Mózes Huba versértelmezésére
Mózes Huba azt állítja, hogy Dsida Sírfeliratának második és harmadik sorában a tartozásnak, az adósságnak ugyanaz a fogalmi tartalma, mint a Miatyánk eredetijében és régebbi magyar fordításaiban, hogy ti. bűnt jelent, amiként tartozik nekünk, adósunk az, aki ellenünk vétkezett. Mivel pedig a második sorban a tartozás visszafizettetik, a harmadik sorban viszont elengedtetik, Mózes szerint Dsida e két homlokegyenest ellentétes erkölcsi tartalmú sor által „összekapcsolja” az ószövetségi (értsd: zsidó) meg az újszövetségi (értsd: keresztény) „szemléletet”, és éppen ettől válik „kétségbevonhatatlan hitelűvé” vallomása.
Nos, ha elfogadom Mózes szófejtését, akkor – szemléletkapcsolás ide, szemléletkapcsolás oda – el kell fogadnom azt is, hogy a költő előbb megfizette, azaz megtorolta az ellene elkövetett vétkeket, utána pedig nagylelkűen elengedte, azaz megbocsátotta őket. Engem ez nem zsidó és keresztény erkölcsi elvek összekapcsolására emlékeztet, hanem a kommunista erkölcstelenség hókuszpókuszaira. Csak egy példát rájuk a közelmúltból: a kommunisták előbb véres bosszút álltak az ötvenhatban ellenük elkövetett bűnökért, utóbb (a történelem következő sorában) szemforgatóan feloldozták áldozataikat, végül aztán (még egy sorral alább) a bűnöket átminősítették erényekké és egyúttal kisajátították őket önmaguknak (hogy felejtsd el arcuk romló földi mását, és maradjon meg az égi, amely az Internacionáléban van megírva).
Persze hasonló aljasságokhoz Dsidának semmi köze. Mózes Huba sem kényszerítene bele bennünket ilyen párhuzamokba Dsidáról szólva, ha valamiért nem tartaná kötelességének, hogy világszemléleti fajtakeresztezéseken buzgólkodjék. Mert máskülönben talán inkább így fordítaná le keresztény prózára a költő sorait: viszonoztam a jót, amit kaptam, nem várok viszonzást a jóért, amit adtam.
