Pacaszenny
Színes levelek virítottak a fákon: barna, sárga, zöld pacák. A három szín árnyalatai egymással csatáztak a helyért, az egyik nem ért véget, már kezdődött a másik, éles határvonalak nélkül terítették be az erezetet. A fa törzsének dőlve üldögélt, az első késő őszi fagy után újra felmelegedett időben élvezte, ahogy csípi a szemhéját a napsugár.
Nagyokat szippantott a levegőből, elengedte magát, a gerince tökéletesen illeszkedett a fa kérgéhez. Nyújtózkodott egyet, megpillantotta a foltos levéltűpárnát, majd elmosolyodott: a tájképekről jól ismert giccses színkavalkád így, jobban megnézve, nagyon is szerethető volt. Egyik narancs foltban megbújt egy tollpihe, a másik levél erezetével párhuzamosan ökörnyál maradványa futott, a harmadikon egy csápdarabka pihent.
A világot egy picit jobban értők nyugalmával örült a tökéletlenségnek. A hűvös föld okozta csípős érzés a lábaiban erősödött, a fa kérge kényelmetlenné kezdte tenni az ücsörgést, mégis végigfutott rajta az érzés, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van és lesz.
Libabőr futott végig a hátán, karjain, erős és hűvös fuvallat zörögtette meg az őszi lombot. A dércsípte levelek sorra potyogtak le.
Lámpaoltogató
A molylepke gyorsan szaporodik. Repked a ruhásszekrényben, az éléskamrában, és nyomokat hagy maga után: a fiatal lepkécske csak élvezi a molylétet, ürüléket potyogtat, a picivel idősebb után lárvák maradnak. Attól függően, hogy milyenek a körülmények, a lárva néhány nap alatt fiatal molylepkévé válik, és kezdődik az egész elölről. Kétséglepkékké változnak: jönnek-mennek a nyelőcsőben, rátelepednek a gyomorra, gombócokat és karikákat gyártanak. A hajhagymák undorodni kezdenek a fejbőrtől, az agyredőnyökben szétfolyó kérdőjelekből felkiáltójelek lesznek. A szem elé hártya kerül, az látszik csak, ami elég fekete ahhoz, hogy kiugorjon a sok csillogásból.
Amikor kellemesen melegít a napsütés, de csak azt lehet észrevenni, hogy az ökörnyál összekeveredett egy pókkal, amelyik egy sokat megélt légyen csámcsog, s őket pofozgatja egy törött lábú macska.
Néhány nap elteltével ezek a molyok beleragadnak a csapdába, és már csak az ajtónyitás okozta légáramlat az egyetlen hajtóerejük.
Így múlik el a kétségmoly, helyet adva öccsének, fiának, unokájának.
Néha, amikor a legutolsó már elpusztult, és a következő még nem tud repülni, elő-előbukkan gyűlölt unokatestvérük, az örömmoly, aki rövid élete alatt óriási molyvigyorral röpköd a lekvárok között. Az első ajtónyitásnál kimerészkedik, megnézi a többi szobát, megerősíti a szemhéj zsilipeit, fejbőrhöz simogatja a hajszálakat, kipucolgatja az értelmetlenségek miatt túlforgolódott gödrökből az ágynemű darabjait, majd bután és gondtalanul mosolyogva belerepül a csapdába.
Szélcsendkirály
Akárhova ment, kávéillat követte. Mint egy simulékony árnyék, úgy kapaszkodott benne, nem túl tolakodóan, de mindig felismerhetően.
Valahogy megnyugtató volt ránézni: szeme a két gesztenye, homlokáról feje búbjára menekülő galambgombaszínű haja, ételmaszatokkal töltött gödröcskéi keretet adtak a fáradt arcnak.
Bármiben volt szükség tanácsra, hozzá fordultak: villanyszereléstől kezdve szerelmi ügyeken át kompozíciós kérdésekig mindenhez értett annyira, hogy hozzáértően tudjon bólogatni és olyan érdeklődően figyelni, hogy az illető észre se vegye, hogy a saját kérdéseire válaszolgat.
A megfelelő sóhajok után feltett apró kérdésekkel elvezetett mindenkit addig a részig, amikor már nincs szüksége megerősítésre, majd elengedte őket.
A csókja kávéízű volt, az ajka érintése azt az érzést keltette a másikban, mintha egy madártejből elszökött habgaluskával harcolna a két száj.
Sokszor próbált szerelmes lenni, de évekig csak szeretni tudott: a minden testrészét kékre ölelő társak hordája után óvatosan hitte el, hogy jöhet valaki, aki sose szorítja el a vérkeringését.
Ebben az óvatosságban élte meg hatvan évét, ezzel a majdnem kész érzés okozta elégedettséggel halt meg.
André Krisztina: 1995-ben született Csíkszeredában. Jelenleg végzős hallgató a marosvásárhelyi Sapientia EMTE kommunikáció és közkapcsolatok szakán.
