Földünk népességének elenyésző hányada évről évre izgatottan lesi, kihez száll az irodalmi Nobel-díj, kit von dicsfénybe, kinek a műveit szállítják majd rogyásig rakott teherautók nyomdából boltba, hogy némely kiadók jól járjanak, hogy némely olvasók pompásan tájékozódjanak. Kíváncsiságból kiírtam, mely országok léteznek az irodalmi Nobel-díj térképén, feltűnésük sorrendjében. Íme: Németország, Belgium, India, Franciaország, Svédország, Dánia, Svájc, Norvégia, Spanyolország, Lengyelország, Olaszország, Nagy-Britannia, Írország, Egyesült Államok, Szovjetunió, Finnország, Chile, Izland, Jugoszlávia, Görögország, Izrael, Guatemala, Japán, Ausztrália, Kanada, Kolumbia, Csehszlovákia, Nigéria, Egyiptom, Mexikó, Dél-Afrikai Köztársaság, Saint Lucia/Trinidad és Tobago, Portugália, Kína, Magyarország, Ausztria, Törökország, Peru, Fehéroroszország.
Száztíz kiosztott irodalmi díjból hetvenkilenc európai szerzőnek jutott, tizennyolc észak-amerikainak, öt ázsiainak, négy afrikainak és így tovább, de T. S. Eliot például európainak és észak-amerikainak is számít, Derek Walcott pedig szinkronban gyarapítja Saint Lucia és Trinidad és Tobago arzenálját. Olyan ez, mint amikor nyári vagy téli olimpiai játékok végén megjelenik az éremtáblázat. Egyszerre felemelő és megalázó. A nem-sportolók számára. A sportolókról nem is szólva.
Idén a bizottság Bob Dylant (Robert Allen Zimmermant) tüntette ki, amivel sikerült az irodalommal még foglalkozó szak- és egyéb emberek tömegét megosztani. A dolgok ily állása mellett úgy tűnik: azt sem tudjuk (tudják, tudjátok, tudom) már, mi irodalom. Hiába áll ott tisztán és közérthetően: betűhalmaz. Mert a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum e havi könyvelése is betűhalmaz, de korántsem biztos, hogy irodalom. Bár olvasható akként is. Ha valaki nagyon akarja.
Mindenesetre úgy tűnik, annyian sajátították ki, magyarázták, értelmezték, árkolták körül, boncolták föl, szögezték le és határozták meg azt a bizonyos irodalmat, hogy éppen ideje volt az elszálltak orrára koppintani: bárhogyan áll a dolog, az irodalom nem szent, nem szűz, nem kisajátítható. A döntés mintha az irodalom intézményesítésének révbe ért folyamát volna hivatott ellensúlyozni. Mintha valamiféle sznobizmus orra alá törne borsot. Prüszkölés volt bőven, ugyebár. Csakhogy, minekutána a literatúra már jó ideje nem csupán tékában, szalonban, budoárban, tengerzúgásban, árnyas fák alatt, hanem avatottak irányításával iskola- és egyéb padokban is tanulmányozható, sokan ebből megélhetést kovácsolnak, majd úgy vélik, biztos irodalmi mércét birtokolnak, megint mások úgy, hogy méltatlanul kiszorulnak kánonból, kánonokból, díjakból, ösztöndíjakból, és sajnos mindkét álláspont egyforma ügyességgel, okkal vagy ok nélkül, kisajátítható. Kinek áll jogában eldönteni, mi irodalom? Mi „jó” irodalom? Mi „szép” irodalom? Mi „magas” irodalom? Mi „fontos” irodalom? Mi életbe vágó irodalom? E kérdés most, hogy az „irodalomtudomány” mélységeit és magasságait kimunkálták, s hogy az említett ág már elindult a maga interdiszciplináris ösvényein, a pszichológia, szociológia, antropológia, történelem stb. irányába, természetesen pusztán csak költői, mégis: miért volna bármilyen mérce mérvadó? Hogy mérve legyen a dolog? És itt visszacsatolódunk az olimpiai éremtáblázathoz.
Mérünk, méricskélünk, összehasonlítunk, versengünk, ágálunk, az én prózám mélyebb, az enyém átfogóbb, az enyém lélektanibb, az enyém igazabb, az enyém velőtrázóbb, az én versem nagyobb, az enyém éteribb, az enyém plasztikusabb, az enyém bravúrosabb, az enyém zseniálisabb… és még a drámámról nem is szóltam. A „rosszul” kiosztott díjak elkeserítenek, ám ha egyáltalán nem volna irodalmi díj, az lenne csak igazán elkeserítő.
Nyugtáznunk kellene a díjat, anélkül, hogy hozzá mindenféle megjegyzést fűznénk. Hol írja, hogy X-nek vagy Y-nak „jár” a Z díj? Nem csak a Nobel-díj környékén van ez így, az arra érdemesek közül sajnos nyomasztóan sokan soha nem kapnak semmiféle irodalmi díjat.
Aki ír – ha tudja; nem elmondani, hanem egyszerűen, zsigerileg és szavak nélkül tudja – mi irodalom, azt is tudja: amit írt, irodalom-e vagy sem. A jó irodalom jutalma annyi, hogy jó irodalom. Mint a jól végzett munkáé is, egyébként. Senkinek sem kell jönnie, díjaznia, értékelnie, ajnároznia azt a jó irodalmat, ha egyszer megszületett. Mert megtalálja közönségét, és általa jutalmát. Hogy egyesek mégis díjaznak? Szuverén joguk, hadd tegyék!
S hogy a szerző? Az más kérdés. A szerző sorsán amúgy sem javíthat semmiféle díj, pontosabban a szerző sorsában amúgy is benne van, hogy megkapja, avagy nem kapja meg ezt vagy amazt a díjat, s hogy az esemény vagy annak elmaradása érdekli őt, vagy egyáltalán nem. Többen is ismerünk kortárs hús-vér szerzőket, akik egyenesen Nobel-díjra gyúrnak. Király Lászlótól tudom, hogy Pablo Neruda könyvben is leírta, pontosan hogyan kell eljárni. Ez is egy életforma. Ez is irodalom.
Az irodalmi Nobel-díj történetében végre ismét találtak valakit, aki nem esik hasra az őt ért megtiszteltetéstől, sőt, talán még úgy is gondolhatja, örüljenek, hogy egyáltalán elfogadta. Ha már új költői kifejezésmódot hozott létre az amerikai dalszerzői hagyományokon belül, és Sara Danils, a Svéd Akadémia meglepett titkára azzal üti el a dolgot, hogy ehhez hasonlót többek között Homérosz tett ötezer évvel ezelőtt, és lám, ma is csodáljuk érte. Csak éppen azt nem tudjuk (tudják, tudjátok, tudom) már, hogy a Homérosz név mögött ki bújt meg, kik bújtak meg. Homérosz, Bob Dylan: próbáljunk egy-egy óvatosan kiragadott részletet egymás mellé illeszteni, s az egészből talán kihalljuk majd az irodalom malmának fojtott zakatolását: őröl.
Meg-megperdültek, jól értve a táncot, a lábuk
könnyen emelték, mint ha korongját, mely tenyerébe
jól illik, fazekas próbálja ki, perdül-e vajjon;
máskor meg sorokat képeztek, s szembe szökelltek.
Nagy tömeg állta körül vágykeltő táncukat, és mind
ott mulatoztak, míg közepettük az isteni dalnok
lantszava szólt; és két bukfences táncos a körben
lejtett örvénylő forgással a lant ütemére.
(Homérosz. Iliász, XVIII. ének, fordította: Devecseri Gábor)
És csúsztass át a füstkarikán, amit a gondolat pipál,
Amott romokban áll az idő, a levél lefagy,
A fák szoronganak; de szélfútta part,
Az vár rám, és nem az eszelős bánat.
Tánc a gyémánt ég alatt: a kezem lengetem,
Tenger a hátterem, a homok cirkuszporond,
Emlékem, végzetem a víz hadd nyelje el,
Holnapig hadd feledjem a mákat.
Hé, játssz egy dalt nekem, zenélj, Csörgődobos,
Ébren vagyok, és nincsen hova mennem.
Hé, játssz egy dalt nekem, zenélj, Csörgődobos,
Követlek, és cseng és bong a reggel.
(Bob Dylan. Hé, Csörgődobos, fordította: Barna Imre)
