"Egyiptomban sem telt mindenkinek piramisra"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 1. (471.) SZÁM - JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Manole Mester és Kőműves Kelemen a bankban
Pomogáts Béla
Babérkoszorú a dunai népek színeivel
Mózes Huba
Sicus et nos dimittimus debitoribus nostris
K. Jakab Antal
A feloldozott áldozat
Lászlóffy Csaba
Ködbe vesző szóviccek és kísértethajók
Uzsonnaidő
Hogyan születik meg a mestermű?
Cseke Róbert
Fémek, tehenek
Esti forrás
Nézd csak: majdnem a tenger
(...)
Dan Sociu
Miközben hülye hivatalnoknővel veszekszem,
Egész télen vártam éves fogfájásom
shanghai truelove ltd.
Mi kell egy férfinak -
Uram, tégy erőssé
Uram, add nekem a rövid szoknya erejét
Mondták a tévében
A megvert nő
Ennek az agynak minden szennye
Egyik napról a másikra
Mikor mellbimbóidat szopom
Demeter Ferenc
Ki(be)utazás
Németh Éva
Komédia szünet nélkül
Jancsó Miklós
A piros köves gyűrű
Szőcs István
Kék, szakállas Háry
Terényi Ede
... és összecsendülnek-pendülnek a hangok - Búcsú a MOZART-BARTÓK-évtől
Hírek
 
Lászlóffy Csaba
Hogyan születik meg a mestermű?
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 1. (471.) SZÁM - JANUÁR 10.

Utoljára félig-meddig öntudatnál volt még, amikor a szoba lassan sötétségbe borult. Nehezen ébredt meg; ocsúdva, foszlányokban maga előtt látta azt a keveset, amire a kimerítő, hosszú útról visszaemlékezett. Végtelen, pipacsos rétek, vakító napsütésben. Nyírfaerdő, csontfehér kövek, és a döcögő gyorsvonat szemetes, függöny nélküli fülkéjében a dögmeleg.
Ágyban ébredt föl, ismeretlen helyen. Jóformán körül se kellett néznie, elég volt megpillantania a fatőkés, barna zongorát. Valószínűleg magánházban vagyok, gondolta; nem hotelszobában.
Másodszor késő délután tért magához. Nehézkesen hevert tovább, mint aki beteg. Tekintete a székre dobott bársonyzakóra esett; gyűrött pantallója a szék alá csúszott. Alsóneműben aludt; úgy látszik, a zokniját sem volt ereje levetni. Most viszont, közben egy csúnyát ásított, kelletlenül megtette.
Sejtette, hogy a cigarettás doboz a népi terítővel letakart asztalon üres; de nem érzett magában úgymond eltökélt szándékot, hogy kinyújtsa utána a karját, melybe még nem tért vissza az erő. Fordulatból, félig ülőhelyzetben, alkalma nyílt szemügyre vennie magát. Akárha egy csapott vállú buzit szúrt volna ki maga helyett, akinek a fejében marhául őszinte gondolatok kergetőznek: „Se akaratom, se szellemi tartalékom. Legfeljebb némi képzelőerő… Véget kell vetni ennek az életmódnak.” Ráadásul a csipa is szúrta a szemét.
Nem mert volna megesküdni rá, hogy a következő pillanatokban mi történt – tán fel akart állni(!), vagy megint visszaaludt(?) –; mintha csak szakadék szélén egyensúlyozott volna (valamilyen bódító, „rostos” növényi illat szállt fel a mélyből; az is lehet, hogy egy újabb álom), s ezzel egyidőben sípolva tört fel tüdejéből a levegő. Hirtelen meg akart kapaszkodni valamibe, ámde ehelyett ő belé csimpaszkodott, hosszú, festett női körmökkel, egy tüskés (bóbitás?) ördögbokor… Nyitott szemmel, felülve, azonban csak az ágyfáját markolta riadtan.
Öklével verni kezdte a falat; feleletet várt. Emberi hangokat.
Kis idő múltán óvatos kopogatás az ajtón, s egy udvarias hangú tenor, hogy: „Bejöhetek-e?”.
Ettől még «kibaszottabb kedvűnek« érezte magát.
Amikor Harlekin – az Oblomov kaliberű, dagadozó kebelbarát-figurát, ő legalábbis így nevezte el magában – belépett, a legszembeszökőbb dolog, amit láthatott: fekete pillék halomba hullva a csikkekkel telt hamutartóban és egy nyitva felejtett könyv lapjain… Rögtön valamilyen betanult szöveget kezdett hadarni. S a meghívásnak eleget tevő „Mester” mi mást tehetett volna, hogy elhallgatassa: tovább verte öklével a falat. Némi nyugtalanság vett rajta erőt; nyilván az is átfuthatott az agyán, hogy mi lesz, ha kiderül a „turpisság” (nevezhető-e így az általa kiagyalt pimasz szélhámosság, enyhén szólva)?… De hát ez a tökkelütött ifjú ember nincs híján a rokonszenvnek, még ha bőbeszédű is egy kicsit.
– Tisztelt Mester, minden úgy megy, mintha zsinóron húznák. – Kár, hogy teleszájjal beszél, gondolta a „meghívott”, jólesően kinyújtóztatva a karját. Miután a kinyúlt zoknit lerúgta lábáról, most már volt hozzá ereje és kedve, hogy két csupasz talpát, mint egy majom, egymáshoz dörzsölje. Utóvégre a találkozó szervezését magára vállaló Harlekin nem egy akárkire néz fel azzal a csodálattól kidülledő, világoskék szemével.
– Mindössze egy apróság… – hebegi az ifjú, s a „Mester” homloka mintha összeráncolódna. – Egy egészen kicsiny… úgyszólván semmiség, ha szabad így fogalmaznom. – S ismét lelkes vigyor rántja szélesre pofázmányát. – Hirtelenjében senki sem találta meg a legeslegfrissebb listát a Nyugatra Elszármazott Magyarok Aranypallóssal kitüntetett nagyjairól… Ez, persze, a mi hibánk. Csakis a miénk: Az adattárunk úgyszólván elavult… De igyekezni kell ám, ha még falni is akarunk.
– És inni!… Vodka nélkül nem fog menni.
– Nem bizony – nyelt egy nagyot a szervező zseni. – Én ne tudnám?!…
A Mester most más szemmel: ravaszul sandított rá: – Nocsak. Még kiderül, hogy kollégák vagyunk.
– Az azért túlzás. – Az ifjú a haja tövéig elpirult. Majd: – Sajnos, már nincs sok időnk. Nem futhatunk ki a programból. – Bizalmas hangra váltva. – Előreláthatólag a protokoll is ott lesz a felolvasáson. Az egyetemről több személyre számítunk. Városunk neves professzoraira.
„Jobb lett volna «Aranypallós« nélkül…” – A „Mester” kelletlenül masszírozta meg a lábát. Éles ráncai hirtelen elárulták életkorát. Vajon mi viselte meg jobban májfoltos, beesett ábrázatát: az ital, vagy a betegségek?… Fintorogva lépett be a fürdőszobába. Szerencsére van nála egy-két vers; vagy ahhoz hasonló, elnagyolt, modernnek nevezhető montázs. Ha már költőnek adta ki magát.  
– Zivatar lesz – mondta visszatérve, és egykedvűen csorgatta magára a kölnivizet. Az ifjú Harlekin zavartan, bután hallgatta. – A tagjaimban érzem… De nézzen csak ki azokra a súlyos felhőkre, valósággal görgeti őket a szél.
– Már maga a megszólalás! – Az ifjú, a Mester körül forgolódva, áhítatosan lehelte. Ezúttal hordóhasa is kisebbnek látszott.
Ez a nem várt bók valósággal szíven ütötte a „Mestert” – különben is: már előre nyomasztotta a rossz hangulat, hogy holmi bohócként fel kell lépnie a sznob vagy egyenesen ostoba tömeg előtt –; legszívesebben magához ölelte volna a buzgó fiatalembert (dús üstöke az ő köldökénél valamivel feljebb ért), hogy fülébe súgja: „Hidd el, kisöreg, csak tréfáltam! Imponálni akartam nektek… Ám gondolni se mertem volna, hogy ezt az egészet ennyire komolyan veszitek!…” De nem tehette már. Így hát csak ennyit mondott csendes-szomorkásan:
– Megszomjaztam.
S undorodva itta ki maradék dobozos sörét, mely nem is langyos, kotlós volt.

*
Semmilyen eszelős ötlet (se mozdulat) nem jutott eszébe. Pedig már az emelvényen ült a sivár teremben. A kopár térben. Mielőtt a dobogóra felcipelt ünnepi asztalhoz vezették volna, kis időt kért még, hogy kifújja magát. Nem sok hiányzott, hogy a plakát címétől kirázza a hideg: HOGYAN SZÜLETIK MEG A MESTERMŰ?… Emlékezett még rá, hogy gimnazista korában elment egyszer egy író-olvasó találkozóra. A magyar tanáruk is fellépett; osztálytársai, belevaló városi kamaszok, a markukba röhögve gúnyolódtak, hogy egész órán a tökét vakarja, a szünetben aztán kiagyal valamit, otthon vagy az igazgató elvtárs előtt javítgat rajta egy keveset, és kész a költemény. Vagy a «költészet«!  
Őt inkább szánakozással töltötte el az orosz hadifogságból hazatért irodalomtanár fellépése, különösen azután, hogy alkalma kínálkozott meglesni, amint a kocsmából kilépve (szemmel láthatóan részeg volt) egy ismeretlen, pipaszár lábú nő vállába kapaszkodva, összevissza hadonászott s beszélt: „Nem szeretek kortyolgatni. Egyből felhajtom!… A kinyilatkoztatásnak belső kényszerből kell fakadnia. A proletáriátus erkölcsét kell követni! – hangzik a buzdítás. S te megindulsz… De hiába minden igyekezet, csak a bűzlő malomárokig jutsz el…” „Jobb lesz, ha befogod a…” A sebes vízfolyás elnyelte az agyonrúzsozott, öregecske lotyó korholását.
Az is lehet, hogy „az illetékesek” megrendelték volt tőle a verset. Az iskola, sőt az egész város ünnepének kellett tekinteni az agitatív hangú költemények felolvasását.
Azóta (régóta tudja ő is) más lemez járja. Van, aki szorongásból, s van, aki szokásból menekül az írásszenvedélybe. Mint holmi kalandba. Miért ne?!
– Várják a kedvencüket!
A kötelességét teljesítő házigazda részéről ez úgy hangzott, mint egy ultimátum.
Lehorgasztott fejjel, állva olvasott fel, nem szavalt hosszú sörényét lengetve, mint ahogyan korábban elképzelte. A negyven valahány perc így is alaposan megviselte. Olvasás közben egyszer úgy tűnt neki, mintha valaki fel akarna kapaszkodni az emelvényre, talán hogy leüljön mellé a díszasztalhoz. A jórészt ősz hajú, érdektelen fejek fölött lebegő tekintetével egy belevaló, magát kellető nőstényt keresett, bárkit, akire sóváran bámulhasson. A nők szeretik (változatlanul ez volt a meggyőződése), ha valaki, pláne idegen, szemet vet rájuk. Különösen, ha abban a „beszámíthatatlan” életkorban vannak, mint ő. Inkább egy olcsó arckrém, egy petrezselyemzöld pakolás – ha nő lenne, bizonyára ez mocorogna a fejecskéjében –, mint csak úgy beszívni a halál leheletét… A bonyodalmakat, persze, sohasem gondolta végig; pedig azzal számolni kell.
Még mindig hallotta a tapsot.
– Rég nem volt ilyen sikere nálunk senkinek – mondta előzékeny vigyorral az ő Harlekinje. Nem felelt rá. Nem bánta, hogy félig hazugság, vagy egy dilettáns hízelgése, amit hall. Minden jobb, mintha nyomorultnak, elhasználtnak érzi magát az ember. Az ő korában különösképpen. Eszébe jutott, milyen előzékenyen kísérte el őt ez az ifjú balek az író-olvasó találkozó szegényes színhelyére. Alig lézengett a teremben néhány öreg hölgy; s ráadásul a rókázásra ingerlő ételszag. Meg is kérdezte: „Honnan jön? Közel a konyha?” „Jaj, otthon felejtettem a pástétomos szendvicseket!” – fakadt ki bosszúsan a szervező zseni. – Bizonyára nagyon éhes a Mester.” „Egy frászt. Két deci vodka azért jól fogna most.”
Harlekin lihegve futott le a lépcsőkön, s öt perc múlva (ő már a színpadon volt) egy kéz a függöny mögül már nyújtotta is diszkréten a megrendelt italt.

– Te egyik tanáromra emlékeztetsz… Jobban mondva: a néhai mesteremre. – Nehezen mondta ki, de a viszont-hazugság a legjobbkor jött. Búcsúképpen megszorította a fiatalember izzadt pracliját, majd elegáns fölénnyel zsebre vágta a tiszteletdíjat.
– Sajnos, többre nem telik – hallotta még Harlekin szemérmes suttogását; magában nem felejtett el válaszolni neki: Még nő a hajam, nézd, nincs amiért panaszkodnom. Nem szokásom megvárni, amíg az éjszaka a felöltőm alá bújik; vagy a nedvesség az omlásos falakba költözik.
Az állomás felé tartva egy zsákutcába tévedt. Mind lassúbbra fogta lépteit; a szél port fújt a szemébe, így inkább csak halotta, mint látta, amint a falhoz simulva szembe jön vele valaki vagy valami. Olyan volt, mint egy ábránd. Vagy komor árnynak tetszett mégis(?); tudta, hogy még néhány lépés, és szertefoszlik.
Egy kutya ugatott. Nem őt ugatta, hanem a sűrű, sötét csendet, ami felé tartott. El is bánt vele (mármint az eb): a formát egészen nem nyert lénnyel – jelenéssel, vagy csak jelenséggel.
Ő meg a csupasz köveken ment, baktatott tovább. Egy asztal imbolygott a szeme előtt – ugyanolyan, mint a pódiumra kitett, vagy más, mindegy, milyen, csak legyen rajta egy tenyérnyi tiszta hely, melyre rákönyökölve végre megpihenhet, s mondjuk, alvást színlelhet.
Hiába, nehéz mesterség a versolvasás.

2006. május 4.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében