"de nem bűnhődnek csak a jók"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 20. (706.) SZÁM – OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Vida Gábor
A semmi és a haza
László Noémi
Az erdélyi ötvenhattól a nemzetállamig, és azon is túl - interjú Stefano Bottoni történésszel
Dupka György
1956 és Kárpátalja
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
Versek
Szilágyi Domokos levelezéséből
Aurel Dumitraşcu
Versek
ANDRÉ FERENC
illesztések
Szabó R. Ádám
Vasárnap
Maier Péter
Versek
Gothár Tamás
Versek
Tamás Kincső
A toll
Czegő Zoltán
Versek
Szőcs István
Jegyzetek divatos témákról. A karvalytól Bertha nagy lábáig
Ferenczi Szilárd
Magyar filmek, amint párbajoznak. Beszámoló a 16. Filmtettfesztről
Bréda Ferenc
THEATRUM TEMPORIS. Levelek az utókornak. Nyolcadik levél.
Egyed Emese
„Azt érzem, hogy helyettem és nevemben cselekedtek”
Codău Annamária
Az apadilemma
Közelítő gesztusok/Közelítések
Jakabffy Tamás
Kis léptékű „nagy” zenék orgonára
Szakolczay Lajos
„Kiknek véréből leszen a feltámadás” - a Magyar Írószövetség 1956-os kiállítása
 
Tamás Kincső
A toll
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 20. (706.) SZÁM – OKTÓBER 25.

1.

Volt egyszer, hol nem volt, élt egyszer egy királylány. Apja, az öreg király, aki messze földön híres, gazdag és hatalmas, már nem vágyott másra, minthogy egyetlen lányának minél előbb jó férjet találjon. A királylány kicsit fudri volt, szép és karcsú, mint tószélen az idei nádszál, okos, mint a nap, de bizalmatlan, akár az öreg mormota. Sorra valamennyi kérőjét kikosarazta, pedig jöttek szép számmal grófok, bárók, hercegek, válogatott cigánylegények.

 

A királylány sehogyan sem lelte a helyét. Szobáról teremre, teremről szobára bolyongott a kastély emeletein. Az igazságot kereste. Nem tudta, mit kérdezzen, hogyan kérdezze, hol találja, mert nem tudta pontosan, mit keres. Hogy miért nő a fű, ha ősszel elszárad. Miért a levél, ha lehull.

 

Egy nap aztán az erkélyről hallja, amint az udvari csillagász vitatkozik az udvari hopmesterrel. A csillagász állítja, hogy a Föld a Nap körül forog és gömbölyű, „Ez az igazság!” A hopmester váltig állítja, hogy „igazság szerint” a Föld lapos és körülötte kering a Nap. – Hiszen reggel felkel, este lenyugszik. Amerre a szem ellát, hegyek és dombok, a dombokon túl újabb hegyek és dombok. Én csak azt hiszem, amit látok – tesz pontot az udvari hopmester a beszélgetés végére. A csillagász nem érvelhet tovább, mivel ő sem látta a Földet fentről.

 

A királylány felteszi magában, hogy körbejárja a Földet, lássa, valóban gömbölyű-e. Felmászik a toronyba öreg udvari tanítójához, a Varázslóhoz és így szól:

 

– Én most elindulok, megnézem, kinél az igazság, a gyakorlatias hopmesternél vagy a bölcs csillagásznál. Férjhez menni nincs kedvem, más, hasznos időtöltést nem engedélyez az udvari etikett.

 

A Varázsló rosszallón hümmög a szakállába. Évek munkája a lányban, tanította, okította a világ bölcsességeire a reményben, hogy túl okos lesz a legokosabb grófhoz, báróhoz, herceghez és válogatott cigánylegényhez. Arra várt, hogy felcseperedjen és feleségül vegye.

 

– Ne utazz, ne menj sehová, királylány. Hülyeség ezért körbeutazni a golyóbist, rámegy az életed. A Föld kerek, hidd el, láttam annyit belőle, hogy tudjam. Hanem adok egy tollat. Szép, fehér libatoll. Tessék! Írd le, amit eddig láttál. Soha királylány nem írta meg, te leszel az első, hogyan látja a királyi palotát, a palotából a csalogányfüttyös mezőt, a hósipkás hegyet, a komoran zúgó erdőt, szerepeljen benne a csillagász, a hopmester, cseléd, szakács, paraszt, de maga az öreg király is, számtalan kérőd se feledd ki, leányom.

