a szerelemről
lyukak egy befőttesüveg tetején
első bagatell
jéghideg cukros lötty
a tenyér izzad mégis hideg
reccsen valami tőlem független
hirtelen eresztek majd szivárgok tovább
a szerelemről
nem vagyunk tökéletesek, sem együtt
második bagatell
ez már nem ugyanaz a reggel
csak kényszerű elindulás
lefedett befőttes üveg a táj
nem az a csepp folyik végig a tarkón
az epe felforr zihál a máj
a szerelemről
lenkötélen hintázunk: száradó ruhák
harmadik bagatell
szén oson, hajló mélyben
pusmog hogy ne élesen kelljen
mi vissza-vissza előre
lendültünk ahogy inga építkezik
megvolt ez is rájöttünk mi jön
hogy így is tudunk –
elkezdjük amit valaki abbahagyott
cím nélkül
1.
araszol az úton
kibicsaklik bokája
tördeli ujjait
motel a láthatáron
tört fény az ereszen
neonok pislákolnak –
félfeliratok
madarak melegednek mögötte
testrészeit hullatja
hüllőmód vedlik a magány
kifordult tüdő a pánik
araszol utcahosszat
az ego elszórja szöveteit
2.
hátsó helyiségben
egy öltözőben
majd a raktárudvaron
ahol nincsenek kamerák
nem követi vissza
senki a letelt perceket
itt árok nélkül is
elszigetelődhet bárki
egybetartanak
az acélhálók
karton halmok takarnak
3.
egy macska figyel
rezzenetlenül
amíg hátat nem fordítasz
nem mozdul ő sem
a megfelelő pillanatot várja
a helyedbe lép
és eltűnik a nejlonok közt
valamikor 2000 után
megrepedt újra az ég
láttam azt a keskeny rést
évekig
esett belőle az eső
gyéren
amikor a nap sorvadásnak indult
mintha menstruált volna az atmoszféra
a boltozatról levált a felhők sűrű hálózata
azelőtt hittük hogy a világot
meg kell váltani de ez a hullám is megtört
nem is volt
pár tócsa csak
tükörjégen szűz hó
és újra megreped
narkisszosz felismerése
1.
általad lettem és már
tükörkép sem kell
hogy megnevezzelek –
semmi közöm hozzád
de ha nem vagy nem vagyok
2.
nem hívtak mégis itt elvoltam
vártalak hogy mégis el máshova
de akárhová mentem
maradtam én egy darabig
egy ideje próbálok eképpen lenni: te
az idő pedig lassan ejt
de rutin a zuhanás és ösztön
a zuhanásnak meg ugyanúgy cinkosa vagyok
ahogy az emelkedésnek:
mindig a felszín irányába
rutin
volt valami átláthatatlanul egyszerű abban,
ahogy a tekintet nekidőlt a horizontnak. és most is.
persze – mint mindig – tovább bonyolódtak a szálak,
hogy végül ugyanoda lyukadjunk ki: valaki folytatásába.
néztük, ahogy a forgalom egyszerre feszül északnak és délnek,
majd keletnek meg nyugatnak, és vissza.
szemközt vicsorogtak a régi, látszólag lomha gyárak;
este csak a villamosok utolsó fordulója – semmi különös.
metafora
amikor visszanéz rám a tükörképem, sosem érzi úgy,
mintha más bámulna rá. pontosan tudja, hogy én vagyok.
de elgondolkodik: ha fokozatosan jelennék meg előtte,
akkor ez milyen sorrendben történne.
talán előbb az erek, az agy, a hús.
a porcok, a koponya, a bőr.
a szemgolyó, a retina, a pupilla.
a szempilla, a szakáll, a haj,
és további élettelen létezők.
vagy előbb a csempe, a vécétartály, a kád széle.
ezeket követné a szőrzet meg a haj.
a koponya és társai csak ezután. vagy
ha már az élettelen létezők is számításba jönnek,
akkor talán a hiánnyal kellene kezdődjön
az egész, mert végül a hiány, ami összetart.
akkor előbb a repedések a vécétartályon,
a csempéről lehullott darabok nyoma, a pupilla,
az ajtóról lepattogzott festék után hátramaradt foltok.
és ha az ajtót nyitva hagyom,
önmaga hiányát mutatja.
bár a hiány végül is nem a nemlét,
hanem a valami nemléte.
így tűnödik, miközben észre sem veszi, hogy üresen állok
előtte – nem látja senki, azaz értelemszerűen nincs,
azaz van, és nem csak mint fogalom.
időpazarlás
a letűnt épületek állnak
ahogy az idő egyenesei és görbéi
haladnak egymástól függetlenül
vagy esetenként metszve egymást
sokasodnak
néhol pár kunyhó máshol
lakótelepek városok országok
bankokkal zálogházakkal börtönökkel
állnak a víz alatt
bizonyos mélységekig még a fény is elér
akár egész városrészeket de a börtönök az alámerülést
követően villámgyorsan kezdenek elszigetelődni
a látható és láthatatlan világ elől egyaránt
a börtönök állnak
az őrség ottragadt riporterek
látogatók anyák gyerekek
nem engednek ki senkit
nem keresnek senkit
narkisszosz búcsúja
nem repülhetek el süllyedni is képtelen vagyok
égni sem tudok olvadok mint próbababák
bezárva pusztulok ebben a cellában:
rácsok nincsenek
de homokból még koszorút
porból még testet
műanyagból anyaméhet
lassan mozgok egy hatalmas gépben tükrök
jönnek szembe nem találom ki vagyok
Gothár Tamás: 1995-ben született Csíkszeredában. A kolozsvári BBTE bölcsészkarán hallgat magyart és spanyolt.
