Ennek a pár sornak az aktualitását személyes élmény adja, egy forgalmas őszi hétköznap délelőtt a milánói Teatro alla Scalában. A méltán nagyhírű operaintézmény háztömbnyi épületet lakik be, s amilyen pompátlan-klasszicista a főhomlokzata (legalábbis a párizsi, a bécsi vagy a budapesti operaházakéhoz képest), annyira monumentálisak a hátsó, modern technikai épületei, amelyeknek egyikén még manapság is dolgoznak: toronydaru emeli a beépítendő elemeket sietve, hiszen december elejére el kell tűnnie a vasmonstrumnak a zsinórpadlás gyárcsarnoknyi fehér hasábja mellől. December hetedike tudniillik a 4. században élt Szent Ambrus püspök emléknapja, márpedig ez a dátum az ambrozián Milánóban kiemelkedő nap – s mint ilyen, a Scala mindenkori évadnyitó napja is. Van valami jelképesség is abban, hogy ennek a hatalmas, kozmopolita városnak, az itáliai gazdagság – kereskedelem, pénzügy, bankszektor, ipar, kultúra, divat – fellegvárának a védszentjét a római katolikus egyház, az anglikán közösség, az evangélikus kereszténység, az antikhalkédóni egyházak és az ortodox kereszténység egyaránt tiszteli.
De kanyarodjunk vissza a Scalához! Messze tehát az évadnyitás, mégis szembeötlő a készülődés. Az új szezon tizenöt operabemutatójából kilenc olasz zeneszerző műve lesz, köztük négy Verdi- és két Puccini-szerzemény; a többi német nyelvű előadás. És két nagy visszatérésnek is tanúja lesz a publikum: Puccini Pillangókisasszonyának egykor heves indulatokat kiváltó eredeti verziója újra megszólal a Scalában, és a korábbi zenei igazgató, a 2005-ben viharosan távozott Riccardo Muti újra közreműködést vállalt a milánói szentélyben.
Ami a Pillangókisasszonyt illeti: Puccini remekművének „időzítése akkor nem volt megfelelő egy olyan opera számára, amelyben egy nő megölte magát a közönség előtt” – nyilatkozta az operaház jelenlegi vezetője, Alexander Pereira. Majd így folytatta: „Azt hiszem, fontos, hogy 1904 óta most először úgy mutassuk be ezt a mesterművet, ahogy azt annak idején Puccini megálmodta.” (A mostani változatot a Scala vezető karmestere – és jövő januártól már zenei igazgatója –, Riccardo Chailly fogja vezényelni, a címszerepet Maria José Siri uruguayi szopránénekesnő alakítja, aki először játszik majd Puccini-műben.)
A másik nagy visszatérés pedig, mint mondtuk, a Riccardo Mutié. A Scala múzeumában, ahol hangszerrégiségek és megfakult plakátok, a nagy zenészek olajportréi és bronzbüsztjei között Liszt zongorája külön emelvényen csodálható meg, időszaki „szentélyben” lehet bolyongani és szemlélődni fény- és hangpompás látnivalók közepette Muti tiszteletére, aki június 5-én maga nyitotta meg a 75. születésnapja alkalmából installált tárlatot. A neves karmester a tervek szerint 2017 januárjában két koncertet vezényel majd a Scalában a Chicagói Szimfonikus Zenekar élén. A nápolyi születésű karmester, aki 2010 óta vezeti a chicagói szimfonikusokat, 2005-ben hagyta ott a világhírű operaházat, amelynek 19 évig volt a zeneigazgatója. (Akkoriban az intézmény intendánsával, Carlo Fontanával kirobbant vitája után hagyta faképnél a Scalát. Egy hónappal később jótékonysági koncertet vezényelt még az operaházban a Bécsi Filharmonikusok élén, azóta viszont nem lépett fel Milanóban. Ez a mostani kiállítás és a két koncertre való felkérés tehát amolyan kiengesztelődés-féleként is értelmezhető, amellyel a Scala mintegy megkövette a mestert.)
A Scalának egyébként nem kevés magyar vonatkozása is van: 1933-ban bemutatták Kodály Székely fonóját, 1942-ben – a budapesti bemutató előtt három évvel – Ferencsik János itt vezényelte Bartók Csodálatos mandarinját. Több mint húsz esztendőn át magyar volt a balettmester: Szalay Karola, 1983 és 1985 között pedig Róna Viktor volt balettigazgató-helyettes. Első magyar énekesnőként Némethy Ella lépett színpadra a Scalában, 1938-ban pedig Svéd Sándor aratott fergeteges sikert a Tell Vilmos címszerepében. Az operaszínház fennállásának 200. évfordulóján, 1978-ban Marton Éva és Melis György magyarul énekelte A kékszakállú herceg várának Juditját és Kékszakállját.
Nem érdektelen szót ejteni arról sem, hogy az operaműfaj e mekkája 1872 óta városi tulajdon, de 1997-től egy nyitott magánalapítvány működteti, és költségvetésének mintegy harmada magánforrásból származik (tavaly 10,8 millió euró érkezett új magánadományozóktól).
