Borongós, esőáztatta koraőszi reggelre ébredt Kézdivásárhely, a Függetlenség sugárút csenevész nyárfacsemetéi tehetetlenül borzongtak a fel-feltámadó szélrohamokban. A céhes város fővároscsemetének volt mondható csupán, hiányzott még belőle a patina és méltóság, vézna volt, és formátlan, mint egy hirtelen megnyúlt kamasz. Mindez megbocsátható, kezdeti ügyetlenkedése volt egy valamikori kisváros főépítészének, akinek egy évtizeddel ezelőtt teljesen váratlanul szakadt nyakába a megtiszteltetés és felelősség, hogy az újdonsült, önálló székely állam fővárosának metropolisszá válását egyengesse.
A függetlenség is mondhatni nyakukba szakadt a székelyeknek egy évtizeddel korábban, mikor Európában egy felrúgott hangyaboly zavarodottsága uralkodott, s úgy ficánkoltak az országhatárok, mint hernyók a konzervdobozban. Belgium kettészakadásán, és Katalónia Spanyolországból való kiválásán buzdult fel néhány szeleburdi székely szájhős, s hamarjában kikiáltották az önállóságot, amit mindenki ámulatára elismert a nemzetközi közösség. Ez III. Károly angol király kiapadhatatlan jóindulatának, és harcias kiállásának eredménye volt, aki amolyan ábrándos, úri szeszélyből fakadó, azonban mély és megingathatatlan szeretettel viseltetett a fenyőerdők földjének sorsa iránt.
S hogy Kézdivásárhelyből, ebből a középszerűségét és kicsinységét legyőzni sose kívánó, azonban kétségkívül csinos városkából lett az öreg kontinens legifjabb országának fővárosa, az a függetlenség elismerésénél is égbekiáltóbb képtelenség volt. A másik Vásárhelyre esett volna minden épeszű választása, azonban lakosai népszavazás útján a Romániában maradásról döntöttek, így vált Marosvásárhely székely főváros helyett a hűség városává. A fennmaradó lehetőségek közül sem lett volna befutó az udvarterek városa, ha a dörzsölt kézdi küldöttség bravúros ügyeskedéssel ki nem használja a Csíkszereda és Székelyudvarhely közti évszázados viszálykodást, s korrupcióval vádolva el nem lehetetleníti Sepsiszentgyörgy pályázatát, Kézdit tüntetve fel egyedüli érdemes jelöltként.
Egy évtizeddel később, ezen a komorszürke reggelen Borbáth Lajos miniszterelnök dór oszlopokkal és cirádás vaskapuval hivalkodó háza előtt már ott állt a lesötétített luxusjárgány, aminek sofőrje bágyadtan hallgatta az esőcseppek álmosító, lágy dobogását, s miközben az autó ablakán lefutó csermelyek ágas-bogas útját figyelte, észrevette, hogy a miniszterelnök, akinek arcán napok óta letörölhetetlen feszültség és mélabú elegyedett, ismét mogorva képpel közeledik.
– Endre! – bődült el Borbáth, amint beült az autóba – Maga megint hagymát evett.
A válasz egy megilletődött torokköszörülés volt.
– Nem szekeret vezet, maga vadbarom! Bizony Isten kirúgom, ha ez még egyszer előfordul! – húzta le mérgesen az ablakot.
Hirtelen kirohanását követően fészkelődött egy darabig, fintorogva tapogatta gyomorszáját, aztán ismét magába roskadt, kókadtan bámult kifelé, s úgy tűnt neki, hogy még a valamikori vásártér fölött őrködő Gábor Áron-szobor rendíthetetlen ábrázatán is szomorkás vonás jelent meg a pusztítás láttán.
Múlt éjjel a román kisebbség ultranacionalista ágának fölöttébb művelt képviselői és a radikális Székely Nemzeti Felemelkedés Pártjának nem kevésbe pallérozott elméjű szimpatizánsai ismét kő- és kukahajigálással óhajtották kifejezni baráti érzelmeiket, betört kirakatok üvegszilánkjait és bűzlő szemétszőnyeget hagyva a főtéren. A lappangó indulatokat egy nemrégiben történt, nemzetközi botrányba fulladt hivatalos látogatás szította fel, aminek balsikerében Borbáth beteges nagyzolási kényszerének is bőven akadt szerepe.
Öt nappal ezelőtt francia küldöttség érkezett Székelyföldre, élén François Hollande államfővel, a francia politika lefittyenő szemhéjú, és redős pofazacskójú, aggastyán fenegyerekével, aki a menekültválság körüli felhajtásba belebukott ugyan, de a poltikai élet feneketlen bugyraiból tíz évvel később igazi napóleoni diadalmenettel tért vissza, s hetvennégy esztendősen ismét elnökké választották. A függetlenség elnyerése óta első látogatása volt ez a románbarát nemzet képviselőinek, s a székely vezetés a gazdasági kapcsolatok felvirágzását remélte tőle, amire nagy szüksége volt a csőd szélén inogó kis országnak.
Borbáth tudta, kifinomultságban nem vehetik fel a versenyt a franciákkal, ezért nem holmi előkelő fogadással, hanem felejthetetlen élménnyel akarta elbűvölni őket, s tanácsadóival azt ötlötte ki, hogy szürkületkor egy hőlégballon fedélzetén tartanak állófogadást, így a dombok fölött tüzelő, lassan kihunyó felhők, és a főváros indigószín ég alatt felcsillanó fényei nyújtanak majd aláfestést a derűs fecsegés álarcába bújtatott üzletkötésekhez.
Minden bíztatónak tűnt, tarkállott az ég alja, és enyhe szellő susogott, mikor megkezdték a felszállást, a ballon egyenletesen emelkedett, s valószínűleg a kedélyek is a szilvapálinkától. Magasan jártak már, mikor váratlanul szél akaszkodott a divatjamúlt légi járműbe, és kíméletlenül cibálni kezdte. A földi személyzet hamar ráeszmélt az érthetetlen rögzítési hibára, és kétségbeesetten igyekezett helyrehozni a mulasztást, de kevés sikerrel, végtelennek tűnő őrült riszálás következett. Néhány élelmesebb újságíró időközben a helyszínre érkezett, előkerültek a kamerák, s hamarosan a világ összes hírcsatornája élőben közvetítette a francia elnököt és küldöttségét foglyul ejtő hőlégballon eszeveszett rángatózását a székely főváros fölött.
Húsz percnyi elkeseredett küszködés után sikerült megzabolázni az elszabadult szerkezetet, amely végül sértetlenül földet ért. Nem volt ugyanez elmondható az utasok lelkiállapotáról, akik a kosár padlóján görcsösen kapaszkodva zokogtak, vagy reszkettek elgyötört arccal, s mikor felsegítették, a máskor huncut tekintetű francia elnök csak pislogott riadtan, mint egy tenyérbe vett csibe.
A történteket a franciák nem szerencsétlen balesetnek, hanem ellenük irányuló merényletnek ítélték, s még azon az éjjelen távoztak Székelyföldről, a nyugati sajtó pedig a politikai korrektség elavult irányelvét elhajítva, és minden finomkodást hanyagolva leterroristázta a székelyeket, ezzel halálos ítéletet mondva az amúgy is hanyatló, külföldi segítségre ácsingózó gazdaság fejére.
Ezután kezdődött a fékevesztett vádaskodás, aminek első áldozata az állam pusztulásba döntésének kísérletével meggyanusított román kisebbség volt. Az első követ rájuk a Székely Nemzeti Felemelkedés Pártjának pödört bajszú, pergő nyelvű elnöke dobta, persze csak jelképesen, szélsőséges követőik azonban a szó szoros értelmében is ezt tették az összecsapásokba torkolló tüntetések alkalmával.
A Román Nemzeti Fórum védekezés helyett támadásba lendült, megátalkodott szemfényvesztőknek nevezte a radikálisokat, akik maguk követték el a gaztettet, csupán azért, hogy őket gyanúba keverve mélyítsék el a két nemzet közti ellentéteket.
A sablonos magyarázatokon kívül leleményes elméletek is születtek, egyesek szerint például maga Borbáth rendelte meg a hiányos rögzítést, hogy az elkerülhetetlen államcsődöt s annak beláthatatlan következményeit ellenfelei nyakába varrhassa, mások szerint viszont mindez meg sem történt, hiszen a levegőben nem készült felvétel, ami bizonyíthatta volna, hogy a küldöttség valóban a fedélzeten tartózkodott.
A megrázkódtatás óta álmatlanságtól gyötört, kiújult fekélyétől szenvedő, s ebből kifolyólag a szokásosnál is indulatosabb Borbáth viszont nagyon is tudta, hogy megtörtént, s mielőbb fel akarta göngyölíteni az ügyet. Azon a borús reggelen éppen a biztonsági tanács ülésére igyekezett, ahol a vizsgálattal megbízottak az előzetes eredményekről számoltak volna be, azonban még azt sem sikerült kideríteni, hogy puszta figyelmetlenség, vagy szándékosság áll a háttérben. Ügyefogyottságuk láttán a miniszterelnök dühbe gurult, inkompetens, bárgyú marháknak titulálta őket, s további utasításait négylábúak és nőrokonok nemi szerveinek sűrű emlegetése közepette adta ki.
A késő délutáni órákban összeült a kormányzó SZDSZ, vagyis Székely Demokrata Szövetség pártvezetése is, amely jobbára a valamikori RMDSZ politikusait tömörítette, a román parlament balkáni dzsungelében edződött keménylegényeket, akiknek a székely államalakulás zavaros vizeiben, minden addig elkövetett baklövésük, és autonómiával kapcsolatos totojázásuk ellenére sikerült ismét nagyhalakká válniuk. Csitító szavakra van most szüksége az országnak, vélték, nekük pedig türelemre, kivárni, míg csillapodnak a kedélyek határon innen és túl.
Mire a lombhullatók levetették megtépázott nyári gönceiket, a viharos látogatás valóban feledésbe merült, azonban a tüntetések napról-napra duzzadtak, fizetés nélkül maradt közszolgák, gyógyszert hiányoló betegek és bukott vállalkozók vonultak kitartóan, rá se hederítve a Nemere acélos, havat hozó szelére. A rejtélyes terrorcselekmény miatt megbélyegzett ország pénzügyi haláltusája volt ez, a székely furfang sem segíthetett betömni az elapadt befektetések, hitelek hagyta űrt.
Ősz végén, a reményvesztettség legsötétebb pillanatában Románia elárulta, keblére ölelné tékozló gyermekét, tartozásait is átvállalva, ha a székelyek is kívánják az újraegyesülést. A hasfelmetszett ország nagylelkűnek tűnő ajánlatát hallva a székely parlament késlekedés nélkül írt ki népszavazást, éppen december elsejére.
Disznósörtényivel ugyan, de a szavazáson a csatlakozni vágyó megalkuvók kerekedtek felül az éhhalálra is kész önérzeteseken, így december elseje kétszeresen is román nemzeti ünneppé vált, Kézdivásárhelyen pedig a vézna nyárfacsemeték szegélyezte, valamikori kormányépület felé vezető utat illőbb, a két összeboruló nemzet örömét kifejező névre, Egyesülés sugárútra keresztelték.
Borcsa Imola: 1990-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végzett 2014-ben. Jelenleg Kolozsváron él.
