Amikor a magánéletünket ennyire át- és áthatja a politikai élet, amikor a kritikai gondolkodáshoz elengedhetetlen többpólusú véleményformálás platformjai kiszorulnak a perifériára, a művészeteknek figyelembe érdemes venni a válsághelyzettel járó felelősségeket. A színház megkísérel számot vetni a történelmi eseményekkel, amiket ha a körülöttünk lévő világ nem tematizál, vagy nem csinál belőle nagy ügyet, lenyomódnak olyan mélyre, hogy csak szorongás és frusztráció lesz belőlük.
A Temesvári Állami Német Színház október 7. és 14. között lezajlott Eurothalia Fesztiválján elsősorban olyan (dokumentarista színházi) előadásokat láthattunk, amelyek az ilyen szempontból is fontos témákat feszegették.
Három produkciót emelek ki a fesztivál műsorából. A kilencvenes évek óta működő berlini She She Pop csoport Fiókok c. előadását, a belga író, költő, drámaíró Peter Verhelst rendezte Afrika c. előadást és a kétezerben alakult, szintén berlini Rimini Protokoll Kazahsztán – talajminta c. előadását. Valós információkkal és adatokkal dolgozik, valós tapasztalatokat és történeteket dolgoz fel mindhárom előadás, és az egyes ember felől közelít a közös tapasztalat felé. A She She Pop például az NDK-ban és NSZK-ban született, keleti és nyugati mentalitásban nevelkedett, a szocialista és a nem-szocialista német nők fiókjait ürítette ki. Az Afrika a kulturálisan kódolt skizofréniáról szól, hogy mennyire csak valamivel ellentétben tudunk a saját identitásunkról beszélni. A Rimini Protokoll az olaj útjával párhuzamosan alakuló sorsokat szólaltat meg, elbeszélve, hogy a világgazdaság milyen hatással van olyan emberek életére, akik eszünkbe sem jutnak, amikor teletankoljuk az autónkat.
A She She Pop csoport tagjai főleg nők, egy közösségként működnek, és a saját életrajzi adataik és történeteik feldolgozása nem célként működteti a munkáikat, hanem módszertani elemként. Minden előadásuk kísérlet, hogy a színház terét egy utópisztikusan demokratikus dialógus terévé alakítsák át. A Fiókok előadás hat, három NDK-ban, három NSZK-ban született, nevelkedett és szocializálódott nőről szól. A cím, a fiókok kiürítése metaforikus: egyszerre jelenti a tankönyvek, a történelmi könyvek, a szépirodalmi és pedagógiai művek, a kedvenc olvasmányélmények, füzetek, naplók, levelek és lemezek kiürítését, de azt is, hogy a személyiségünk alapjáig ásunk, az emlékeinkben kutakodunk, és bevalljunk magunknak: kulturális örökségeinktől függenek jelenlegi ítéleteink és döntéseink. Három asztal, hat irodaszék, hat nő, a jelmezek leginkább groteszknek hatnak, a nyugatnémet nők kötött, hímzett, szalagos, világosabb színű, drágább, minőségibbnek ható ruhákban, a keletnémet ruhákat pedig leginkább az egyszerűség, a kényelem és a praktikum jellemzi, bőrkabát és bőrcsizma – mind a hat nő szoknyát visel. Az NDK-nők [are] „under-sexed”, „over-fucked”, és vodkát isznak, az NSZK-nők pedig „over-sexed”, „under-fucked” és proseccóval koccintanak. Az előadás dramaturgiai alapelve: körbejárni a legtöbb olyan témát, ami hatással lehet egy nő személyiségének alakulására, külön figyelmet fordítva a hetvenes–nyolcvanas évek specifikus jelenségeire. Oktatáspolitikai elvekről, emancipációról, az önértékelés és az elismerés formáiról, az autoritásként elismerhető dolgokról, zenei ízlésről, szexuális szokásokról és szerelemtapasztalatokról beszélnek nyugat- és kelet-németországi nők egy-egy irodaasztalnál. A beszélgetésre az őszinteség, az egyenesség, és a természetes ítélkezés és visszakérdezés is jellemző. A visszakérdezés fontos, és az egész előadás gondolatát meghatározó gesztus. Feltevődik egy személyes kérdés, elindul egy válaszadás, és egy olyan fogalomnál, ami nagyban meghatározza a beszélgetés közös érthetőségét, elhangzik a „stop!”, és visszakérdeznek rá. Például a tehetség, a kapitalizmus, a marxizmus, a feminizmus, az autoritás fogalmaira kapunk ilyen vagy olyan meghatározásokat, amelyek már önmagukban is hordozzák a kulturális kontextust, ahonnan ezek származnak.
