"a kód az életed, felfedni halál"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 22. (708.) SZÁM – NOVEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
2076
Hogyan (nem) sétált át Hamlet egy Dosztojevszkij-regénybe - beszélgetés Mandics György íróval
HORVÁTH BENJI
Alien
Király Zoltán
Kórlap
Karácsonyi Zsolt
A vízcsepp
ANDRÉ FERENC
fagyáspont
Veres Miklós
„…van művész harmadik is még, Phantasos…” Utazás a dualizmus kori tudományos-fantasztikus irodalomba
Borsos J. Gyöngyi
Vérző áramkörök
Borcsa Imola
Sugárutak
Hajós Eszter
Versek
Solymár András
Szajkó
André Krisztina
Rövidprózák
ŞTEFAN MANASIA
Versek
Antal Balázs
A Kreón bolygó költői
Haklik Norbert
Antonius, Kleopátra, Villon és a Titanic
Szőcs István
Jegyzetek divatos témákról. Okoskodó szónyomor
Jakab-Benke Nándor
Fuss, Isti, fuss!
Bréda Ferenc
THEATRUM TEMPORIS. Levelek az utókornak. Kilencedik levél. Az üzenetről
Lakatos Artur
Egy kis démon is jobb, mint a semmilyen
Demeter Zsuzsa
Emberarcú utópia
Vers piros mokaszinban
Jakabffy Tamás
Farkas Ödön és a Brassai kvartett
Dabóczi Géza
Csigadomb
 
Solymár András
Szajkó
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 22. (708.) SZÁM – NOVEMBER 25.


A peron védőkorlátja teljesen hiányzott, Ábel a szélén ülve lábát lógatta. Az alatta elterülő feneketlen mélységben fogaskerekek úsztak a gomolygó füsttengerben, s mint megannyi bálna szomorú énekét, eregették a fémes csikorgást. Hasissal fűszerezett cigarettájának csikkjét lepöccintette, s míg szemével követhette, nézte zuhanását. Azon gondolkozott, hány percbe telhet, mire földet ér, s milyen is lehet az a föld, ami fentről így néz ki.

 

Felállt, s a peron legszélén egyensúlyozva élvezte a bódulatot. Izgalmasnak és romantikusnak érezte a tényt, hogy egy kósza szél most játszi könnyedséggel megteheti azt, ami annyi orvgyilkosnak nem sikerült.

 

– Gróf úr!

 

Dúdolni kezdett egy nótát, amit a dokkmunkásoktól hallott, s mivel annyira különbözött az addig hallott ósdi melódiáktól, ez a vidám, mocskosszájú dal lett a kedvence. Ez testesített meg mindent, ami máshol van, távol a fellegváraktól, távol a steril buroktól.

 

– Gróf úr!

 

Elvégre ezek a mennyekre aggatott szigetek, a maguk tökéletesen kialakított architektúrájukkal, a tavakkal, erdőkkel, berkekkel, dombokkal és mezőkkel nem többek, mint díszes börtönök, tízezer láb mély falakkal. Hát lehet szabadnak lenni egy uradalmon, amit fél óra alatt keresztüllovagolhat? Mivé lesz az ember, ha mindig csak ugyanazt a…

 

– Gróf úr!

 

– Mi van?! – rivallt rá az őt szólogatóra.

 

Egy perc nyugodalma nem volt, egy pillanatra sem merenghet el elméjében anélkül, hogy vissza ne rántanák a kegyetlen valóságba. Végignézett a szakaszon, ami kísérte, s máris pelenkás csecsemőnek érezte magát. Mit keres egy felnőtt férfi mellett huszonkilenc katona, méghozzá nem is akármilyen! Három mesterlövész, egy tucat rohamozó, öt bombász, három katonaorvos, egy tábori sebész és öt Dalia? Leginkább az utóbbiak idegesítették. Ahogy ránézett a három méter magas, majd másfél méter széles páncélosokra, égnek állt a haja. Miért érezné magát biztonságban, mikor öt atommeghajtású, gépágyúkkal felszerelt gőzgép kíséri?

 

– A Fellegjáró hamarosan befut. – mondta a százados a gépezet mélyéről. – Kérem foglalja el helyét.

 

Ábel tettetett ijedtséggel kereste a hang forrását, forgolódott, közben jajveszékelt:

 

– Óh, Istenem, ki beszél? Ki ez a borzasztó szellem a gépben?

 

Az egyik páncélos előrelépett, s kezével felnyitotta sisakrostélyát. Azzal a merev, hideg, acélos tekintettel, amilyen csak a veteránoknak van.

 

– Kun Ferenc százados, szolgálatára. Kérem, foglalja el a helyét.

 

Ábel morogva, de engedelmeskedett. Eltávolodott a kikötőoszlopoktól, s megállt, arccal feléjük fordulva. A négy páncélos közrefogta, lassú, csattogó léptekkel. Fújták a gőzt, s hallani lehetett a hidraulikus szivattyúk sziszegését, meg a reaktor zümmögését. Utált beállni közéjük, a hátukon cipelt hatalmas fémdoboz úgy sütött, mint egy kemence. Mintha négy időzített bomba közé szorult volna. A százados is mellécammogott. A mesterlövészek elfoglalták helyüket, a rohamozók szétszóródtak, a bombászok előkészítették gránátaik, az orvosok meg a sebészek a Daliák mögött várták az esetleges bevetést.

 

Ábel újabb cigarettát sodort magának, s jócskán megszórta hasissal. Szüksége volt a bódulatra. Az egyik páncélos hátának nyomta a cigarettát, s az szinte azonnal parázslani kezdett. A Daliák zümmögésétől nem halotta a Fellegjáró kísértetiesen lágy sikolyát, csak akkor vette észre, mikor a szürke üvegszálas váz kibukkant a közeli felhőből. Szabvány császári vákuumcirkáló volt, szivar alakú, két gyűrűként körbefutó fedélzettel. Az oldalán sávokban rögzített vázon golyószorók és ágyúk sorakoztak. Mindenik a peronnak szegeződött.

 

– Valami nincs rendben – morogta a százados. – A fegyverek élesítve vannak, a protokoll ellenére... húzódjon mögém, gróf úr. Fiúk, készenlétbe!

 

Nem volt idejük rá. A gépágyúk sortüze másodpercek alatt letarolt minden katonát a peronon. A Daliák vállai összekoccantak, ahogy védőfalat képeztek a középen álló századosnak és Ábelnek, s a reájuk záporozó, lepattanó golyók hangjai csengettyűszólamot zengettek.

 

– Visszavonulunk! Szétszóródva! Az indóházba! Minden páncélos hátramenetben fedezzen egy gyalogost! S gépágyútüzet arra a hajóra, a szentségit!

 

A jól képzett egység azonnal követte a parancsot. A tábori orvosok beálltak egy egy Dalia mögé, s kimozdultak oldalra, hogy szétszóródva kezdhessék meg a visszavonulást.

 

– Gróf úr! Hátráljon! – kiáltotta a százados, de válasz nem jött.

 

Fogát csikorgatva fordult meg, annak ellenére, hogy tudta, ez az életébe kerülhet, hisz felfedi a reaktort, a páncélos legsérülékenyebb részét. Ábel összegörnyedve makogott, rettegésében majdhogynem katatón állapotban. Hatalmas ágyúdörgés rázta meg a peront. A százados megpördült a tengelye körül, épp időben, hogy lássa, ahogy az egyik egységének leszakad a karja, s egy darabka a reaktorból.

 

– Ne! – még hallotta a benne ülő katona hangjában a halálfélelmet, de a reaktor biztonsági mechanizmusa bekapcsolt. A Dalia több pontján szürkés, grafittal dúsított hab lövellt ki, s egy öt méter átmérőjű, megkeményedett szarkofágba zárta a gépezetet és a mögötte meghúzódó, ugyancsak sérült katonaorvost. Olyan volt, mint egy kupac mocskos hó.

 

– Gyula, fogd a grófot és menekülj! Én fedezek!

 

Három újabb ágyúdörgés, s míg sakkban tartotta őket a gépágyútűz, a hat embert másodpercek alatt megsemmisítette a tüzérség. A százados tehetlenül, megrettenve állt a taktikai egyszerűség előtt, amellyel lemészárolták őket.  Már várta a kegyelemdöfést, amikor minden (el)csendesedett. Csak a hűtőhab alatt fulladozó reaktorok pattogtak, s a szél vonyított.

 

– Kun Ferenc százados! – szólalt meg egy recsegő mikrofonon keresztül egy nő. – Ez itt a Vox Populi! Hagyja a fiút a platformon, lépjen hátra, és szálljon ki a Daliából. Egy perce van, vagy tüzet nyitunk!

 

Az öreg katonának leesett az álla. Mióta közlekednek ezek a rongyos csirkefogók császári fellegjárókkal? Hát így felvitte az Isten a dolgukat, hogy bosszantó cselszövőkből nehézfegyverzettel támadó hadsereggé szerveződtek? De agya egyből kapcsolt. Még élnek, s ennek egyetlen oka, hogy a ficsúrt élve akarják. Hát akkor...

 

Válaszra se méltatva a támadókat megfordult, eldobta a gépágyúját, felkapta a még mindig sokkos állapotban levő fiút, s teljes gőzzel megfutamodott a legközelebbi párkány fele. A csatahajó tüzelni kezdett, de a lövedékek jóval mellette csapódtak be. Nem rá céloztak, ahhoz a rakománya túlságosan értékes volt. Egy nagy dobbanással a mélybe vetette magát.

 

– Mit csinál? – ordította Ábel, kit a szembevágó szél magához térített. – Halálra zúzzuk magunk!

 

– Még mindig jobb, mint fogolyként kiszenvedni egy elfeledett börtönben – röhögte a százados.

 

Élvezte a repülést, s teljesen figyelmen kívül hagyta a fiú kétségbeesett zokogását. A zuhanás belevetette fiatalkori emlékei tengerébe, mikor még deszantosként szolgált. Szebb idők, szebb egek és szebb földek alakjai derengtek, s a néhány másodperc alatt újraélte az emberöltőt, amikor még a lenti világhoz tartozott.

 

A sárgás színű, vegyszagú szmog az arcukba csapott. Ábel fuldokolni kezdett, szűzies tüdeje nem szokott efféléhez. Az ejtőernyő kicsapódott, s megtörte a zuhanást. A százados igyekezett egy megfelelő helyet találni a landolásra, de harminc lábnál messzebb nem látott. Hát bízott benne, hogy szilárd talaj van alattuk.

 

Egy gyenge bádogtetőt ért a lába, ami azonnal beszakadt alattuk. Az ernyő felakadt, s háttal zuhantak tovább. Kun Ferenc, amint úgy gondolta, hogy mindjárt földet ér, feldobta Ábelt a levegőbe, remélve, hogy már nincs sok a földig. Szinte azonnal nekicsattant a talajnak, s a sikító Ábel tán alig négy méter magasról eshetett. Mégis, lába megcsúszott a Dalia fémmelkasán, s az ocsmány rettegést malacszerű visítás követte.

 

A százados talpra állította a gépet és kinyitotta a pilótafülkét. A hátán cipelt reaktor nyikorogva fordult oldalra, s a Dalia hátlemezei is kicsapódtak. Az ősz hajú, sámsoni termetű katona eltörpült a vasember mellett. Csizmás lábai a gép térdében álltak, kezei a könyökében markolták az irányítókarokat, miközben a gép ágyékánál kialakított nyeregben ült. Termetét meghazudtoló fürgeséggel ugrott ki, s rohant oda a sebesülthöz.

 

– Nyugodj meg, kölyök, csak egy kiment boka. Mégcsak sínbe sem kell rakni – mondta gyors vizsgálat után.

 

– Kölyök? – horkant fel Ábel. – Mit képzelsz magadról, te paraszt?

 

De a százados már szedelőzködni kezdett. Lekapcsolta a Daliát, s a belsejébe rejtett tárolókból kiszedte értékeit: egy kevéske pénzt, egy pisztolyt, egy kést és egy zsebórát.

 

– Hozzád beszélek, szolga! – ordította magából kikelve Ábel, ahogy dühe meglovagolta fájdalmát.

 

– Nagyon jól figyelj, taknyos, mert az életed múlik rajta – guggolt le mellé kísérteties nyugalommal. – Nekem kevesebbet ér a te életed, mint egy csótányé, amit gondolkodás nélkül eltaposok. De katona vagyok, és megbíztak egy feladattal, hogy Gróf Bánffy Ábelt hazajuttassam, miután meglopta családját, és megpróbált világkörüli útra indulni. Hát ezt fogom tenni. Azonban, mint mostanra tán feltűnt, a terv gajra ment. Lezuhantunk az iparnegyedbe. Én itt születtem, ismerem, mint a tenyerem. Tudom, mit tennének veled, ha rájönnének, honnan való vagy. Láttam már hasonlót. Tudod, ezek az emberek olyanok, mint a verembe vetett, kiéheztetett kopók. Egy dolog van, amiben nevelkednek, ami formálja őket, ami úgy itatja át lelküket, akár egy vallás. Az pedig a fajtád iránti gyűlölet. Elég, ha megszólalsz, már rá is jöttek, ki vagy valójában, akkor pedig végünk van. Úgyhogy vagy süketnéma gyogyósnak tetteted magad, és teszed, amit mondok, vagy pedig eszméletlenül teszed meg az utat a következő kikötőig. Majd, miután biztonságba helyeztelek, ismét visszatérhetünk a formalitásokhoz. Világos, mint a Nap, ami sosem süt le ide, igaz?

 

Ábel nagyot nyelt. A félelem úgy öntötte el, mint birkát, ki farkasverembe esett. Büszkesége leköltözött a gyomrába, ugyanoda, ahova a golyói is felhúzódtak. Bólintott. A százados felsegítette, és hóna alá nyomott egy, a közelben talált szénszálcsövet mankó gyanánt. Gyors felderítés után rájött, hogy egy elhagyatott gyárépületben vannak. Tudta, merre a kijárat. Az apja is ugyanilyen szabványtelepen dolgozott.

 

– Gyere, hosszú út áll előttünk.

 

– A Daliát itt hagyja? – értetlenkedett Ábel.

 

– Sokat kell még tanulnod, fiú. Világkörüli útra indultál, de hamar rájössz, hogy egy másvilágba keveredtél. Itt nem véd meg a vas.

 

Ábel bicegve a százados után eredt. Furán érezte magát. Izgatottan. Boldogan. Kalandra készen. Akár egy kalitkában nevelt szajkó, első napján a szabadban.

 

 

Solymár András: 1992-ben született Székelyudvarhelyen, Szovátán nőtt fel. Jelenleg a kolozsvári BBTE klinikai pszichológia és pszichoterápia szakára jár.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében