
Jegyzetek – megint divatba jött témákról. Alíz és a történészek Tündérországban
Bakk Ágnes
A magyar ugar nem a vadnyugat
GYŐRFI KATA
Még a nézők megérkezése előtt kezdődik el
Fried István
Mikor alkalmi, mikor alkal­matlan a vers?
Balázs Imre József
Szabad
Erdős Katalin
Hegedűk lelkén
Időtlen bújócska
Jakabffy Tamás
Cso-cso-szán és Muti visszatér Milánóba
Túros Eszter
Free Camp 2016
 
Balázs Imre József
Szabad
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 19. (705.) SZÁM – OKTÓBER 10.

Lepkecsontvázban, Markó Béla harmadik könyvében korszakjelölőnek számított a nyolcvanas évek elején, hogy megváltozott a Markó-versek beszédmódja, és az avantgárd irányzatok versbeszédével érintkező szabadversformák kerültek előtérbe. Ezt az írásmódot váltotta aztán a szerző védjegyévé vált szonettforma, amelyben hosszú időre berendezkedett.

 

Azt a tényt, hogy a 2008 utáni visszatérést meghatározó szonettköteteket és haikuköteteket követően, illetve a Csatolmány című könyv közéleti versei után Markó ismét egy teljes kötetnyi szabadverset tesz közzé a Kerítésben, érzésem szerint már nem korszakhatárként kell interpretálnunk, hanem a szerző párhuzamosan futtatott költői-értelmiségi-gondolkodói projektjeinek egyetlen sűrűsödési pontjaként, amelyik tudatos szerkesztés eredményeképpen választja le ezeket a szövegeket a többiről, anélkül azonban, hogy kerítést vonna közéjük. Markó könyvében az átjárás lehetőségének fenntartása az erősebbik opció, lényegében erről szól a kötet címadó verse is, amelyben az 1989 előtti és a 2015-ös, országhatárokra épült kerítésekhez fűződő tapasztalatokat és szorongásokat vetíti egymásra.

 

Ha nem is korszakhatár a Kerítés, az azonban kétségtelen, hogy a szabadversforma használatát jelentésesként kell felfognunk. Ha a nyolcvanas évek Markó-szabadversei avantgárd dikciójukkal egy teljes rendszer lebontását, lebonthatóságát modellálták, érdemes feltennünk a kérdést, hogy milyen értelmezési irányokat nyit meg a 2016-os kötetben ugyanez a forma.

 

Az első értelmezői válasz paradox módon a visszatérés lehetőségének mérlegelésével függ össze. Az, ami a Lepkecsontvázban elszakadás volt, itt az újraértés igyekezete inkább. A szabadvers áradó jellege, lendülete visszafelé visz a Markó-versek idejében. Emlékképek körüljárása, helyzetek rekonstrukciója zajlik a kötet hangulatilag meghatározó verseiben, ahol a szülőkkel és más múltbeli szereplőkkel kapcsolatos elmélkedés indítja el a versek sajátos, több idősíkban futtatott logikáját. A kötet egyik nagy témája ugyanis az emlékezet, az idő múlásával való szembesülés. Nincsenek rögzített, változatlanul maradó momentumok, csak a kimozdulásukban megtapasztalt, olykor eltűnő, olykor meg a változó(ság) kontextusában megmutatkozó állandóság az, ami fontos. „Csak akkor láthatom a múltat, / amikor már ismét eltűnt, / s csak úgy érinthetem meg arcodat, / hogy közben ismét szertefoszlik” – mondja a Hátramenet című vers. Ha Az eltűnt idő nyomában a nagy terjedelmeket, a kinagyítás, a méretekkel való játék lehetőségét igényelte Proustnál, itt valami hasonló történik: az emlékezés szükségszerűen töredékes jellege részévé válik egy nagyobb szabású szerkezetnek, amelyik az idő és az én megértéséről, a szembesülésről szól. Metaszinten ez a kísérlet azzal jár együtt, hogy a Markó-költészet magát a korábbi szabadvers-korszakot is újraérti – ez is időbeli mozgás. Innentől megtapasztalható tény, hogy nincs vagy-vagy választási kényszer szabadvers és szonett között: mindkettő beilleszthető, akár egyidőben is, abba a költői eszköztárba, amelyik a szerző számára virtuálisan rendelkezésre áll. Mintha egy önmagában is labirintusszerű épületből a szerző különböző világokra próbálna ablakot nyitni különböző (vers)nyelvek által.

 

Az új kötet szabadversei kevésbé keresik a szokatlan képeket, távoli képzettársításokat, mint a nyolcvanas évek Markó-szövegei. Vannak ugyan itt is váratlanul megmutatkozó összefüggések, egymásra írható képzetek – ilyen A legfőbb hatósághoz című vers, amelyben a lehallgató készülékek, miniatűr kamerák az isteni gondviselés, a mindent számon tartó akarat egy lehetséges technikai médiumaként mutatkoznak meg borzongató módon −, de az analógiák nem pontszerűen, egy-egy verssor erejéig villannak fel ezúttal, hanem egy-egy teljes verset strukturálnak ráérősen, hangulati íveket modulálva. A verssorok szintjén tehát Markó új szabadversei kevésbé poétikusak – és itt érkezünk el a Mire jó a szabadvers? kérdésre adható válaszok második eleméhez. Markó a depoetizáltsággal kísérletezik ezekben a szövegekben. És noha szonettjei is gyakran közelítettek a köznapiság nyelvéhez és tapasztalataihoz, a szabadversekben értelmetlenné válik az a rejtőzködő nyelvi fegyelem, amelyik sokszor mintegy „eldugta” a rímeket, ritmusokat, ahogy korábban Szabó Lőrinc szonettjei is tették. A Kerítés csak absztraktabb, gondolatibb szerkezeteket lendít működésbe, csattanókkal, paradoxonba hajló végkifejletekkel, a köznapiságot azonban nyersebben, darabosabban képes hordozni. Gyakran talált tárgyakat, eseményeket, megmunkálatlan emlékeket helyeznek el ezek a versek a szonetteknél szabálytalanabb, mégis zeneiként ható struktúrákba.

 

Erős testi jelenlét jellemzi a kötet verseit, a depoetizáltság részben ezzel is összefügg. A leromló, öregedő, ki-kihagyó test egyre fontosabb a Markó-költészetben. A szülőkkel kapcsolatos emlékek hangsúlyosan testi aspektusaik révén képesek érzékeltetni az eltűnésükhöz kapcsolódó érzelmi intenzitást, a Testek címadóvá is válnak másutt, vagy egy ars poetica kiindulópontjává (Ars poetica Balázsnak). Kétségtelen, hogy Markót az a paradox összefüggés érdekli, amelyik a testet élő testté teszi – hogy mitől él, amikor él, és mi az, ami eltűnik belőle, amikor már nem él. „Egyetlen húsos testben elfér / a különböző lelkek garmadája, / mert kétségkívül ilyen a mennyország, / lebegnek csak a csonttól, bőrtől, zsírtól / legalább részben szétválasztott lények, / s rugóznak, mint nagy lengéscsillapítókon, / saját áttetsző végtagjaikon” (Sósfürdő). A test változásain keresztül pedig az önazonosság kérdései is felvethetőek, akár a látás (Retinopatia diabetica), akár a szaglás képessége (Parfüm) kopik az egyes versszereplők esetében. De a testi identitás felől ragadja meg a könyv újra a szerelmesek időlegesen közös identitását, vagy azt a borzongató tapasztalatot, ahogy az ismerős ruhadarab, amit más fog viselni, egy párhuzamos realitás lehetőségét villantja fel (Ajándék). Ezeknek a konkrétumoknak a kötete is tehát a Kerítés, a konkrétumok pedig hipotézisem szerint erőteljesebben, anyagszerűbben jelennek meg ezekben a versekben, mint a megmunkált szonettekben, ahol absztraktabb, kinagyítottabb hatást keltenek.

 

A harmadik válasz a szabadversforma kötetbeli funkcióját és hatását tekintve a gondolatkísérlet-jelleg. A kötet verseinek meghatározó része egy-egy ötlet, egy-egy helyzet végiggondolása. Konzekvenciák levonása, akár abban az értelemben is, hogy egy-egy megsejtett, felfedezett analógia felől nem a lekerekített tanulságok, hanem sokszor a nyugtalanító széttartások, a különbözőségek villódzása felé vezet, ahogy az autentikus költői nyelv oly gyakran. Szabadversben kifutható az érvek, ellenérvek, képek és visszatükröződések strukturálása. A Kerítés ebben az értelemben a töprengéseket esszészerűen nyitva hagyó szövegek könyve is. Olyan könyv, amelyik nem kikerülni akarja a válaszokat, csupán szembesíteni próbál további lehetséges válaszokkal is.

 

 

 

Markó Béla: Kerítés. Alkalmi és alkalmatlan versek 2008–2015. Kalli­gram, Budapest, 2016.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében