november
(krúdy-nosztalgia)
elmúltak az őszi versenyek
lehulltak már a lombok
halálné csontfákkal integet
halál átfest egy dombot
mint pecsenyekacsa elterül
a táj – szinte elérem
s az eső mint nagy kanál füröszti
bőven a saját levében
elmúltak az őszi versenyek
pecsenyekacsák a dombok
halálné csontfákkal integet
lehulltak már a lombok
szindbád a sosemvolt tengerész
aki most meghalt éppen
kijő a sírból és szertenéz
ahogy ő tud aképpen
elmúltak az őszi versenyek
szindbádoznak a dombok
halál egy tar mezőn lépeget
lehulltak rég a lombok
shakespeare kolozsváron
(vádirat)
lúdtollból én már vagy ezret elkoptattam
súlyos szavakat görgetek
az emberek nem emberek már régen
csak kishitű kisértetek
a napba nézni tűzbe nyúlni kéne
de sötét fellegek árnya
vakít és eloltja tüzem az eső
rothadó hús nehéz pára
fojtogat de én még mindig itt vagyok
bár autók repülők hajók
indulnak szerteszét minden áldott nap
de nem bűnhődnek csak a jók
és a törvény a bűnösöket védi
mit sem értek a királydrámák
hiába haltam meg százszor a színpadon
színház nem kell itt csak kaszárnyák
és kocsmák alkohol mi tompít
könnyebb elviselni így a zsarnokot
semmit nem tanultatok itt
hiába küldtem a szellemet hamlethez
hiába ölt meg harmadik
richárd minden embert és minden emberit
hiába volt – lőrinc – a hit
és hiába minden ha a rút s az ármány
erősebb a szerelemnél
ha kinek már semmi vesztenivalója
egyedül ő aki nem fél
négyszázötven éve nézem hogy kezdi ki
emberségetek a kapzsiság
a hatalomvágy a parázna hajlam
az önzés és az őrület
sötétek vagytok és kiszámíthatók
mint tojáson a görbület
nyakatok önként hajtjátok tilóba
mit sem értek a királydrámák
felületes báva ficsúrok vagytok
és repedt sarkú könnyű dámák
átkozom a napot mikor megszülettem
és várom azt amin meghalok
négyszázötven év hosszú egy embernek
de én sajna még itt vagyok
most kolozsváron tengetem épp napjaim
otthonos – kicsit középkori
ha volna még kedvem újabb drámákhoz
egy színt biztos áldoznék neki
mondjuk hamlet egy borgőzös hajnalon
aki rossz erkély alatt áll ma
egy-két trükk némi harag meg önzés
és azonnal kész a dráma
a költő persze ilyen: a változáshoz
istentől remél hatalmat
mondom magamnak olykor: tedd el pengéd
hisz megrozsdál rajt’ a harmat
ha végre meghalok tán lesz majd aki
elkapar egy szűk verembe
s addig baljósan hűvösen nézek rátok
mint szamosra a belvedere
az isten többé nem tesz rendet nálam
ma elkísér az útra a fénylő ismeretlen
és beragyog valami öröktől fénytelent
elvilágít bennem épp a kordillerákig
nem látja át az elme a homályos teret
és persze nem vezethet végig itt akárkit
csak pislog míg a bamba szárazulatokra
nagy színpadot ácsol a színészszakszervezet
shakespeare bekötött szemmel rendezi a drámát
(vak századok miket egy világtalan vezet)
csak sejtem még hogy velem végülis kibasztak
ma kaptam egy e-mailt: bejárónőm (isten) felmond
a felmosókért kedden elküldi gábrielt
(persze közben még a netem is levágták
de befogtam egy kódolatlan égi wifi-jelt)
tehát az isten többé nem tesz rendet nálam
lassan mint egy filmben lenyelem a nyálam
amíg a csöndben felépül egy régi város
emelkedik a ferde ismeretlen fényben
amíg csak önmagával lesz végül határos
