"a kód az életed, felfedni halál"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 22. (708.) SZÁM – NOVEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
2076
Hogyan (nem) sétált át Hamlet egy Dosztojevszkij-regénybe - beszélgetés Mandics György íróval
HORVÁTH BENJI
Alien
Király Zoltán
Kórlap
Karácsonyi Zsolt
A vízcsepp
ANDRÉ FERENC
fagyáspont
Veres Miklós
„…van művész harmadik is még, Phantasos…” Utazás a dualizmus kori tudományos-fantasztikus irodalomba
Borsos J. Gyöngyi
Vérző áramkörök
Borcsa Imola
Sugárutak
Hajós Eszter
Versek
Solymár András
Szajkó
André Krisztina
Rövidprózák
ŞTEFAN MANASIA
Versek
Antal Balázs
A Kreón bolygó költői
Haklik Norbert
Antonius, Kleopátra, Villon és a Titanic
Szőcs István
Jegyzetek divatos témákról. Okoskodó szónyomor
Jakab-Benke Nándor
Fuss, Isti, fuss!
Bréda Ferenc
THEATRUM TEMPORIS. Levelek az utókornak. Kilencedik levél. Az üzenetről
Lakatos Artur
Egy kis démon is jobb, mint a semmilyen
Demeter Zsuzsa
Emberarcú utópia
Vers piros mokaszinban
Jakabffy Tamás
Farkas Ödön és a Brassai kvartett
Dabóczi Géza
Csigadomb
 
André Krisztina
Rövidprózák
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 22. (708.) SZÁM – NOVEMBER 25.

Pacaszenny

Színes levelek virítottak a fákon: barna, sárga, zöld pacák. A három szín árnyalatai egymással csatáztak a helyért, az egyik nem ért véget, már kezdődött a másik, éles határvonalak nélkül terítették be az erezetet.  A fa törzsének dőlve üldögélt, az első késő őszi fagy után újra felmelegedett időben élvezte, ahogy csípi a szemhéját a napsugár.

 

Nagyokat szippantott a levegőből, elengedte magát, a gerince tökéletesen illeszkedett a fa kérgéhez. Nyújtózkodott egyet, megpillantotta a foltos levéltűpárnát, majd elmosolyodott: a tájképekről jól ismert giccses színkavalkád így, jobban megnézve, nagyon is szerethető volt. Egyik narancs foltban megbújt egy tollpihe, a másik levél erezetével párhuzamosan ökörnyál maradványa futott, a harmadikon egy csápdarabka pihent.

 

A világot egy picit jobban értők nyugalmával örült a tökéletlenségnek. A hűvös föld okozta csípős érzés a lábaiban erősödött, a fa kérge kényelmetlenné kezdte tenni az ücsörgést, mégis végigfutott rajta az érzés, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van és lesz.

 

Libabőr futott végig a hátán, karjain, erős és hűvös fuvallat zörögtette meg az őszi lombot. A dércsípte levelek sorra potyogtak le.

 

 

Lámpaoltogató

A molylepke gyorsan szaporodik. Repked a ruhásszekrényben, az éléskamrában, és nyomokat hagy maga után: a fiatal lepkécske csak élvezi a molylétet, ürüléket potyogtat, a picivel idősebb után lárvák maradnak. Attól függően, hogy milyenek a körülmények, a lárva néhány nap alatt fiatal molylepkévé válik, és kezdődik az egész elölről. Kétséglepkékké változnak: jönnek-mennek a nyelőcsőben, rátelepednek a gyomorra, gombócokat és karikákat gyártanak. A hajhagymák undorodni kezdenek a fejbőrtől, az agyredőnyökben szétfolyó kérdőjelekből felkiáltójelek lesznek. A szem elé hártya kerül, az látszik csak, ami elég fekete ahhoz, hogy kiugorjon a sok csillogásból.

 

Amikor kellemesen melegít a napsütés, de csak azt lehet észrevenni, hogy az ökörnyál összekeveredett egy pókkal, amelyik egy sokat megélt légyen csámcsog, s őket pofozgatja egy törött lábú macska.

 

Néhány nap elteltével ezek a molyok beleragadnak a csapdába, és már csak az ajtónyitás okozta légáramlat az egyetlen hajtóerejük.

 

Így múlik el a kétségmoly, helyet adva öccsének, fiának, unokájának.

 

Néha, amikor a legutolsó már elpusztult, és a következő még nem tud repülni, elő-előbukkan gyűlölt unokatestvérük, az örömmoly, aki rövid élete alatt óriási molyvigyorral röpköd a lekvárok között. Az első ajtónyitásnál kimerészkedik, megnézi a többi szobát, megerősíti a szemhéj zsilipeit, fejbőrhöz simogatja a hajszálakat, kipucolgatja az értelmetlenségek miatt túlforgolódott gödrökből az ágynemű darabjait, majd bután és gondtalanul mosolyogva belerepül a csapdába.


 

 

 

Szélcsendkirály

Akárhova ment, kávéillat követte. Mint egy simulékony árnyék, úgy kapaszkodott benne, nem túl tolakodóan, de mindig felismerhetően.

 

Valahogy megnyugtató volt ránézni: szeme a két gesztenye, homlokáról feje búbjára menekülő galambgombaszínű haja, ételmaszatokkal töltött gödröcskéi keretet adtak a fáradt arcnak.

 

Bármiben volt szükség tanácsra, hozzá fordultak: villanyszereléstől kezdve szerelmi ügyeken át kompozíciós kérdésekig mindenhez értett annyira, hogy hozzáértően tudjon bólogatni és olyan érdeklődően figyelni, hogy az illető észre se vegye, hogy a saját kérdéseire válaszolgat.

 

A megfelelő sóhajok után feltett apró kérdésekkel elvezetett mindenkit addig a részig, amikor már nincs szüksége megerősítésre, majd elengedte őket.

 

A csókja kávéízű volt, az ajka érintése azt az érzést keltette a másikban, mintha egy madártejből elszökött habgaluskával harcolna a két száj.

 

Sokszor próbált szerelmes lenni, de évekig csak szeretni tudott: a minden testrészét kékre ölelő társak hordája után óvatosan hitte el, hogy jöhet valaki, aki sose szorítja el a vérkeringését.

 

Ebben az óvatosságban élte meg hatvan évét, ezzel a majdnem kész érzés okozta elégedettséggel halt meg.

 

 

 

André Krisztina: 1995-ben született Csíkszeredában. Jelenleg végzős hallgató a marosvásárhelyi Sapientia EMTE kommunikáció és közkapcsolatok szakán.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében