Balogh Edgár a felvidéki Sarló mozgalmában érett politikai gondolkodóvá, és ez a mozgalom kezdeteitől fogva a közép-európai (ahogy maguk mondták: a „dunai”) népek összefogását szorgalmazta. 1931-ben a Budapestre látogató „sarlós” fiatalok arra készültek, hogy megkoszorúzzák Petőfi Sándor Duna-parti szobrát, és a magukkal hozott koszorút a „dunai népek”: magyarok, szlovákok, románok, szerbek nemzeti színeivel, valamint egy vörös színű szalaggal ékesítették (a vörös szín nemcsak a kommunisták, hanem például a szociáldemokrácia szimbóluma is volt). A rendőrség megakadályozta a koszorú elhelyezését, így az a Kerepesi-temetőben Táncsics Mihály sírjára került, ott is jó helye volt.
Ennek a kicsiny megemlékezésnek természetesen szimbolikus értelme volt, arra utalt, hogy a baloldali orientációt választó fiatal magyarok elkötelezettek a „dunai” népek egymásrautaltságának és összefogásának eszméje mellett, és szembefordulnak azokkal a nacionalista áramlatokkal, amelyek a 19. század közepe óta mind erőteljesebben határozták meg a kelet-közép-európai régió életét, többször is veszélybe sodorva az itt élő nemzetek önrendelkezését, mi több, puszta fennmaradását. Az bizonyára kevéssé lehet vitatott, hogy a térség történelmi szerencsétlenségeit mindig (1848–1849-ben, 1918-ban és 1945–1947-ben) az egymással versengő nemzeti uralmi aspirációk, a szüntelen hatalmi versengés és területszerző mohóság okozták, és ezzel az áldatlan politikai stratégiával szemben, amely a régióban élő nemzeteket, országokat először a szélsőjobboldali német, majd a szélsőbaloldali szovjet birodalomépítő terjeszkedésnek szolgáltatta ki, több mint indokolt lett volna a „dunai” népek egymásrautaltságának és közös érdekeinek felismerése nyomán egy kiegyezéses stratégiát és stratégiai összefogást választani. A régió belső vitáinak és küzdelmeinek következményeit először Hitler, majd Sztálin aknázta ki.
A magyar politikai gondolkodás távlatosabb módon gondolkodó (a nagynemzeti illúziókat elutasító) képviselői mindig is szorgalmazták a közép-európai összefogás, nemegyszer az itt élő nemzetek konföderációs szövetkezésének eszméjét, felismerve azt, hogy csupán ez a stratégia szavatolhatja a térség kisnemzeteinek függetlenségét és fejlődését. Még a negyvennyolcas forradalom előtt Wesselényi Miklós, akinek 1846-ban Lipcsében megjelent Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című klasszikus okfejtése a cári orosz birodalom terjeszkedésében jelölte meg a közép-európai (mindenekelőtt a magyar–román) összefogás szükségességét, a szabadságharc bukása után pedig Kossuth Lajos méltán nevezetes „Duna-konföderációs” tervezetében és Teleki László politikai tevékenységében és írásaiban. Később Jászi Oszkár érvelt igen hatásosan a konföderáció gondolata mellett, illetve Ady Endre és Szabó Dezső támogatta a „dunai” kisnépek kiegyezésének ügyét. A két világháború közötti időszakban Bartók Béla, Németh László, Illyés Gyula és József Attila, az erdélyi népek összefogása mellett érvelő Kós Károly és Tamási Áron, a „közép-európai humanizmus” eszméjét kifejtő Apollo című kitűnő folyóirat tudós szerkesztője: Gál István, majd közvetlenül a második világháborút követő néhány szabadabb esztendőben az akkori (és későbbi) idők leginkább kiváló politikai stratégája: Bibó István adott hangot a „dunai” nemzetek megegyezését és összefogását hirdető gondolatnak. Mellettük a felvidéki Fábry Zoltán és természetesen Balogh Edgár, aki ennek a közép-európai stratégiának mindig hiteles és nagyhatású képviselője volt.
A két világháború közötti időkben, midőn Balogh Edgár eszmei tájékozódása – először a Felvidéken, a Sarló mozgalmában, majd Erdélyben, a Korunk környezetében – kialakult, a közép-európai összefogás eszméjét mindenekelőtt a baloldali irányzatok képviselték (nemcsak a magyar, hanem a többi közép-európai társadalomban és közéletben is). Tehát a szociáldemokrácia, a polgári liberalizmus és radikalizmus (így Magyarországon a Szép Szó című folyóirat köre), a népi írói mozgalom néhány „ideológusa” és természetesen a nyilvánosan, mint Csehszlovákiában, vagy illegálisan, mint Magyarországon és Romániában tevékenykedő kommunista mozgalom. A „történelem csele” éppen abban volt, hogy amikor aztán a baloldal, illetve a kommunista pártok a térségben hatalomra jutottak, moszkvai utasításra, az összefogás és a szövetkezés stratégiája helyett (a „divide et impera” elvének megfelelően) a kisállami elszigeteltséget és külön-külön érvényesített szovjet függőséget kellett választaniok. Balogh Edgár nagyralátó, valójában „szocialista” vízióját így utasította el és tette illúzióvá a nagyhatalmi politika. Szomorú, hogy a kolozsvári gondolkodónak ezt csak igen későn sikerült felismernie.
A fiatal magyar baloldal (mind Magyarországon, mind az utódállamokban) mindazonáltal fellépése idején igen nagy reményeket fűzött a regionális kiegyezés és összefogás terveihez. Valójában ezeknek a terveknek a segítségével kívánták közömbösíteni a mindenütt meglehetősen virulens nacionalizmusokat, elhárítani a harmincas évek közepétől már jól érzékelhető nagynémet terjeszkedést, és demokratizálni a térség államait. Számításaikból, legalábbis a kommunista eszme és párt hívei, mint amilyen Balogh Edgár is volt, és ez nem lehet meglepő, még így, utólag sem, kihagyták a Szovjetuniót, amelyet ők akkor és szinte életük végéig a kis nemzetek barátjának és pártfogójának hittek, és valójában a magyar kommunista baloldal igen sok híve csak az ötvenhatos magyar forradalom leverése után jött rá arra, hogy ez mekkora tévedés volt.
Balogh Edgárnak azonban mindenképpen nagy eszmei és erkölcsi érdeme az, hogy mindig következetesen és megfontoltan képviselte a közép-európai kiegyezés és összefogás eszméit, a csehszlovák demokráciában éppúgy, mint a nagy-romániai félig demokratikus, félig diktatórikus rendszerben, Kolozsvár l940-es visszatérése után az erősen nacionalista magyarországi közéletben éppúgy, mint az 1945 utáni, a Groza miniszterelnök nevéhez fűződő restaurációs időkben, sőt a sztálinista ihletésű, majd a Ceauşescu által meghatározott román zsarnokság évtizedeiben. A fiatal magyar baloldalnak azokat a törekvéseit – és persze illúzióit –, amelyekkel a Sarló mozgalmában, a Márciusi Frontban és a Vásárhelyi Találkozón a magáévá tett, sohasem adta fel.
Ezt a baloldali – és a régió nemzeteinek összefogására irányuló – eszmeiséget és stratégiát igen korán, 1930-ban lejegyzett Emigránsok és új arcú magyarok című írásában a következőképp jellemezte: „A kisebbségi magyar fiatalok az utódállamokban sorakoznak haladásra... Jövőnk a kisebbségi magyar népé, s a szlávok és románok új értelmiségének történelmi munkájával fog összekapcsolódni. Másfelől azok a hagyományok, amelyek nemzetiségünknél fogva a magyarországiakhoz kötnek, arra predesztinálnak bennünket, hogy híd legyünk a magyarság egyeteme s a szomszéd államokban szlávokkal, románokkal együtt élő kisebbségek között. Kelet-Európában – éppen kisebbségi önvédelmünkön és egészséges kibontakozásunkon át – mireánk vár a szláv, magyar és román munkásság s parasztság, valamint kispolgárság érdekeinek összeegyeztetése.”
Az új: a közép-európai nemzetek összefogására épülő „dunavölgyi” gondolat a kisebbségi helyzetbe került fiatal magyar értelmiségben jelölte meg a korszerű magyar nemzeti stratégia kialakítóját és hordozóját. Eredendő bűn című 1938-as eszmefuttatásában (éppen a Márciusi Front fellépését kommentálva) Balogh Edgár a következőket jelentette ki: „A már kisebbségi sorban felserdült csehszlovákiai és romániai magyar ifjúság szerzi meg legelőször az új magyar történelmi eszmélkedéshez szükséges új helyzetismeretet. (...) Közben a történelmi megrázkódtatás szétveti a kisebbségivé vált magyarság régi társadalmi szerkezetét, elválik egymástól állam és nemzet azelőtt szétválaszthatatlannak hitt fogalma, és az új életlehetőségeket kutató fiatal nemzedék a nemzeti fennmaradás egyetlen biztosítékát a magyar munkásság, iparosság és földművesség feltörekvő tömegeiben találja meg. A kisebbségi magyar ifjúság legelső öntudatos megmozdulásaiban bekövetkezik már az örökölt nemzeti történelemszemlélet kettős revíziója: a magyar nép felé és a nemzetiségekből önálló nemzetekké vált szomszéd népek felé. Az erdélyi és a szlovenszkói magyar fiatalságot az élet kemény iskolája váltotta ki negyvennyolc és hatvanhét önrévületéből. Ösztönösen elölről kezdik a magyar polgáriasodást: feléled bennük a népi magyar és egyetemesen emberi első március, Petőfi és Táncsics álomban rekedt magyar valóságérzése.”
Az új „dunavölgyi” kiegyezés, Balogh Edgár szerint, a korábbinál hitelesebb valóság- és történelemismeretet követelt. Azt, hogy a fiatal magyar értelmiség megismerje és megértse a szlovák és a román népi életet, nemzeti múltat és nemzeti törekvéseket, vegye tudomásul azt, hogy Hodža és Hurban negyvennyolcas szlovák nemzeti mozgalma nem egyszerűen a császári udvar ármányainak következménye volt, hanem valóságos népi akaratot szólaltatott meg, s hogy Avram Iancu román mozgalmában is az erdélyi románság érdekei jelentek meg. Ugyanakkor, miként Íratlan dunai történelem című 1938-as írásában beszél erről, azt is elvárja, hogy a szlovák és a román történetírásnak és szociológiai irodalomnak tudomásul kell vennie a Kárpát-medencében szinte mindenütt jelenlévő magyarság létét, történelmi teljesítményeit és kulturális értékeit. „Itt volna már az ideje – fejti ki ebben a kis tanulmányában, mondhatnám: alapvetésében –, hogy felduzzadt nemzeti történelemtudományaink bőséges anyagával kiegészítsük egymást, s egységes iskolát teremtsünk a kelet-európai történelemkutatásnak! Milyen más következtetésekhez jutna el például a román közvélemény a székelykérdésben, ha a népek egyenrangúsága s a parancsoló közös dunai érdek alapján tudomásul venné a magyar tudományosság eredményeit is.”
Balogh Edgár nemcsak a „dunavölgyi” népek egymásrautaltságát és kiegyezésének, majd összefogásának parancsoló szükségességét hangsúlyozta, hanem a követésre méltó nagy történelmi példák felmutatását is javaslatba hozta. Így mindenekelőtt az erdélyi példát, amelynek nemzeti megbékélésre és együttműködésre mutató tanulságait korábban (még a húszas években) az „erdélyi gondolat” hívei: Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor és mások fogalmazták meg. A transzszilvanizmus hívei az erdélyi magyar közösség kisebbségi sorsának megpróbáltatásain kívántak enyhíteni az erdélyi együttélés eszmei örökségének felidézésével, Balogh Edgár egy más történelmi helyzetben, Észak-Erdély és a Székelyföld visszatérése után, egy távlatosabb magyar nemzetstratégiai gondolkodás jegyében javasolta a magyar–román kiegyezést. Erdélyi történetírás című, 1940 augusztusában jegyzett tanulmányában a következőket jelentette ki: „Másutt a nagy nemzeti egységeket meghaladó szélesebb szemlélődésből fakadnak az összehasonlítások, Erdély azonban éppen zárt kicsinységében ajánlkozik egy nemzeti kizárólagosságokat feloldó egyetemesebb történelmi felfogás kifejezésére. Így kap Erdély új jelentőséget ma, amikor az ellentétes nemzeti iskolák huzavonája egységes képletét is felőrléssel fenyegeti. Hagyományos mivoltának tudatos védelmében Erdély a népek egymásrautaltságának eszmei bástyája lehet.”
Az észak-erdélyi és különösen a kolozsvári magyar irodalmi és tudományos intézményektől Balogh Edgár azt várta, hogy ennek a kiegyezéses stratégiának a műhelyei legyenek. Kolozsvárra új szerep vár című 1940 októberében lejegyzett program-tanulmányában a következők olvashatók: „itt Kolozsvárt most nyílik alkalom ama kisebbségi humánum teljes érvényesítésére. Ha az erdélyi magyar értelmiség hű marad önmagához, most valósítja meg a régóta hangoztatott román–magyar kultúrérintkezést, s megfelelő intézményt is állít e cél szolgálatába. Új tudományos szervre gondolunk, amely magyar–román összehasonlító munkára vállalkozik, természetesen nem alá- és fölérendelések, hanem a népi egyenrangúságon alapuló tárgyilagosság szellemében. Nemzeti egyoldalúságok helyett végre a kölcsönös megismerésnek s a közös érdek belátásának kell itt uralkodnia.”
Mindazokból az írásokból, amelyeket az imént felidéztünk, és az idézést sokáig lehetne folytatni, természetesen a negyvenes évek második felének és a nyolcvanas éveknek a tanulmányaival is, kitetszik, hogy a kolozsvári tudós és közíró milyen következetesen képviselte a „dunatáji” nemzetek kiegyezésének és összefogásának eszményeit. Ezek az eszmények akkor (és részben azóta is) nemes, de végül is megvalósulatlan, következésképp súlytalan illúzióknak bizonyultak. Valójában lekerültek a történelem napirendjéről, helyettük a tágasabb európai egység gondolata kapott stratégiai szerepet és erőt. Tapasztalataink szerint ez az uniós stratégia itt, a Duna-tájon azóta is csak részleges eredményekkel járt, és szüntelenül korszerűtlenül államnacionalista kihívásokkal kell szembesülnie.
Talán illúzió, talán nosztalgikus érzés, amikor végezetül annak adok hangot, hogy talán hasznosabb lett volna az uniós elhelyezkedés előtt létrehozni, kölcsönös kompromisszumok árán (ilyen kompromisszum lehetett volna román részről a székelyföldi területi autonómia felállítása) a közép-európai megegyezést. Ez kétségtelenül elmaradt, és most egymással szemben bizalmatlan és egymással versengő országok kerültek az unióba. Ugyanakkor talán az uniós elhelyezkedés előbbre fogja vinni a regionális együttműködés ügyét, és akkor jó szívvel remélhetjük, hogy Balogh Edgár egyszer felállítandó kolozsvári emlékművénél elhelyezhetjük a dunai népek nemzeti színeiből fonott koszorút.
