Kétségtelen, hogy létezik egy felettünk járó szöveg, valamilyen láthatatlan anyag, ami bennünket mégiscsak meghatároz. Egy olyan tér, ami nem a szavak által létezik, csupán a szavak sodrásában, csupán a képek lendületében, vagy még azokban, azok által sem. Valami, ami még képek előtti. Erdély kétségtelenül: hypertext. Önmaga fölé emelkedő metafora, metaversum, felső verssor. Kénytelenség írni róla. Arról, hogy van, arról, hogy nincs, arról, hogy az elmúlt százezer évben „határokon járunk örökké” – ahogy Szilágyi Domokos éppen „tegnap” mondta volt. Erdély azért van, mert mítosz. Erdély azért nincs, mert mítosz. Mindenesetre nem állatkert. Emberek lakják és örök medvék. Nem pandák, nem is indiánok. Egyszerű, kézzel fogható lények. Olyanok, akik ha kell, egyetlen okból néznek szembe, mert elsősorban szembenézni akarnak, nem feltétlenül szembeszállni, mert a tekintetek ereje is éppen elég a döntések meghozatalához. Nem akarnak embereken átnézni, csak – és ez a csak az, ami ismét, megint csak lényegi kérdés: emberek között akarnak élni. Az írói, költői rész az adott anyagból, éppen ezért ír könyvet a harcosokról, mert ha egy mód van rá, nem akar harcosokat látni, azért búcsúzik a filmtől, mert végre látni akarja a filmet, a nagy erdélyi filmet, méghozzá kisbetűvel, konokul, mert a nagybetűt, ha egy módja lenne rá, odaadná másnak, de nem adhatja oda. Talán a Dunántúl és a Hortobágy, az önmagán túllépő tudat és a puszta valóság pusztája hozott létre ennyire elvont és ennyire konkrét világképet mindarról: ami nem önmaga. Ez a nem, ez az igazán erdélyi igen, ami folyamatosan felülírja önmagát, már Apáczai, Mikes, Wesselényi és a többiek tudatában is, a huszonkettedik évszázadig visszamenőleg – és tovább. Mindig, mindég, vissza, tehát előre. Atlantisz. Trója. Süllyedések, menekülések, felsüllyedések és kénytelen visszatérések elsősorban szavak által létező birodalma. De a szavakban képek rejlenek, és a képekben szavak. Szikár, savas enyedi borok álma. Hypertext ez is, ami eltűnik, felbukkan. Mégsem búvópatak, mert lényegi része túl van elbúváson, bujdosáson, nem patakzik, mert hullámzása több a pataknál. Nem tűnik el, mert el akar tűnni, és akarása éppen itt fordul önmaga ellen, mert amíg és amikor igazán van: fel sem merül az eltűnés lehetősége. Éppen az eltűnés lehetősége az, ami benne újra és újra elsüllyedni igyekszik. Erdély tehát egy médium, köztes lény, aki felkérésre kiadja magát, de még a megnevezésen kétségtelenül: innen. Éppen ezért mindaz, ami Erdélyben vagy Erdélyről szól, megmondani és kimondani: nem akar. Ezért járnak benne le-fel meg nem rendezett írók, meg nem írt rendezők. Ezer éveken át és: mégsem az örökben.