 

A királylány kezébe veszi a tollat. Simogatja, végighúzza rajta az ujjbegyét.

 

– Köszönöm, mester. De írni nem tanítottál meg. Viszont arra gondoltam, vonatra ülök, és amíg a vonat körbejárja a Földet, megtanulok írni. Adnál esetleg tintát is hozzá, meg papírt?

 

A Varázsló legyint:

 

– Bolond vagy, királylány. A szárazföld kontinensekből áll, a kontinensek közt hullámzó fekete víz, óceánnak nevezik. Látszik, nem tanultál elegendő földrajzot, a történelemmel sem állsz jobban. Honnét tudnád, mi vár rád, mennyi veszély fenyeget az úton? Maradj, légy türelmes, kitanítalak, meglásd okosabb leszel a csillagásznál és szebb a napnál.

 

A királylány hallgat.

 

– Édes gyermekem, elmondom magyarul, hogy jobban értsd. Minden vonat, bármelyik vonat csak egy darabig visz el. Ha azt gondolod, az Egyenlítő mentén végigszalad egy sínpár, csak hogy te körbeutazz rajta, mindenki jobban jár, ha mostan haza baktatol és tovább eteted a libákat.

 

– Milyen szép a toll! Nézd! Ha szétszálazom, aztán meg ügyesen két ujjbegyem közt végighúzom, összeforr. Nézd! – lelkesedik a királylány és magasra emeli a tollat.

 

– Eh! – legyint a Varázsló. – Azt hiszed, minden ilyen könnyű, mi? Próbáld ki ugyanezt egy papírlappal vagy fűszállal, és figyeld, hogyan hasítja véresre az ujjad.

 

– Igaz is. Papírt adhatnál.

 

– Nem adok. Ha ilyen konok vagy, szerezz magad.

 

– Jó – feleli a királylány és elindul, hogy megkeresse a vonatot, ami körbekanyarítja a Földön. A keletre indulók közül választ. Nem tudja, miért, de inkább szembe megy a nappal, az arcát süsse, ne a tarkóját.

 

– Hülye gyerek! – kiált utána a varázsló. – Nem érted, hogy a vonat sínen halad és az óceánokon keresztül nincs híd, sem sínek?

 

A királylány ránt a vállán. – Majd lesz valahogy. Gyalog nem mehetek, személyautóval sem, hiszen vezetni könnyen megtanulhatnék, de nem lehet írni meg autót vezetni egy időben. A repülő túl gyors, körbeutaznám a Földet egyetlen nap alatt, amikor leszállok, el se hinném. Olyan tempó kell, ami nem gyorsabb a felfogóképességemnél. A vonat pont jó. Egy jó vonat általában száz kilométert tesz meg egy óra alatt. Én, tudja, bár írni nem tudok, de olvasni már igen, és megfigyeltem, egy oldallal egy perc alatt végzek. Ha arányaiban átszámolom, nincs hiba.

 

Elindul a királylány.

 

– Hé! – kiált utána a Varázsló. – Itt egy mobil, fogadd el. Tudni akarom, merre jársz.

 

– Köszönöm, elfogadom – mondja a királylány és megcélozza a vonatállomást.

 

A királylány felül az első vonatra, amin helyet talál. Emberek fel- és leszállnak. A leghátsó vagonba ül és játszik a tollal. Szétszálazza, majd összesimítja. Nézi távolról, milyen szép egyben, épen a fehér libatoll, majd arcához közel tartja, hogy a tollpihék orrát csiklandozzák és figyeli a kampókat, amivel a szálak összekapaszkodnak. „Mint a tépőzár? Mint a cipzár? Hasonlít, de nem pontos.” A vonat két szólamban kattog a szerelvény két oldalán: tüdüm-tüdüm-tüdüm-tata-tadamm. A nap felkel és lemegy. Mindig előtte kel, délig süti a királylány arcát, majd lebukik a vonat mögött. Jutnak felhős napok, amikor nem süt. De az Egyenlítő körül azért jó, mert legalább nem fagy, nem havaz.

 

Megy a vonat hegyen-völgyön át. A hetvenhetedik hajnalon csörren a mobil. A Varázsló.

 

– No, hogy vagy, meddig értél? – érdeklődik.

 

– Nem tudom pontosan, ismeretlen a táj, idegenek a fák, lilák a felhők, tehát még nem érkeztem vissza.

 

– Édes kicsim, mit csinálsz, ha nem az ablakon nézel kifelé, ha az állomások nevét nem figyeled?

 

– A tollal bajlódom. Ismerkedünk.

 

– Értelmetlen volt vonatra szállni, ha nem látsz semmit a tájból. Legalább az utasokat zaklatod a kérdéseiddel?

 

– Emberek beszállnak meg ki. Nem igazán értem, ki, mikor, hol és miért éppen ott. De a libatoll nagyon szép, köszönöm.

 

– Szereztél papírt? – kérdi a Varázsló.

 

– Nem.

 

– No. Akkor majd jelentkezem. További jó utat! – mondja a Varázsló és lerakja a telefont.

 

2.

A nap előtte kel, háta mögött nyugszik, míg egyszer a királylány elérkezik az óceán partjára. A legnagyobb nyugalommal hajóra száll és himbálja a tenger. Végre kinézhet az ablakon, mert körös-körül csak víz meg víz és azon nem kell sokat gondolkodni.

 

– Hogy utazol? – kérdi a Varázsló.

 

– Remekül. Meg tudnám szokni a ringatást.

 

– Ha a kastélyban maradsz, elringatlak százszor, ezerszer. De sebaj. A kikötőben posta vár. További jó utat!

 

A kikötőbe érve fut a királylány a postahivatalba. Valóban levele érkezett, benne tíz ív üres papír. Vonatra ül. Már csak tinta kell, gondolja és a következő tengerig töri a fejét, honnan szerezzen tintát.

 

– No, megérkezett a csomag? – csörren a Varázsló.

 

– Meg bizony. Próbálkozom, mester, a papíron. A toll hegyét üres pohárkába mártom, aztán írok. Ezerszer teleírtam a húsz oldalt, hét történelmi regény született és hetvenhét novella.

 

– Ügyes. A kikötőben ismét látogasd meg a postát. És akkor rajta.

 

Ahogy a királylány gondolta, a hivatalban gondosan becsomagolva tinta várja, tintatartó. Legnagyobb meglepetésére gyémántvégű tollhegyek. Megnézi a menetrendet, keletre tartó hosszújáratú szerelvényt választ, berendezkedik úrhölgyesen, brokát függöny és selyem légyfogó lila tavirózsákkal. Ír. Mártogatja a talpas kalamárisba a gyémánthegyet. Teleír kilenc oldalt. Aztán még kilencet. Hamar végez, gyakorolt eleget a hajón. Egy hosszabb megállónál lelép a szerelvény utolsó kocsijáról, a tizedik lapból borítékot hajtogat, megcímezve feladja a Varázslónak. Vonatra ül és végre bámulhatja a tájat, mint aki válaszra vár. Érkezik a válasz, hét hosszú nap és hét hosszú éjszaka után, mert jócskán eltávolodott a király és a Varázsló városától, saját szülővárosától.

 

– Most azonnal gépre szállok. Találkoznunk kell. Holnap szállj le itt és itt, ülj taxiba, egy óra az út a szállodámig, amikor megérkezel, én fizetem, azzal ne törődj.

 

– Nem lehet. Ahová vonat nem megy és útba sem esik, nem mehetek. Nincs mit keresnem sehol, ami nem esik irányba.

 

– Bolond vagy, te leányka. Te nem tudod, mit írtál a papírra, nem is tudhatod. De én igen. Azt kellene megbeszélnünk, hogyan tovább.

 

– Írd meg levélben vagy mondd telefonon, nekem mennem kell előre – feleli a királylány, majd hangja belevész a zakatolásba, mert a vonat éppen alagúton fut keresztül. A sötétben elvész a térerő. Nem bánja.

 

A Varázsló repülőt rendel és a királylányt megelőzve landol a választott város csillogó repterén.

 

– Várlak ebéddel, vacsorával, frissen vetett ággyal – mondja a telefonba.

 

– Ne várj, nem megyek.

 

– Nem érted, hogy amit csinálsz, jó, de nem tökéletes? Pedig lehetne.

 

– Mondd, hogyan csináljam jobban. Mondd telefonon, hallgatom.

 

– Nem lehet telefonon, sem levélben.

 

– Akkor így jártunk – vet véget a beszélgetésnek a királylány.

 

 

3.

Hirtelen haragjában, hogy elrobog közvetlen közelében a királylány vonata, a Varázsló átszól legjobb barátjának, a Költőnek, aki a Föld körül kering, mióta világ a világ, a hét nagy vulkánkilövellést kerülgetve. Kéri, állítsa meg a királylányt, ha tudja, ne robogjon veszettül előre, közben meg ugyanoda jut, ahonnét elindult. Mi értelme?

 

A Költő lóra pattan és vágtat a vonat mellett. A királylány kinéz az ablakon, látja a Költőt fehér lovon. Haja lobog a szélben, szavai tiszták és érthetőek. Azon nyomban beleszeret.

 

– Szállj le! Én elmondom azt, amit a Varázsló titokban tart előtted!

 

– De te költő vagy, én regényíró.

 

– Te, bolond! Hát nem tudod, hogy a vers mindennél előbb volt? A zenével, énekkel együtt született, amikor a regény még sehol. A következő leszállónál bevárlak!

 

Az állomáson a királylány a Költő nyakába ugrik. Ölelik, csókolják egymást. A Költő nyeregbe kapja a lányt és vágtat vele. Az Üveghegy tetején palota, oda viszi a Költő a királylányt. – Itt élünk, amíg meg nem halunk – mondja.

 

A királylány megtanulja a verset. A palota egyik szobájában mennyezetig áll a papír, teleírja mindet. Amikor egyetlen üres lap sem marad, így szól:

 

– Most kellene regényt írni. Hogyan kezdjem el?

 

– Nem tudom – feleli a Költő.

 

– Akkor visszaülök a vonatra. Addig nem írhatok regényt, míg az utam be nem végeztem.

 

A királylány vonatra száll, a Költő bánatában a borospincébe rohan. Hét nap és hét éjszaka önti magába a válogatott borokat. A nyolcadik napon lóra pattan és kiabál a vonat mellett:

 

– Ha nem szállsz le, a sínekre fekszem! Nem tudok élni nélküled!

 

A királylány látja, a Költő haja zilált, szemében az őrület csillog. Felhúzza az ablakot és a fehér tollat simogatja. Szétszálazza, összeforrasztja.

 

A Költő fehér lován előrevágtat, a vonat elé fekszik. Nyakát gondosan egyik sínre hajtja, másikra a lábát, hogy ha a feje menekülne, a szerelvény biztosan eltalálja izmos combján a fő verőeret. A vonat keresztülvág rajta, a nyugati ég bíborba öltözik, siratóasszonyok fekete hada lepi el a völgyet. A királylány sír.

 

Feltárcsázza a Varázslót, meséli, hogyan járt.

 

– Te sem vagy hát sem jobb, sem előrébb való a többi lánynál. Ha nem gróf, báró, herceg, nem válogatott cigánylegény, akkor költő karjába zuhansz. Nem lesz belőled író soha. A regény rend és fegyelem, a Költőből a rend hiányzik leginkább.

 

A királylány zokogva rakja le a telefont. A kikötőben hajóra száll, a tengeren a hullámokat nézi. Mi mást tehetne. Ekkor jut eszébe, hogy egész hátizsáknyi üres papírlapot hozott magával a Költő palotájából. Tintát, tintatartót elő, tartalék lúdtollat. Felírja a címet: A királylány könyve. Mire a vonat befut, elkészül a kézirattal.

 

Húsz esztendő telik a föld körüli úttal. A királylány a Varázslót halálos ágyán találja. Mutatja a kéziratot. A Varázsló kéri, olvasson fel belőle, mert már látni nem lát, de a füle még jó. Az első öt oldal után leinti:

 

– Sssshhhht! Elég. Jó ez. Nem tökéletes, de nagyon jó. Nekem itt már semmi dolgom.

Azzal lehunyja a szemét. Amint két pillája összeér a homályoskék boltozaton, lángot vet az ágy. A királylány ijedtében az ablakig ugrik. A Varázsló teste koromfekete füstként belepi a szobát, megtapad a falakon, mint a szurok, hogy többé levakarni nem tudja ezer szolga és megannyi cseléd. Ma is megvan a szoba a királyi városban, fala feketéből szürkére szelídült. Aki nem hiszi, járjon utána.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében