"Egyiptomban sem telt mindenkinek piramisra"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 1. (471.) SZÁM - JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Manole Mester és Kőműves Kelemen a bankban
Pomogáts Béla
Babérkoszorú a dunai népek színeivel
Mózes Huba
Sicus et nos dimittimus debitoribus nostris
K. Jakab Antal
A feloldozott áldozat
Lászlóffy Csaba
Ködbe vesző szóviccek és kísértethajók
Uzsonnaidő
Hogyan születik meg a mestermű?
Cseke Róbert
Fémek, tehenek
Esti forrás
Nézd csak: majdnem a tenger
(...)
Dan Sociu
Miközben hülye hivatalnoknővel veszekszem,
Egész télen vártam éves fogfájásom
shanghai truelove ltd.
Mi kell egy férfinak -
Uram, tégy erőssé
Uram, add nekem a rövid szoknya erejét
Mondták a tévében
A megvert nő
Ennek az agynak minden szennye
Egyik napról a másikra
Mikor mellbimbóidat szopom
Demeter Ferenc
Ki(be)utazás
Németh Éva
Komédia szünet nélkül
Jancsó Miklós
A piros köves gyűrű
Szőcs István
Kék, szakállas Háry
Terényi Ede
... és összecsendülnek-pendülnek a hangok - Búcsú a MOZART-BARTÓK-évtől
Hírek
 
Lászlóffy Csaba
Ködbe vesző szóviccek és kísértethajók
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 1. (471.) SZÁM - JANUÁR 10.

Temetésen voltam, majd meghívott az azt követő állófogadásra. Hogy hol és milyen minőségben, lényegtelen.
Szeretnék elfogulatlan lenni. De hiába. Elég orrunkkal, szaglásunkkal – s nem feltétlenül okoskodó szemléletünkkel – behatolni, mondjuk, egy majorságszaros provinciára – az ember ezt a gyakorlatból tudja már. Ám hogyha a provincia megözvegyült úrasszonya közmegbecsülésnek örvend, s ráadásul bájos?!…
Az állófogadásnak nevezett halotti tor beszélgetésfoszlányai inkább mulatságosak voltak, mint szomorúak. Jóval többen zsúfolódtak egybe a négy fal közt koccintani és jóízűen falatozni, mint egy közönséges házi mulatságon. Több volt a potyázó.
Mindenkivel szemben védtelen volt, harsogták a megboldogultról. Nem kímélte magát, bizonygatták bólogatva. Senki sem suttogott. Falkában tódultak a szilvapálinkás és a savanyú boros üvegek tárháza felé – és nemcsak a férfiak –, hogy órák múltán pityókásan, vörös képpel, roggyant térddel vonuljanak haza. (Ha rejtekhelyről figyelhettem volna őket. A barbárok rohanhatták le így s hagyták volt sorsára valamikor a ragálytól sújtott, dögledező Európát.)
A gyász sohasem nevetséges. A részvétnyilvánítás annál inkább. Bevett szokások, elszomorító megtapasztalása a kétszínűségnek, a szerepjátszásnak. A beleérző készség leleménye egy tor alkalmával iszonyú (hátborzongatóan giccses) ízlésficamokra ragadtathatja magát.
Mindenki mint a barátjáról, úgy beszélt a megboldogultról. A halálában kiszolgáltatottról. Meg tudná-e mondani valaki, tűnődtem meglehetősen kiborulva, hogy milyen radikális eszközökkel élhet a védtelenség, bár halála után?
Csak lézengtem; igyekeztem észrevétlenül kitérni az italos poharakat tartó, gesztikuláló kezek elől. Megpróbálkoztam az oda nem figyelés „művészetével” a szópocsékoló társaságban. Fejben közben szó/cetli/vicceket rögtönöztem magam is, de mert érdektelennek találtam őket, feltűnően gyorsan ki is hulltak az agyamból. (”Mint ködbe vesző kísértethajók”!) Az emlékezetsorvadás éppoly veszélyes lehet, mint az idegsorvadás; váratlanul már-már aggodalmaskodni kezdtem.
Ha ilyen üres (kiürült), gunyoros ábrázatokban maradok fenn én is, mélységesen boldogtalan lesz majd az utókorom. Esetleg gyengeség, hogy őszinte vagyok másokhoz, mintha csak magammal beszélgetnék, vitatkoznék (talán túl sokat?), vontam le a konzekvenciát; ám ezekbe, pillantottam körül lopva, bármennyire is akarnám, hiábavaló erőfeszítés lenne beletukmálni Dantét, Hölderlint, Mérimée-t – egyáltalán a kultúrát.
Az özvegy lenyűgözően riszálta magát a javarészt trottyos gyászhuszár-gyülekezetben, és fátyolos tekintettel, melyen olykor átütött egyfajta megbocsátó derű, kellemes alt hangján adta elő a maga együttlét-változatait. Az emlékezetben kiszínezett mese sehol sem tűnt szertartásosnak, helyenként talán kissé frivolnak inkább, mely viszont összhangban volt egész, időnként arcpakolással és –festékkel felfrissített lényével. Nem próbált meg soha diplomatának látszani; átlátszó kiszólásait, lehet, hogy utólagos alibinek szánta a bizalmas személyeknek számítók megnyugtatására.
Én különben ettől a saját érdek- és fantáziavilágába becsalogatástól viszolyogtam a legjobban. Abban a pillanatban még a véletlenszerűen feldőlt bárasztal kedélyállapotommal kölcsönösséget mutató, éktelen „harmóniája” is irritált. De aztán beletörődtem abba, hogy a taszítás (az ellenszenv) is nélkülözhetetlen lehet bizonyos sorsfordulatok előtt… Feltéve, hogyha szó lenne ilyesmiről. Az érzéketlen világnak ugyanis eszébe sem jut feleselni túlérzékenységemmel; lassan már arra sem kíváncsi, hogy egyáltalán a világon vagyok.
Olykor a színpadszerűség is meggyőző lehet, nem csupán hatásos. (Mintha az igazi remekmű titkát is nem épp a túlzásban kellene keresni?) Persze azon el kéne töprengeni, hogy kit minek – egy darócnak, egy rovarnak, egy izzadt férfipraclinak – az érintése tölthet el meghittséggel, vagy ellenkezőleg: irtózattal?
Ínséges látvány maradt utánuk; utánam is.
Otthon másnap reggel, háromnegyed hat felé járt, széthúztam a függönyszárnyakat. Még piszkosszínű sem volt kint az ég. Az álmatlanság nem zavart. Eszedbe ne jusson, figyelmeztettem magam, ezekhez az érdektelen, a nevetségesnél is könnyebb figurákhoz valamilyen konvencionális cselekményt (egyáltalán sztorit) keresni, mikor a kiúttalanság bennük van. És benned.

2006. február 27.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében