Orákulom
I.
Többet elő ne forduljon,
apánkat zavarod megint.
Folyton kitéped az ecsetek szőrét,
mostantól rejteni kell a kulcsot.
Tizenhat évesen érti meg:
a közös múlt vászonra került,
és a műterem tabu.
II.
A gesztusait aktokká rendezi,
letagadja a tónusokat.
Egy térség jövőjét is nyomtatványokba
lehet száműzni, hogy ott tusakodjanak.
Mint szelídítő, a pátosz elfogadhatatlan.
Élére vasalt útvesztőkben, hátraarc nélkül,
a fonalat szabály szerint ignorálja.
Nem kavarhatja fel a szörny képmását,
még ha magunkat is űztük, egészen idáig.
Ismerem ezt a hangot.
Nyertes alkat
Együtt találtuk ki szerepem,
virrasztottunk, míg azt nem éreztem,
igen, most eladhatóvá érek.
Kamerákkal kísérnek, mindenhol állvány,
mikrofon, egy tánc amit a villában járunk –
a lépéseket menet közben adják fel.
Ti vagytok a hátország, én tudom,
hogy ez egy gyár, mi nézettséget
heggesztünk. A rögtönzéseimtől
sorban elalélnak, éjjel a neten szűrt
zöld fényben láthatod, ahogy a
plafon felé, mintha mozdulatlan.
Érted dolgozom, a beszólásaim,
dühöm, hódításom, a sérelmeim.
Mind megtervezem. Én túlnövöm alkotóim.
Valld be, hogy hiányozni fogok.
Folyam
valakinek frankenstein, nekem csak
egy szakadt óvszer jutott.
(még panaszkodás közben is pózer)
ekihuszárok, utánam!
sodródunk, a dj meg szitájával
egy ütemre ráz.
ugróköteleznek bennem,
mit szólnátok az isteni színjátékhoz,
csak klubokban bugyrok helyett?
vágjátok: orgiák, drum’n’bass,
dante és kokain.
le ne merjétek nyúlni!
ez az én ötletem.
a fiúmnak igaza volt: a teremtés
igen durva tudatmódosítószer.
gyerünk, a karomról szívd fel,
röpülj páva, röpülj!
verseny bevásárlókocsikkal,
tánc a járdán robbanó üvegszirmok felett.
felfedezőm esernyőt lengetve komponál.
vitorláit taxisok, szirénák, és kilazított
utcakövek dagasztják –
itt a napkelte, az öreg piromán.
be kell vallanom, jól áll neki a dac,
ahogy huszonév rak benne máglyát.
vajon, hogy számoltak el lelkiismeretükkel
akik átaludták a holdraszállást?
nem tudom. fáradt vagyok,
és boldog.
(téged meg ki kérdezett?)
Megálló
itt ez a lány:
esőszabású, gondjai elém csorognak,
szótlan olajfolt, önmagába roskadt szivárvány.
az új forgószéket egészen hazáig toltuk,
benne ülve nevettél, majd befordult
egy önmagát hajtó kerekesszékes,
nem zúgott tovább, cserélni szerettél volna –
de ezt csak otthon mondtad el.
minden levelet magunknak címzünk,
feladjuk, fel hát; a háromnapos kenyeret,
romlott bort, közösen bérelt ködöt,
amit először el, majd újra
megosztottunk, mert
nem igaz, ágoston,
a mi üregünk nem istenalakú,
hanem amorf hiány, és az
anyag felveszi az üveg alakját,
kitölt és tart, mint reggelente
pilléről pillére kúszó sárgaság.
Vas Máté: 1996-ban született Szentesen. Jelenleg az ELTE történelem szakos hallgatója.
