"de világrendből nem tudunk csak rosszabbakat kitalálni"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 8. (454.) SZÁM — ÁPRILIS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Fó­kusz­dió
Pomogáts Béla
"A vé­let­len tün­dé­ri aján­dé­ka"
– Kosz­to­lá­nyi a köl­té­szet­ről –
Lászlóffy Csaba
Szent Márton meg a koldus
Luzsicza István
Sziszüphosz
Végezetül
Máz mögötti életjelek
Érdemes művész
Látszat
Kabán Annamária
Pár­hu­za­mos for­dí­tá­sok szer­ke­ze­te
Paul Ver­laine: Az én meg­hitt ál­mom
Dobai Bálint
Alantféreg
György Attila
A kard­viselésről
Karácsonyi Zsoltnak
Rátonyi Csaba
Az al­fa-si­sak
Merényi Krisztián
A hul­la­kel­te­tő
Pszi­chi­át­ri­ai tepsik
Muszka Sándor
Hívnom neved
A parthoz
Adott
Aludj
Őrt itt
Éva helyett
Elődbe
Három
Zsidó Ferenc
Szán­tai to­vább­lép
Bogdán László
Hutera Bé­la utol­só uta­zá­sa
Cseh Katalin
Töprengő
– apám emlékére –
Csönd és árnyék
Csönd és félelem
Lélek és csönd
Látomás
Angi István
Sza­bó Csa­ba
1936–2003
Terényi Ede
MOZARTRÓL MOZARTTAL 6.
Mozart, a „friss diplomás”
Májusi évfordulók
 
Bogdán László
Hutera Bé­la utol­só uta­zá­sa
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 8. (454.) SZÁM — ÁPRILIS 25.

(befejező rész)
,,Az em­ber egy tö­ré­keny nád­szál” – mond­ja Hutera, a nap vég­képp el­tű­nik, csak a lá­tó­ha­tár­ra be­ló­gó na­rancs­szí­nű fel­hők em­lé­kez­tet­nek rá. Szél kél, össze­húz­zák ma­gu­kon a ka­bá­tot. A be­lát­ha­tat­lan me­zőn ár­nyak ci­káz­nak, lát­ha­tó­an al­ko­nyo­dik, a ter­jen­gő ho­mály las­san fog­lyul ej­ti az ár­nya­kat ,,Keressünk egy mo­telt – szű­ri a szót fo­ga kö­zül Tó­bi­ás. – El­fá­rad­tam.” ,,Reggel majd én ve­ze­tek, bá­tyám” – nyug­tat­ja meg Málik, és le­ha­jol­va fi­gyel­me­sen né­ze­ge­ti a föl­det. Ha­ma­ro­san zöl­dül­ni kezd, de most fe­ke­tén, ned­ve­sen gő­zö­lög­ve vá­ra­ko­zik, s Há­bé ér­zi, hogy eső­csep­pek por­la­nak szét az ar­cán. ,,Mit né­zel?” – kér­de­zi s Málik, mint­ha meg­há­bo­ro­dott vol­na, le­dől a föld­re, fél ol­dal­ra for­dul s fü­lét egy re­pe­dés­hez szo­rít­ja. ,,Hallom – mond­ja bol­do­gan –, be­szél!” ,,Micsoda? – tér­del le nyög­ve Tó­bi­ás is. – Ki be­szél?” ,,A föld – sut­tog­ja Málik –, em­lék­szel, Bé­lus, Uk­raj­ná­ban is hall­gat­tuk, be­szél.” ,,De mit mond? – ha­nyat­lik le Há­bé is, fü­lét a föld­höz szo­rít­va. – Ak­kor se ér­tet­tük világosan…” ,,A föld?! – döb­ben meg Tó­bi­ás, de nincs már, nincs meg­ál­lás, ő is vé­gig­fek­szik a föl­dön, fél ol­da­lá­ra for­dul­va el­me­rül­ten hall­ga­tó­zik. – Mint a ten­ge­ri kagy­lók, úgy mo­raj­lik” – mond­ja egy idő után. Ha va­la­ki lát­ná őket, azt hi­het­né, meg­buggyan­tak, há­rom öreg­em­ber, akik ki akar­ják hall­gat­ni a föld be­szé­dét, a Föld hang­ja­it. ,,De hát tény­leg hal­la­ni – emel­ke­dik fel üd­vö­zül­ten Málik. – Tény­leg be­szél!” – ,,Én már Uk­raj­ná­ban is hal­lot­tam – áll fel Hutera is. – És az­óta is hal­lom, mint sze­gény édes­anyám hang­ját, aki a nem­lét­ből is meg­ro­vó­an szól át, ha nem tet­szik va­la­mi.” ,,Én nem tu­dom – áll fel Tó­bi­ás is. – Le­het, olyan ez, mint a kagy­ló. Én a ma­gam ré­szé­ről a vi­zek­kel vol­tam így, a pa­tak­kal a fa­lum­ban, azu­tán az óce­án­nal és a Du­ná­val. Őket hall­gat­tam, de két­ség­te­len, a si­va­tag­ban is meg­volt ez, baj­tár­sa­im, akár­csak a be­du­i­nok, ha te­het­ték, rá­ta­pad­tak a szú­ró, zi­ze­gő, nyug­ha­tat­lan ho­mok­ra. »Egy is­ten al­szik itt – ma­gya­ráz­ta egy őr­mes­ter, aki év­ti­ze­dek óta hall­gat­ta a ho­mok ze­né­jét. Ő be­szél ilyen­kor ve­lünk, sze­ren­csét­le­nek­kel. És aki nem fi­gyel oda, meghal…« De az őr­mes­ter oda­fi­gyel­he­tett, hi­szen élt. Ő volt a nagy túl­élő. »Az em­ber fek­szik, hall­gat­ja a ho­mok is­te­nét és meg­nő ben­ne a szeretet« – ma­gya­ráz­ta egy­szer, az­tán vil­lám­gyor­san kap­va elő re­vol­ve­rét, még idő­ben lőtt le két be­du­int, akik ki­vont kard­dal ro­han­tak fe­lénk, hogy le­mé­szá­rol­ja­nak.” ,,De az uk­rán me­ző­kön mi tény­leg ha­lot­tunk va­la­mit – dör­zsö­li a fe­jét Málik. – Tő­lem olyan tá­vol áll a me­ta­fi­zi­ka, mint az ab­la­kos tót­tól a ha­nyatt esés. Volt egy ta­tár fog­lyunk, szov­jet ta­tár, naná… Ő be­szélt ne­künk az uk­rán pusz­tá­kon élő tűz­dé­mon­ról, amely ször­nye­teg csu­pa láng… Le­het, hogy ő üzen ne­künk, ami­kor mo­raj­lik a föld. Hogy nem va­gyunk egye­dül. Hogy jön és el­ra­gad? Olyan ke­ve­set tudunk…” ,,De ő – néz Hutera kis­sé esze­lő­sen Tó­bi­ás­ra – leg­alább hall­ja a Du­nát. És bi­zo­nyá­ra azt is tud­ja, mi­re va­dá­szik a vizs­lák gaz­dá­ja.” ,,Ez nem va­dá­szik – le­gyint Tó­bi­ás –, csak össze­vissza lö­völ­döz. Ez buggyant…” ,,Rettenetesen ron­dák ezek a fe­ke­te madarak…” ,,Igen, azok – le­gyint Tó­bi­ás, és új­ra le­ha­jol­va vi­ze­zi meg az ar­cát. – De tu­dod, még né­hány hét és rob­ban a zöld, és ak­kor meg­vál­to­zik az egész. Hogy is ír­ja A pusz­ta or­szág köl­tő­je?