Peter Verhelst és Oscar Van Rompay elődása Van Rompay kivételes életviteléből indul ki, miszerint a színésznek valóban van egy telke Kenyában, ahol egy faültetvényt tart fenn, és ahol az év felét is tölti. Az előadás három részre (és azon belül több alegységre) osztható: az első lírai, a második absztrakt és a harmadik drámai. Az előadás kezdetén Oscar Van Rompay egy festékszóróval a teljes testét a legnagyobb műgonddal ébenfeketére festi, s így a szó szoros értelmében afrikaivá alakul. A körülötte levő természet Peter Verhelst-féle lírai leírását halljuk, ami erősen az érzékek felől közelíti meg az afrikai – az európai számára szokatlan – tájat. Mely leírás korántsem tájleírás, nem egy eltartott természettapasztalat, hanem az abban való teljes lét, szerves összekapcsolódás, annak minden jelenségével, a születéssel, a szeretkezéssel vagy éppen a halállal együtt. Az előadás utolsó, hosszabb szegmense Van Rompay önéletrajzi monológja arról: milyen volt belgaként önkéntes oktatónak lenni egy afrikai közösségben, milyen volt beilleszkedni egy olyan világba, ami a legtávolabb áll a referenciaalapú (nyugat)-európai mentalitástól, hogy hogyan gyönyörűek az afrikai nők, és mi vitte rá aztán arra, hogy birtokot vegyen magának ott, és hogyan fogadják a belga barátai, hogy ő két helyen él egyszerre, hogy mit jelent fehér bőrben élni, és mit jelent az, amikor valóban csend van. Az előadáson végigvonulnak, és újra- meg újra előkerülnek motívumok és gesztusok, melyeknek az első jelentései átértelmeződnek, kibővülnek és más helyet találnak maguknak az előadás ideje alatt. Van Rompay játéktérben való jelenléte: varázslat, legyen akár teljesen meztelen és feketére festve, akár farmerban – felmutatja és felejthetetlenné teszi az identitás fogalmainak képlékenységét, amit innen Európából nézve mégiscsak elég ritkán kell megkérdőjeleznünk.
A Rimini Protokoll több előadásában is tematizálja a globalizált világ alakulásával párhuzamosan alakuló egyéni sorsokat. Az olaj kitermelése mellett dolgozó vagy élő emberek életét politikai és személyes döntések határozzák meg. Az orosz–német származású, most már nyugdíjas ciszterna-autóvezető életének legfontosabb eseményei az orosz és a német államok politikai döntéseinek következményei voltak: hogy éppen melyik országban számított bevándorlónak, hogy éppen árvaházban volt-e. Az előadás szereplői a saját élettörténetüket mondják el, a különböző nyelveken, amiket beszélnek. Az előadás színházi nyelve viszont beemeli a megszólalók múltját, a szülővárosaikról, a munkahelyeikről, a volt iskolájukról készült felvételeken keresztül, sokszor ál-dialogikus viszonyt teremtve a színpadon lévő emberekkel – mintha azok most beszélnének a volt munkatársukkal, a volt tanítójukkal vagy a nagyszüleikkel. A felvételek segítségével még közelebb kerülünk ezekhez a sorsokhoz. A művi szintetizálásra nem törekedvén a szereplők minden színpadi izgalmaikkal és szövegtévedéseikkel együtt hiteles emberek, akik nem mártírszerepekben állnak előttünk, hanem csak egyszerűen megosztják velünk különös sorsukat. Történelemről, politikáról és gazdasági tényezőkről is csak az ő elbeszéléseiken keresztül esik szó – az előadás nem akar semmilyen társadalomkritikai tanulságot átadni, csak puszta tényeket és történeteket rak egy helyre, melyek az olaj útjához így vagy úgy kapcsolódnak.
