A hetvenes, majd a legsötétebb nyolcvanas években is kijutott a szerencse az orgonazene iránt érdeklődőknek, hogy olykor a klerikális reakció telephelyein, vagyis a templomokban orgonakoncertekre mehettek. Voltak törzshelyek is, kétségkívül a legnagyobb hangszerek körül – Brassó, Nagyszeben, a kolozsvári Farkas utca –, ahol évente rendeztek nyári zenés áhítat vagy Orgelvesper című sorozatokat. Egyházi-hitéleti aktivitás álcájába kellett bújtatni a koncertet, így tudniillik rögvest az egyház kompetenciájába tartozhatott – amennyire a Securitatétól való félelem engedte –, kevésbé mutatkozott szükségesnek a kultúra hivatalos korifeusainak (értsd: pártcenzorainak) hozzájárulását kieszközölni. Szó se róla, az orgonisták ezeken a koncerteken olykor vért izzadtak, hogy a nagyon gyatrán karbantartott (kényszerűségből hanyagolásra ítéltetett) hangszerekből a maximumot kihozzák.
Ma viszont egyre több alkalommal találkozunk olyan orgonakoncertekkel, amelyek a grandiózus, dörgő és csengő, játéktechnikában és interpretációban jeleskedő művek helyett az egyszerű, főleg a 17–18. században kelt barokk műveket, olykor helyi kismesterek ópuszait kínálják. Mi enne az oka?
Leginkább az, hogy az utóbbi évtizedekben lényegesen megerősödött a hazai organológiai kutatás, a műemlékhangszerek számbavétele, restaurálása, koncertképessé tétele. Olyan hangszerállományról, olyan műemléki hagyatékról van szó, amely Erdélyt európai mezőnyben is kiemelkedővé teszi. A magyarázat rendkívül egyszerű: a húszas évektől kezdődően a kilencvenesek elejéig olyan elenyésző anyagi forrást szánhattak az orgonák bővítésére – újak építésére pedig jóformán semmit –, hogy kénytelen-kelletlen konzerválódott a régi hangszerek törzsállománya. Nem volt pénz az „ócskaságokat” új hangszerekre kicserélni, így mára a műemlékhangszerek gyakorisága meglepően magas az európai átlaghoz képest. Nos, ezek a hangszerek – mint ahogy „házuk”, a templom is – többnyire vidékiesen kicsinyek, hangképükben elsősorban erdélyi szász, másodsorban magyar orgonaépítő mesterek hagyományvonalát mutatják, szinte elenyésző számban találunk külföldről importált orgonákat. És mi sem lehet nagyobb öröm annál, mint hogy egyre több régi hangszer talál hozzáértő restaurátorra – és persze a háttérben nagylelkű mecénásra.
Másfelől a zenetörténeti kutatás is megizmosodott. Egyházi és világi levéltárakból sorra kerülnek elő a 17–19. század hazai szerzőinek munkái, amelyeket szórványosan bár, mégis érezhető fokozatossággal tárnak fel és tesznek közkinccsé muzikológusok, orgonisták, doktorandus hallgatók.
Az ablakrengető zengésben és lélegzetelállító effektusok pompájában tetőző orgonakoncertek mellé így zárkóznak fel egyre inkább az olasz, német, francia és magyar barokk mestereinek munkáiból összeállított koncertmenük. A hangszínbeli meghittségben – olykor csupán egy nyolc- és egy négylábas regiszter hangösszegében – precízen és formailag jól követhetően hallható meg egy-egy korálelőjáték, fugetta vagy fantázia, canzone vagy egyszerű variáció-sorozat, a barokk polifóniára oly jellemző paródiák (vagyis világi dallamok egyházi használatra átformált változatainak) szépsége. Olyan „egyszerű” zenék, amelyeknek geometriája az avatatlan fül számára esetleg semmitmondó sematizmus lehet, ám amelyek a rendben és szabályban megfogamzó művésziségre szolgálnak példaként. Ugyanakkor valamit elmondanak a két-háromszáz évvel ezelőtti lélekről is. Egy olyan időről beszélnek, amelyben szerethető volt a törvény, az alázatosság, a kötelesség, az alkalmazkodás képessége. Olyan kis zenék ezek, amelyekben tapinthatóvá válik a világteljesség.