Áp­ri­lis, a ke­gyet­len, ki­hajt­ja
Az or­go­nát a holt föld­ből, be­olt­ja
Az em­lé­ket a vágy­ba, fel­ka­var­ja
Eső­jé­vel a tom­pa gyökeret…”
Újabb lö­vé­sek dör­ren­nek, a szem­köz­ti ol­da­lon egy­mást ker­get­ve tűn­nek fel a vizs­lák. ,,Én csak a kli­en­se­i­met hall­gat­tam, mi­köz­ben nyír­tam és be­ret­vál­tam őket, s a vi­lág egy ha­to­da fe­lett vi­lá­gí­tott a nap, amely a Szov­jet­uni­ó­ban mind­ég sü­tött, nem ment le so­ha, de ami az én em­be­re­i­met, ez még­is­csak a ja­vuk­ra íran­dó, a kel­le­té­nél job­ban azért nem érdekelte… Per­sze, ki tud­ja, hol van a határ?… S hogy van-e egy­ál­ta­lán? Mert per­sze el­vo­nat­koz­tat­ni azért nem tud­tak, nem is tud­hat­tak at­tól a bor­za­lom­tól, amely­ben él­ni­ük ada­tott, amely­be be­le­kény­sze­rül­tek. Mert ez – azért nem ment­sé­gük­re mon­dom, nem szo­rul­nak rá – tel­jes, tö­ké­le­tes kép­te­len­ség volt, és tu­dod, mi­ért, ba­rát­ja a ki­hí­vás­nak és ka­land­nak, azért, mert fel­szá­mol­ta és vé­gül tel­je­sen meg­szün­tet­te a ver­sen­gés koc­ká­za­tát. El­vet­te a nép­től a koc­ká­zat le­he­tő­sé­gét, a vá­lasz­tás esz­mé­let­len örö­mét. Min­dent ké­szen adott – adott, ér­ted, adott – ne­kik, gon­dos­ko­dott ró­luk, akik tu­da­to­san vagy ma­guk­ban, még csak nem is tu­da­to­sít­va en­nek az egész­nek a kép­te­len­sé­gét, nem is igé­nyel­ték ezt, hi­szen fel­nőtt­ként sze­ret­tek vol­na vi­sel­ked­ni, gon­dos­kod­ni a gyen­géb­bek­ről, a ki­csik­ről, és An­tal atya ked­venc böl­cse­lő­jé­nek lát­no­ki sza­vai sze­rint: fér­fi­ként sze­ret­tek vol­na él­ni a je­len­ben. Én nyír­tam és be­ret­vál­tam őket, és lá­nya­ik­nak, fe­le­sé­ge­ik­nek, sze­re­tő­ik­nek haj­köl­te­mé­nye­ket ta­lál­tam ki, de mind­ez csak hab volt a tor­tán, nem tud­tam ki­ra­gad­ni őket ki­szol­gál­ta­tott hely­ze­tük­ből, de – ezt azért vésd ész­be, drá­ga Tó­bi­ás – nem­csak azért, mert én is ki­szol­gál­ta­tott vol­tam és én is ab­ba vol­tam be­le­dö­göl­ve fé­lig, ami­be ők. Nem. Hi­ány­zott be­lő­lem is a koc­káz­ta­tás bá­tor­sá­ga, amely még if­jú­ko­rom­ban túl­ten­gett ben­nem, Sasvári és Málik sze­mé­ben vad if­jú ha­son­má­som lát­hat­tam. Én ak­kor, ami­kor ki­ér­de­mel­tem az ő má­ig fenn­ma­ra­dó ro­kon­szen­vü­ket ( s ta­lán, ir­tó­zom a nagy sza­vak­tól, de sze­re­te­tü­ket), hit­tem, le­le­ménnyel, bű­báj­jal, ésszel, szá­mí­tás­sal, fur­fang­gal min­den si­ke­rül­het, úr­rá le­he­tek hely­ze­tem ne­héz­sé­ge­in. Ho­vá ve­szett el ben­nem az öt­ve­nes évek bor­zal­mai kö­zött a koc­káz­tat­ni bá­tor, ve­re­sé­get so­ha el nem is­me­rő, a szó iga­zi ér­tel­mé­ben küz­dő­ké­pes if­jú?! Mon­dok egy pél­dát, kul­tuszt űz­tem ab­ból, hogy el­csá­bí­tom és meg­ej­tem az elv­tár­sak hit­ve­se­it, sze­re­tő­it, lá­nya­it. Ját­szot­tam a tűz­zel, mert ak­kor még disz­nó ide, fa­lu­si szám­űze­tés oda – nem fél­tem! Nem fél­het­tem, mert ak­kor még bíz­tam ma­gam­ban. Ami­kor meg­ej­tet­tem a fel­ső­tá­bo­ri kis­ki­rály, Szikszai elv­társ sze­re­tő­it, mind­ég az üve­ge­se­dő sze­mű disz­nó­ra gon­dol­tam, mely disz­nót el­ső­sor­ban ő sze­ret­te vol­na meg­be­ret­vál­tat­ni ve­lem, bi­zo­nyít­va, hogy a Hor­thy­-fa­sisz­ta ame­ri­kai ké­mek min­den­re ké­pe­sek, s ugyan­ak­kor leg­alább két le­gyet akart üt­ni egy csa­pás­ra, ter­mé­sze­te­sen úgy, hogy ő konk­ré­tan egyet sem üt, nem is csap ( mos­sa tisz­ta ke­ze­it), de ez­zel egy­szer s min­den­kor­ra ön­ma­ga ki­szol­gá­ló­já­vá is aláz, be­sú­gó­já­vá, aki na­pon­ta pre­zen­tál­ja ne­ki a fa­lu­ja bor­bély­mű­hely­ében ta­pasz­tal­ha­tó köz­han­gu­la­tot, ér­zé­keny memb­rán­ként re­a­gál­va le a vál­to­zá­so­kat, szá­mol be ar­ról, hogy ho­gyan is vé­le­ked­nek a párt­ról és ró­la, a párt leg­hű­sé­ge­sebb ka­to­ná­já­ról a fel­ső­tá­bo­ri­ak. Ami­kor el­csá­bí­tot­tam azt a höl­gyet is, akit a Mar­git­szi­ge­ten volt sze­ren­cséd meg­is­mer­ni a mi­nap, s aki nem volt az én ál­do­za­tom, hi­szen olyan volt nő­ben, mint én fér­fi­ban, s egy­aránt sze­re­tő­je volt Szikszainak, Almádynak, a ma­gyar nő­iro­da­lom jo­gász­ból ős­ter­me­lő­vé zül­lő sze­rel­me­sé­nek és An­tal atyá­nak – Szikszai új­fent bosszút is es­kü­dött. Pi­rost is iri­gyel­te tő­lem, ez igaz, s er­re mind­járt vissza is té­rek, de ak­kor még nem fél­tem. Az­tán azon­nal fél­ni, sőt ret­teg­ni kez­det­tem, Tó­bi­ás, mert több pár­hu­za­mos, raj­tunk kí­vül ál­ló ese­mény is tör­tént a vi­dé­ken, meg­kér­dő­je­lez­ve csa­la­fin­ta ki­tar­tá­so­mat, mert ne­kem mind­ég Odissze­usz volt az esz­mény­ké­pem, akit már Ho­mé­rosz is le­le­mé­nyes­nek ne­vez. Csak­hogy Fel­ső­tá­bor­ban 1952 ta­va­szán több­ször is meg­je­lent az ör­dög, igen, ne ne­vess, s an­nak a ba­rom Szikszainak az volt a lé­nye­ges, hogy be­szélt-e, és ha igen, ak­kor mi­lyen nyel­ven: ro­má­nul-e vagy ma­gya­rul? – s ez hir­te­len az or­szá­gos ér­dek­lő­dés ké­tes, sőt ve­szé­lyes hul­lá­ma­it in­dí­tot­ta el, a Thúróczyak idő­ben ál­la­mo­sí­tott kas­té­lyá­ba ér­kez­tek a had­ügy és a bel­ügy ko­ri­fe­u­sai, s én, mint bor­bély, már a szol­gál­ta­tá­sok rend­sze­ré­ben be­töl­tött hely­ze­tem mi­att is elő­tér­be ke­rül­tem és olyan ese­mé­nye­ket él­het­tem át, ame­lyek ma is ret­te­gés­sel töl­te­nek el, és ame­lye­ket meg­ma­gya­ráz­ni má­ig sem tu­dok (és nem is me­rek), de ezek fi­a­tal ön­ér­ze­te­men csak re­pe­dé­se­ket okoz­tak, ha meg­ha­son­lá­som fe­ke­te hát­te­rén me­ren­gek, a fő okot Pi­ros ’53-as el­tű­né­sé­ben lá­tom. Ak­kor ve­szí­tet­tem évek­re el, ami­kor a leg­kö­ze­lebb ke­rült hoz­zám, ami­kor szük­sé­gem lett vol­na rá. S ek­kor vál­toz­tam meg, va­ló­szí­nű, vagy ala­kul­tam át, az író sze­rint, aki az el­múlt na­pok­ban fő kár­val­lott­ja volt a vá­sár­he­lyi pog­rom­nak, a vir­tus mind­ég ido­mul a kor­szel­lem­hez. ,,Hát ez az, Bé­lám – uj­jong Tó­bi­ás s füttyök­kel bo­lon­dít­ja meg a túl­só par­ton ro­han­gá­ló vizs­lá­kat. A gaz­da ké­sik va­la­hol. Meg­je­len­ne, de az óri­ás por­szí­vó ör­vé­nyei re­pí­tik el vagy a badeni ka­szi­nó meg­da­ga­dó ha­tal­mas, vö­rös go­lyó­ja ra­gad­ja el az asszo­ci­á­ci­ók se­tét me­ző­in. – Ezt vár­tam tő­led, ezt vár­tuk tő­led mi, akik sze­re­tünk. A hely­ze­ted kí­vül­ről néz­ve olyan, mint­ha ka­ró­ban ül­nél, a jó­in­du­la­tú Vlad fe­je­de­lem előtt, hi­he­ted ide­ig-órá­ig, hogy sem­mi kü­lönb­ség kö­zöt­te­tek, sőt ab­ból, hogy az »utolsó szó jogán« sér­te­get­he­ted is, a ma­gad szá­má­ra ked­ve­ző je­le­ket von­hatsz le az ob­li­gát össze­ha­son­lí­tás­ból, csak­hogy hir­te­len ér­zed meg, test­vé­rem, hogy fú­ró­dik be­léd a ka­ró s ak­kor már mind éne­kel­he­ted, hogy »volt, nincs, vi­gye kánya«, mert hir­te­len ér­ted meg, hogy ő győ­zött, ez a sze­ren­csét­len sza­dis­ta ba­rom, s leg­szí­ve­seb­ben üvöl­te­nél dü­höd­ben, ar­cod­ról ka­par­nád a bőrt, mint a va­dak, de tu­dod, ez­zel is csak kár­öröm­ét nö­vel­néd, tu­dod, sír­ni is, bosszút áll­ni is egy má­sik éle­ted­ben fogsz majd.” ,,Igen, az elv­társ úgy rö­hö­gött – ami­kor meg­vil­lant a ke­zem­ben a bo­rot­va­pen­ge, ez a vil­la­nás, egy ele­mi ere­jű, fék­te­len, mond­hat­ni egész­sé­ges rö­hö­gés­sel tár­sul­va, év­ti­ze­de­kig be­vi­lá­gí­tot­ta az éle­te­met –, hogy folyt a sze­mé­ből a könny. Még hogy azért szűnt vol­na meg a bör­tö­ne­ink­ben – nyom­ta meg a bir­to­kos sze­mély­ra­got – az »átnevelési munka«, mert a fel­sőbb párt­ve­ze­tők és kü­lö­nö­sen sze­ret­ve sze­re­tett Dézs elv­tár­sunk so­kall­ta vol­na a kény­sze­rű ál­do­za­tok szá­mát, mint­ha ne­hez­mé­nyez­ték vol­na a ter­rort, mint­ha fel­há­bo­rí­tot­ta vol­na őket a gyil­ko­lá­sok nagy száma… Ó, igen, el­megy a ter­mé­sze­tem – rö­hö­gött a ven­dég, s vá­rat­la­nul go­rom­bán szólt rá, érez­tet­ve ket­te­jük kü­lönb­sé­gét: »beretválj már meg, Fi­ga­ró, mi­re vársz?«, amint ez si­ke­rült (ide­ges volt ugyan, de egy­szer sem vág­ta meg), s ar­cát szesszel dör­zsöl­te be, egy­szer­re meg­me­re­ve­dett, már nem rö­hö­gött, el­ko­mo­ro­dott és sze­mé­vel uta­sí­tot­ta őt, hogy azon­nal zár­ja be az aj­tót. Bőr ak­ta­tás­ká­já­ból elő­vett egy la­pos­üve­get, »törköly!« – böf­fen­tet­te, s töl­tött a két vi­zes po­hár­ba, ivott, krá­ko­gott és el­ért­ve pil­lan­tá­sát, rö­hög­ve tet­te hoz­zá: »az al­ko­hol fertőtlenít!«, majd kö­zel húz­va ma­gá­hoz, érez­te pá­lin­ka­sza­gú le­he­le­tét is, a kö­vet­ke­ző­ket kö­zöl­te ve­le: Sztá­lin ha­lá­la előtt, kó­ros gya­nak­vá­sá­nak en­ged­ve, zöld utat adott a mély­ben ural­gó an­ti­sze­mi­tiz­mus­nak (zsi­dó or­vo­sok pe­re!), elv­tár­sunk és ve­zé­rünk, Dézs, az egy­ko­ri fé­ke­ző, er­ről ér­te­sül­ve, eb­ből is azon­nal le­von­va a kon­zek­ven­ci­át, gon­dol­ko­dás nél­kül el­ta­ka­rí­tot­ta riválisait!…(Pauker, Lu­ca et co.) Nicholsky tá­bor­nok, az át­ne­ve­lé­sek éceszgébere, a bör­tö­nök ura szin­tén bipsi volt, ment ő is, a nyu­lat is bok­ros­tól lö­vik, nem? s az olyan si­ke­re­sen és fi­gye­lem­re­mél­tó­an in­du­ló át­ne­ve­lé­si ak­ció ham­vá­ba halt, hogy tíz év múl­va Mao el­nök láz­ál­ma­i­ban ölt­sön új­ra for­mát. Igen, Kí­na nagy fi­á­nak meg­vi­lá­go­so­dá­sa tá­madt, s meg­kez­dő­dött a nagy gya­kor­lat, a ter­mé­szet után az em­ber át­ala­kí­tá­sa, mely­nek fá­zi­sa­i­ról, mint uszály­kor­má­nyos a szent anya­fo­lyón, a Du­nán for­go­lód­va te is tu­do­mást sze­rez­het­tél , de más volt át­él­ni és más kí­vül­ről fi­gyel­ni azt.” „Igen, er­ről ő is tud­na be­szél­ni” – só­hajt Málik Za­la­eger­szeg fő­te­rén, s az égen hir­te­len ra­jok­ban je­len­nek meg a var­jak, a bá­nat fe­ke­te ma­da­rai, ame­lyek az­óta is kí­sé­rik őket. Az iszo­nyú ká­ro­gás min­den más han­got el­nyom. ,,Ő li­be­rá­lis – kez­di óva­to­san Tó­bi­ás. – Szá­má­ra ez elsőül az ön­ren­del­ke­zést je­len­ti. Ha va­la­ki úgy ér­zi, nem bír­ja to­vább a hely­ze­tet, vál­toz­tas­son raj­ta. Vál­toz­tat­ni nyil­ván sok­fé­le­kép­pen le­het, ha nincs más mód rá, leg­fel­jebb lá­za­dó­ként ha­lunk meg! (Csak ad­dig tart a kö­te­les­ség, amíg en­ge­di a be­csü­let – ír­ta egy má­sik nagy er­dé­lyi író.) De nem kell sem­mit sem el­kap­kod­ni, nem kell rög­tön be­dob­ni a tö­rül­kö­zőt, min­dig kell le­gyen vá­lasz­tás. El is le­het men­ni, ba­rá­ta­im, ha le­het, el­tű­zünk on­nan, ahol va­gyunk, és már­is min­den más lesz. Igen, ez ilyen egyszerű!… Csak vert ha­dak van­nak, vesz­tett ügyek nin­cse­nek, csak vak­me­rő remények…” ,,Mindég tud­ta, mi­ért utál­ja a li­be­rá­li­so­kat – köp ki Málik. – Az ar­ro­gan­ci­á­juk mi­att, ez két­ség­te­len. S ami­att, hogy min­dent meg tud­nak ma­gya­ráz­ni, fő­ként azt, amit nem is is­mer­nek, mert nem él­ték át és nem vol­tak benne…” „Ő in­kább pél­dák­kal vi­lá­go­sí­ta­ná meg, hogy mért nem mű­kö­dött egy ide­ig a Boticselli csa­lád év­szá­zad­ok so­rán ki­mun­kált s át­gon­dol­tan tö­ké­le­te­sí­tett életstratégiája…” HáBé ne­vet s nem ér­ti, hogy tár­sai mi­ért néz­nek rá úgy, mint egy bolondra… A le­ve­gő­ben ka­va­rog­nak a var­jak. HáBé hir­te­len ér­zi meg, hogy is­mét túl­lé­pett a ha­tá­ron, meg­tán­to­ro­dik, de iszo­nyú erő­vel küzd azért, hogy ne ve­szít­se el az ön­tu­da­tát. A ká­ro­gás té­rí­ti ma­gá­hoz, az iszo­nyú, le­ál­lít­ha­tat­lan ká­ro­gás. „Mert szá­muk­ra már nem volt tét­je az egész­nek, mi­vel az el­len­fél egy­fe­lől nem is tit­kol­ta, hogy cin­kelt la­pok­kal ját­szik, más­fe­lől meg egy­ál­ta­lán nem »játszott«. A do­log, mi­vel nem volt tét­je, vér­re ment, s ezért Tó­bi­ás nagy­hí­rű bá­csi­ká­ja, Ödön von Boticselli, a vi­lág­hí­rű il­lu­zi­o­nis­ta egy­sze­rű­en el­tün­tet­te ön­ma­gát. Ő azon cso­dál­ko­zott – ne­vet Há­bé, s ráz­ni kez­di va­la­mi vissza­tart­ha­tat­lan bel­ső re­me­gés –, hogy volt ked­ve egy idő után mind­ég vissza­tér­ni er­re a baj­lá­tott világra…” „Mi lett a ha­gya­té­ká­val? – kér­de­zi ide­ge­sen Tó­bi­ás. – Ho­vá ke­rül­tek a fel­jegy­zé­sei?” „Ő ezt nem tud­ja – le­gyint Hutera. – A ha­lá­la után a szekusok min­den­eset­re na­po­kig ku­tat­tak a ház­ban. Fel­jegy­zés tu­do­má­sa sze­rint nem ma­radt, Ödön bá­csi min­dent bá­mu­la­tos me­mó­ri­á­já­ban őr­zött meg, so­ha sem­mit nem jegy­zett le. Az volt az el­mé­le­te, hogy nem hagy­ni nyo­mot. Kesz­tyű ohne, ujj­le­nyo­mat, száj­zár ohne, ter­he­lő ön­val­lo­más tö­röl­ve, ne le­gyünk ér­zel­me­sek, ír­ni nu­ku, ugyan­azért, csak él­ni, mint egy fa, egy ma­dár, egy vad­ál­lat, ön­ma­guk­ban bí­zón (leg­alább­is nem ké­tel­ked­ve) és sza­ba­don. Éle­te al­ko­nyán, ha be­ret­vál­tam, mind­ég a gö­rög szi­get­ten­ger­ről pur­par­lé­zott. Oda sze­re­tett vol­na el­utaz­ni, hogy ott hal­jon meg egy cip­rus ár­nyé­ká­ban, vagy egy fü­ge­fa alatt. Hogy át­él­hes­se mind­azt, amit a ré­gi gö­rö­gök is át­él­tek, a leg­utol­sók az em­be­ri faj csökevényesedő tör­té­ne­té­ben, akik még em­ber­nek hi­het­ték ma­gu­kat. Az­óta szün­te­len, fel­tar­tóz­tat­ha­tat­lan a ha­nyat­lás – mon­dot­ta még, s meg­ivott egy po­hár bort. Ami­kor kér­tem, hogy jó­sol­jon ne­kem – ne­ve­tett. »Mit jó­sol­jak, Bé­lus­ka. Min­den raj­tad áll«, és a ra­jo­ni tit­kár el­fu­se­rált mon­dá­sát idéz­te: »a ka­ná­lis fe­de­lét még nem si­ke­rült föl­emel­ni, elv­tár­sak, de raj­ta állunk«, s tá­vo­zott. Ru­ga­nyo­san ment, ének­lő lép­tek­kel, het­ven­egy­ne­hány éve­sen is, meg­kö­ze­lít­he­tet­len volt és be­cser­kész­he­tet­len. Csak­ugyan, le­het, hogy ő még­is­csak gö­rög volt elő­ző éle­té­ben, nép­szó­nok, had­ve­zér, ma­dár­jós vagy hal­ha­tat­lan, aki már év­ez­re­dek óta él és gyűl ben­ne a ta­pasz­ta­lat. »Ha vissza­jön­ne Pi­ros, bol­do­gabb lennél?« – kér­dez­te egy al­ka­lom­mal, ami­kor en­gem is­mét csap­dá­ba ej­tett a sű­rű, há­ló­szö­vé­sű de­presszió. »Igen« – fe­lel­tem re­ked­ten s el­for­dul­tam. »Az el­ső per­cek­ben – le­gyin­tett az il­lu­zi­o­nis­ta bá­csi­kád, ked­ves Tó­bi­ás –, utá­na új­ra egy­más­nak es­ve kez­de­né­tek elöl­ről a vá­das­ko­dást, az­az ott foly­tat­ná­tok, ahol ab­ba­hagy­tá­tok, mi­kor el­tűnt. Az ön­zés, a bírvágy…« – Rám pil­lan­tott, s ked­ve­seb­ben tet­te hoz­zá – le­het meg­saj­nált –, »ne ag­gódj, megkerül!« – S ké­sőbb dé­mo­ni ter­mé­sze­tét meg nem ha­zud­tol­va tet­te hoz­zá – »igaz, eb­ben sem lesz sok örömed…« Bá­mul­tam öreg, ke­gyet­len, mél­tó­ság­tel­jes ar­cát és hall­gat­tam. Igen, ez köz­vet­le­nül a vég­le­ges és vég­ze­tes el­tű­né­se előtt tör­tént.” „Ho­gyan, hát még­is el­tűnt? – döb­ben meg Tó­bi­ás. – Er­ről nem be­szél­tél ed­dig! Ez még Egyip­tom­ba va­ló tá­vo­zá­sod előtt volt?” „Nem, ő már so­ha töb­bé nem fo­gad­ja vissza fi­ú­ját. Elég volt. – A re­ti­kült le­en­ge­di az ölé­be. Ar­ca ki­ürül. – Még csak azt sem mond­hat­ja, hogy meg­lep­te Jean utol­só hú­zá­sa. Már ed­dig is több­ször hagy­ta el, igaz, te­át­rá­lis je­le­ne­te­ket ren­de­zett, mi­e­lőtt el­hagy­ta vol­na, de most ez az utol­só lé­pé­se fö­lért egy áru­lás­sal, hi­szen jól tud­ta, hogy le van rob­ban­va, he­tek­kel Badenbe va­ló el­uta­zá­suk előtt rúg­ták ki a cég­től, ahol tit­kár­nő­ként dolgozott… Azt is tud­ta, hogy nin­csen pén­ze, nem is tud jól né­me­tül, még­is el­tű­zött, itt hagy­ta őt a leg­tel­je­sebb bizonytalanságban… Most per­sze, ha meg­tud­ja, hogy nyert, meg­pró­bál­ja vissza­kö­nyö­rög­ni ma­gát, de ő ez­út­tal nem lesz haj­lan­dó még szó­ba sem áll­ni ve­le, nem­hogy békülni… Egy üres­fe­jű, szív­te­len se­lyem­fiú, aki ed­dig is ki­hasz­nál­ta őt, mert pén­ze per­sze so­ha nem volt, mind­ég tő­lem kért köl­csön ki­sebb össze­ge­ket, ami­kor ő (be­is­me­ri té­to­ván és fé­lén­ken) szó­ba hoz­za az adós­sá­go­kat, hi­szen szám­lá­kat kel­lett fi­zet­nie, az al­bér­le­te is sok­ba ke­rült, és kü­lön­ben is az egész kur­va élet pénz­be ke­rül, nem is re­a­gál, az­tán, ha nem tud ki­tér­ni, mind­ég ne­vet­ve kez­di csó­kol­ni a ke­zét, az ar­cát, még ak­kor is, ha nyil­vá­nos he­lyen von­nak, és kö­zös éle­tük­ről kezd ára­doz­ni, mert ilyen­kor mind­ég fe­le­sé­gül is meg­ké­ri és fá­rad­ha­tat­la­nul kép­ze­leg bol­dog életükről…” A lány el­hall­gat, a fi­á­ker hir­te­len áll meg, úr­lo­vas­ok vág­táz­nak el mel­let­tük, ár­nyé­kuk fu­rán im­bo­lyog az os­tor­lám­pák fé­nyé­ben. HáBé azt gon­dol­ja, új­ra kép­ze­lő­dik, de nem. Tó­bi­ás is fi­gyel­me­sen né­zi a lo­va­so­kat és meg­nyug­ta­tó­an si­mít vé­gig a lány kar­ján. ,,Még mind­ég sze­re­ti?” – kér­di együtt ér­ző­en. ,,Igen – sír­ja el ma­gát a lány és el­for­dul. Az úr­lo­vas­ok pa­ta­do­ba­ja is el­hal, a fi­á­ke­res füttyent s új­ra meg­in­dul­nak. – Fo­gal­mam sincs, mi­ért, hi­szen egy al­jas, ön­ző gazember!…” „Na jó, ezt majd el­dön­tik ha vissza­jön – ne­vet Tó­bi­ás, és Há­bé is­mét meg­cso­dál­ja ama ké­pes­sé­gét, hogy min­den hely­zet­ben azon­nal fel­ta­lál­ja ma­gát és ha­tá­ro­zot­tan ve­szi át a kez­de­mé­nye­zést. – Most el­me­gyünk egy bank­ba, be­rak­ják a pénzt, utá­na meg­va­cso­rá­zunk. – És uta­sít­ja a fi­á­ke­rest. – A szál­lo­da­szo­bá­ja még meg­van, nem? vagy vég­leg el­hagy­ta? …” A bá­ró fel­eme­li po­ha­rát, a bor arany­lón csil­lan meg. „Tu­dod, kéhlek Tó­bi­kám, a Kláhi ha­lá­la után va­la­mi összetöht ben­nem.” „Mi­kor halt meg?” „Háhom éve – só­hajt a bá­ró. – Utá­na el­tűz­tem hégi la­ká­sunk­ból, egyet­len pehcet sem tud­tam vol­na ot­tan él­ni, ahol min­den imá­dott Kláhimra em­lé­kez­te­tett. Nem, öngyilkosságha azéht nem gon­dol­tam, egy Csekonics azok után, amin én át­men­tem, ön­szán­tá­ból nem ad­ja be a kul­csot, nem dob­ja be a töhülközőt. De azt tud­tam, ha él­ni akahok, va­la­mi más­hoz kell kez­de­nem. S így dön­töt­tem Magyahohszág és a boh mel­lett. S nem bán­tam meg. Máh po­li­ti­kai páht is megkehesett, de én csak ne­vet­tem. És bohhal kí­nál­tam meg őket. Nem, dhága uhaim, én máh so­ha töb­bé nem politizálok… És te, Tó­bi­kám? A köhnyezet, a köhnyezet. Tu­laj­don­kép­pen meg is éh­te­lek.” És Tó­bi­ás, nyel­vén ízel­get­ve a le­ány­kát, el­is­me­rő­en cset­tint­ve, a Du­ná­ról kezd be­szél­ni. HáBé is­mét meg­szé­dül, kép­te­len kö­vet­ni Tó­bi­ás Cousteau ka­pi­tánnyal kö­zös, az ősi fo­lyam meg­men­té­sé­re irá­nyu­ló ter­ve­it. Té­to­ván néz szét a kocs­má­ban. A sa­rok­ban, a ki­tö­mött ba­goly alatt, fe­ke­te ru­há­ban ott áll Ádám báty­ja, és ami­kor össze­kap­cso­ló­dik a te­kin­te­tük, tü­rel­met­le­nül int s meg­for­dul­va tű­nik el, tud­ja, kö­vet­nie kel­le­ne, de kép­te­len meg­moz­dul­ni. Szé­dül. „Va­la­mi­kor a kö­ze­lí­tő jö­vő­ben – hall­ja Tó­bi­ás – két csüg­gedt úr, a két ba­rá­ti or­szág kör­nye­zet­vé­del­mi mi­nisz­te­re bak­tat majd a Du­na med­ré­ben. Ak­kor­ra már vég­kép­pen kezd ki­szá­rad­ni a so­kat pró­bált me­der, avar ló­fe­jek, hun kar­dok, ké­sőb­bi ko­rok­ból szár­ma­zó fa­ze­kak, mos­dó­tá­lak, for­ga­lom­ból már na­gyon ré­gen ki­me­nő pénz­ér­mék vi­lá­gí­ta­nak a szú­ró nap­sü­tés­ben. Víz? Hát víz, az már na­gyon ré­gen nin­csen. Hogy ho­va lett, nem tud­juk, kör­nye­zet­vé­dők va­gyunk, nem jó­sok, így csak ta­lál­gat­ha­tunk: el­té­rí­tet­ték? el­tűnt? elpárolgott?… Lej­jebb azt a víz­mennyi­sé­get, ami va­la­mi cso­da foly­tán a Vas­ka­pun túl még csor­do­gált, má­ig azo­no­sít­ha­tat­lan sze­mé­lyek ad­ták el az ara­bok­nak. A két szom­széd or­szág köz­vé­le­mény­ének han­ga­dói – po­li­ti­ku­sok, fir­ká­szok ide­ge­sen vagy az ősi, köz­is­mert tü­re­lem­mel – a fo­lyó vég­le­tes el­tű­né­sé­vel vá­dol­ták meg a má­si­kat.
Folyt a vá­das­ko­dás. Min­den­eset­re most, hogy vég­kép­pen el­tűnt a nagy fo­lyó (Ister, Du­na, Donau, Dunărea, Dunav etc.), egy­szer és min­den­kor­ra meg­ol­dást ta­lál­tak a ci­án­szennye­ző­dés­re, nem lé­vén már fo­lyók (ko­ránt­sem csak a Du­na tűnt el, de ki­sebb test­vé­rei is el­apad­tak), nem volt, aho­vá foly­jék a szennye­zett lé az üze­me­lő arany­bá­nyák­ból. Így azu­tán, mint a sa­ját há­zá­ba pisz­kí­tó ku­tya, köz­vet­len kör­nye­ze­tét szennyez­te (a ku­ta­kat pél­dá­ul!), ki­vált­va a tá­ja­in­kon egy­ál­ta­lán nem rit­ka nép­ha­rag spon­tán ki­tö­ré­se­it. S ko­ránt­sem csak a fo­gak csi­ko­rog­tak s ab­la­kok tör­tek be, au­tók gyul­lad­tak ki, de össze­csap­tak a tün­te­tők is. Mind­ez azon­ban már nem za­var­hat­ta meg a két ba­rá­ti or­szág mi­nisz­te­re­it. A fe­le­lős­ség mér­he­tet­len sú­lyá­val tö­ré­keny vál­lu­kon Nagy­ma­ros fe­lé tar­tot­tak, úgy tud­ták, ot­tan még üze­mel a ré­gi, nagy­hí­rű in­téz­mény, s ha sa­ját pén­zü­kért is, de vi­gasz­ta­lást nyer­het­nek, da­rab idő­re öle­lő női ka­rok kö­zött nyu­god­hat­nak meg. Ek­kor ér­te őket a ki tud­ja há­nya­dik csa­ló­dás. Az in­téz­mény ter­mé­sze­te­sen üze­melt, de most al­ko­tó­ház néven…
– Kup­le­ráj ez is, az is – mon­dot­ta a ha­zai mi­nisz­ter.
– Mind­egy az.
– Azért ta­lán még­sem tel­je­sen – ve­tet­te köz­be bá­tor­ta­la­nul, bár ta­gad­ha­tat­la­nul ba­rá­ti­lag a tü­rel­mes szom­széd kol­lé­ga.
– Kiss me – tűnt fel a me­der­ben egy hal­dok­ló, bi­zo­nyá­ra a Raj­ná­ból emig­rá­ló sel­lő. (De mi­ért ide, is­te­nem, mi­ért pon­to­san ide?! A ger­mán sel­lők is ennyi­re el­ve­szí­tet­ték vol­na a rá­juk tö­rő zi­va­ta­ros sors sú­lyos csa­pá­sai alatt ha­gyo­má­nyos va­ló­ság­ér­zé­kü­ket?)
– Mit akar? – kér­dez­te ijed­ten a há­zi­gaz­da.
– Azt, hogy csó­kol­juk meg – me­ren­gett a ven­dég.
De még­sem tet­tek sem­mit, egy­ked­vű­en for­dul­tak el az ago­ni­zá­ló, kü­lön­ben szép ki­ál­lá­sú né­met sel­lő­től és men­tek to­vább ren­dü­let­le­nül.
– Mi lesz ve­le? – kér­dez­te a há­zi­gaz­da a las­san le­ma­ra­dó, hal­dok­ló sel­lő­re mu­tat­va.
– Ne csá­csogj – így a tü­rel­mé­ről köz­is­mert kol­lé­gá­ja és ven­dé­ge. – Már nem tud­ni, ki­nek is szó­lott ez a két­ség­te­le­nül idő­ben ér­ke­ző ta­ná­csa, kol­lé­gá­já­nak-e vagy még­is a le­tar­gi­kus sel­lő­nek?
– Nö­ve­led a káoszt!…
– Nő az úgy­is – bo­rult el, mint fe­jük fe­lett a még ma­gyar ég, a buj­do­só mi­nisz­ter.
Az­tán el­tűn­tek ők is, csak a Du­na med­re vi­lá­gí­tott a seb­ző nap­sü­tés­ben, de már nem so­ká­ig, mert al­ko­nyo­dott, a bá­rá­nyok el­vé­rez­tek, sö­tét­ség­be bo­rult az ősi pan­non táj. Csak az el­úsz­ni im­má­ron tel­jes­ség­gel kép­te­len rot­ha­dó dinnye­hé­jak bűz­löt­tek ön­fe­led­ten, ta­lán hogy tud­juk, hol va­gyunk!” A bá­ró ne­vet. „Mi ez?” – kér­de­zi. – Szatíha?…” ,,A nem is oly tá­vo­li, de már kö­ze­lí­tő, fel­tar­tóz­tat­ha­tat­lan jö­vő!” – húz­za el a szá­ját Tó­bi­ás, és új­ra a Du­na meg­men­té­sé­re irá­nyu­ló, Cousteau ka­pi­tánnyal kö­zös ter­ve­i­ket rész­le­te­zi. Már őt hall­gat­ja tá­tott száj­jal a he­lyi ré­sze­gek gyü­le­vész ha­da is, s a ki­tö­mött ba­goly bá­tor­ta­la­nul leb­ben­ti meg szár­nya­it a hu­zat­ban. Ahogy fel­eme­li a fej­szét, is­mét meg­szé­dül. Ádám báty­ja fe­ke­te ru­há­já­ban ki­vá­lik a hát­tér­ből (mi­ó­ta áll­hat a fa­ra­kás­ok ár­nyé­ká­ban?). Most me­rő­en néz rá s fél­re­ért­he­tet­le­nül hív­ja ma­gá­hoz, de nem szó­lal meg. Az aj­tó­ke­ret­ben, a regensburgi ud­va­ron ott ke­ren­gő­zik Pi­ros, kis kék pettyes ru­há­já­ban, kar­jai közt a vi­gyor­gó ker­ti tör­pé­vel. Sá­mu­el len­ne? még­is Áb­ra­hám, in­nen nem tud­ja meg­ál­la­pí­ta­ni, is­mét föl­eme­li a fej­szét, és le­csap a rönk­re, vág­ja a fát hű­vös ha­lom­ba. Egy idő után kedv­te­le­nül el­dob­ja a fej­szét s fá­jó de­re­kát masszí­roz­va néz fel, de Ádám bá­csi is­mét el­tűnt, és Pi­ros sem ke­ren­gő­zik már az ud­va­ron, a he­lyük­ről re­ni­tens mó­don el­moz­dí­tott ker­ti törpikékkel, s a szín is egy­re nyo­masz­tób­ban em­lé­kez­te­ti a haj­da­ni, fel­ső­tá­bo­ri fás­szín­re, ahol a had­ügy­mi­nisz­ter aján­dé­kán, az üve­ges sze­mű ha­tal­mas vad­kan vé­res te­te­mén ül­dö­gél­tek Pi­ros­sal, a lány ti­tok­za­tos el­tű­né­se előt­ti reg­ge­len. Most, ami­kor nem­csak fel­idé­zi, de új­ra meg új­ra, a te­he­tet­len­ség­től fel-fel­nyög­ve át is éli ezt a reg­gelt, sze­ret­né itt tar­ta­ni a lányt, sze­ret­né, ha még­sem men­ne el a mé­szá­ro­sért, ha ve­le ma­rad­na, ta­lán más irányt is ve­het­né­nek a dolgok?… Lö­vé­se­ket hall, fel­ri­ad, vi­lá­go­so­dik, az ab­lak­ke­ret­ből a bal­jó­san sö­tét, ón­szí­nű ég­bolt­ra lát­ni, ame­lyet vil­lám­lá­sok fe­hér vo­na­lai raj­zol­nak te­le. A var­jak, ve­szi ész­re meg­könnyeb­bül­ten, min­den­eset­re meg­érez­ve a ve­szélyt már el­tűn­tek va­la­mer­re, fe­de­zék­be vo­nul­tak. Új­ra vil­lám­lik, és az újabb menny­dör­gés – egé­szen kö­zel csap­ha­tott le a vil­lám – bor­zal­mas hang­jai még ott gö­rög­nek a me­zőn, s csak vég­te­len pil­la­na­tok után vesz­nek a bi­zo­nyá­ra meg­va­du­ló Du­na ha­ra­gos hul­lá­mai kö­zé. El­for­dul. Le­huny­ja a sze­mét. Ál­ma ott foly­ta­tó­dik, ahol ab­ba­ma­radt. Ra­va­ta­lon fek­szik, kí­vül­ről lát­ja ön­ma­gát, mint egy ide­gent, de már ez sem za­var­ja. Pi­ros kis, kék pettyes ru­hács­ká­já­ban a fe­jé­nél áll, Ádám báty­ja, im­már meg­szo­kott fe­ke­te öl­tö­nyé­ben (ame­lyik­ben el­te­met­ték? ), a lá­bá­nál. A lel­ké­re vár­nak, „…mert az em­ber – ma­gya­ráz­za Ádám bá­csi a fi­gyel­me­sen hall­ga­tó Pi­ros­nak – szű­nik ugyan egy miccenésre, de a lel­ke nem pusz­tul el ve­le, hal­ha­tat­lan lel­ke, ki­száll­ván a por­hü­vely­ből, té­to­ván, vég­le­ges sza­bad­sá­gá­nak elő­nye­it fel még nem is­mer­ve in­dul el más han­gok és más szo­bák felé…”
Itt tart­hat, ami­kor nyi­ko­rog­va nyíl­nak meg az aj­tók, és a nagy­te­rem­be be­tör a víz. A fe­ke­tés-sár­gás, bűz­lő, szennyes ára­dat már a ko­por­sót nyal­dos­sa, nin­csen kü­lö­nö­seb­ben ma­gas emel­vé­nyen, fel­tar­tóz­tat­ha­tat­la­nul nő és el is ra­gad­ja ha­ma­ro­san, kí­sér­tet­ha­jók, rég­óta űzött szel­le­mek­ként bo­lyon­gó kí­sér­tet­ha­jók, egy­kor büsz­ke fre­gat­tok, szél­ként re­pü­lő na­szá­dok, mél­tó­ság­tel­jes kor­vet­tek kö­zé rö­pí­ti, va­la­ho­vá az el­ve­szett idő ten­ge­ré­re, ahon­nan nin­csen vissza­té­rés, de a lé­lek, ere­jét im­már fel­is­mer­ve, ha­tal­mát a min­dent meg­emész­tő idő fe­lett tu­da­to­sít­va, ter­mé­sze­te­sen nem ma­rad so­ká­ig a vég­te­len vi­ze­ken de­reg­lye­ként há­nyó­dó ko­por­só­ban, a ment­he­tet­le­nül asza­ló­dó tes­té­ben, ami még nem is olyan ré­gen min­dent je­len­tett ne­ki és annyi fe­lejt­he­tet­len öröm­ben, annyi múl­ha­tat­lan bá­nat­ban ré­sze­sí­tet­te.
Nem.
A lé­lek el­vá­lik a mu­lan­dó test­től, szál­long a le­ve­gő­ben, sza­ba­don, mint a ma­dár.
És el­tűn­nek las­san a szí­nek, a szi­vár­vány tün­dök­lő szí­nei, el­vész a fe­ke­te, el a fe­hér, és az ál­ta­lá­no­san ural­gó szür­ke min­dent be­tölt. Sor­ra ve­szí­ti el ál­lí­tá­sa­it és kér­dé­se­it, ment­he­tet­le­nül el­fe­lej­ti a sza­va­kat, míg pő­rén re­meg­ve fel nem ol­vad a su­gár­zó fény­özön­ben, hogy új és új alak­ban tűn­hes­sen fel új­ra, ha al­ka­lom kí­nál­ko­zik rá, kí­sért­ve a le­he­tet­lent.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében