(Der Geschmack des Brotes)
A pincéből fülledt, savanykás levegő csapta meg; lassan lement a nyálkás lépcsőkön, és a sárgás sötétségben előrefele tapogatózott: valahol csöpögött, sérült kellett legyen a tető, vagy megrepedt egy vízvezeték; a víz porral és törmelékkel keveredett, s csúszóssá tette a lépcsőket, mint egy akvárium alját. Továbbment. Egy ajtó mögül fény szivárgott, jobbra a félhomályban leolvasott egy táblát: „Röntgenterem, kérjük, ne lépjen be”. Közelebb ment a fényhez, mely sárga és gyengéd volt, és lobogásából rájött, hogy egy gyertyának kellett lennie. Továbbhaladás közben bepillantott a sötét helyiségekbe, melyekben a nagy összevisszaságban székeket, bőrkanapékat és szétlapított szekrényeket ismerhetett fel.
Az ajtó, mely mögül a fény jött, tárva-nyitva volt. A nagy oltári gyertya mellett kék rendi ruhában egy apáca állt; egy zománcos edényben salátát kevert; a számos zöld levél fehéren elszíneződött, és hallotta, amint a tálban halkan loccsan a szósz. Az apáca széles, rózsaszín kezével körkörösen keverte a leveleket, és néha a kis levélkék átbuktak a szegélyen; csöndesen felszedte őket, és újra visszadobta őket. A gyertyatartó mellett egy nagy bádogkanna állt, melyből enyhén húsleves, forró víz, hagyma és valamiféle leveskocka illatozott.
Hangosan mondta: – Jó estét!
Az apáca megfordult, széles rózsaszín arcán félelem mutatkozott, és csöndesen mondta: – Istenem – mit akar maga? – Kezeiről csöpögött a tejszerű szósz, puha, gyermeki karjaira néhány apró salátalevél tapadt. – Istenem – mondta –, megijesztett. Akar valamit?
– Éhes vagyok – mondta a férfi csendesen.
De már nem nézett az apácára: pillantása jobbra esett, a nyitott szekrényre, melynek ajtaját leszakította a légnyomás; a funérajtó törött maradványa még a zsanéron lógott, a padlót letöredezett lakkdarabok borították. A szekrényben kenyerek hevertek, sok kenyér. Sietve hányták őket egymásra, több mint egy tucat ráncossá vált kenyeret. Hamar összeszaladt a nyál a szájában, lenyelte az áradatot, és azt gondolta: – Kenyeret fogok enni, mindenképpen kenyeret fogok enni…
Az apácára pillantott: gyermeki pillantása együttérzést és félelmet tükrözött. – Éhes? – kérdezte az –, maga éhes? – pillantott kérdőn a salátástálra, a húsleveses kannára és a rakás kenyérre.
– Kenyeret – mondta a férfi –, kérem, kenyeret.
A nő odament a polchoz, levett egy kenyeret, az asztalra tette és a fiókba nyúlt egy kés után.
– Köszönöm – mondta halkan a férfi –, hagyja csak, a kenyeret törni is lehet…
A nővér a hóna alá szorította a salátástálat, elvette a húsleveses kannát és a férfi mellett kiment.
Izgatottan törte le a kenyér sarkát: álla remegett, és érezte, amint szája izmai és állkapcsa megrándulnak. Aztán fogait az egyenetlen puha letört darabba vájta és evett. Kenyeret evett. A kenyér régi volt, legalább egy hetes, száraz félbarna kenyér, rajta valamely gyár vöröslő papírjegye. Tovább vájt fogaival, barnás rágós héját is elvette, kezébe fogta a kenyeret, és újabb darabot tört belőle; a jobb kezéből evett, a kenyércipót a baljában tartotta; tovább evett, leült egy láda szélére, és amikor letört egy darabot, először mindig a puha törésbe harapott bele, aztán érezte az egész szájában a kenyér érintését, mint száraz gyengédséget, miközben fogai tovább vájtak.
VINCZE FERENC fordítása
