Evelyn csak egy lány, akin megtört a sarki fény, végül is, még ha versben is, csak kihűlt arcszínén, egy romlott, szavaktól bomlott valóság bántja. Átszakad súlyos szók alatt mozdulatlan szája. II. Rám figyel, kalapot visel fején, arcán titkokat. Ingujja haján megbújva vigyázza az izmokat, feszesen, egyenletesen beszél, különben hallgat, Ha unott, sivár és nyugodt, mint éjszaka a falvak. III. Képtelen csukló érveken kinevelt életben élni. Képzelet szülhet csak helyet annak, ki magát sem érti. Közömbös, ha már örömhöz hasonlítja a perceket, amikor mindegy már a hol, csak tényezők az emberek. IV. Szemben áll vele a halál, ahogy szemére vetül; majd kihull, a szó, mit kifúj: az időbe kényszerül; Amibe csalódott hite mint anyjához búj oda, Ott tátong: kibillent támpont, mert nem juthat máshova. V. Körötted, benned, közötted síkok váltakoznak kivetve, mindazok, kik te lesznek, és te voltak: Hagyd azt, ki zár akar lenni elfojtott elvein. Te ne tedd, csukd le a szemed, és létezz, Evelyn. Barna Szép semmi mered a földre. Bőröd alattam lehűl, Nyers vágyakra könyökölve Bámullak kegyetlenül. Kék szándékokba merítlek, Elveszlek mindenkitől, Megkaplak és elveszítlek: Taszítlak magam elől. Szemed szétomladozó táj, Gördíti rám a közönyt, Jó lennél hozzám, csak az fáj, Hogy nem lesz hozzád közöm. Csak kínomban csillogtatlak, Mint zöld harmatot a fű. Csúnya vagy, én így akarlak, És barna, és gyönyörű. Absztrakt Hó fed, és olyan vagy, mint szabályos kattogás mögött a szolid, fekete óralap: Légüres magányod ereimre feszülve haldoklik, belédnézek: sík tükrödben hullatom a hajad. – Nem látod? – Magad alatt jó neked, hát maradj. Ostoba vagy, ha azt hiszed, hagyják, hogy elmerülj, vagy ráfagyj magadra. Lyukat vágnak beléd, úgy lökik majd eléd undok maradványaidat: kidobják mind a partra. Ezt akarod? Ha bocsánatot kérnél, azt ki hallja? Törj meg vagy megtörlek, engedj nekem, vagy én engedem, hogy megtegyék. Add nekem minden színedet, mielőtt rothadt csontokba temet a gyilkos ég. Te döntesz. Öljelek meg? Mert a felszíned nem elég. Dióhéj Nincs Isten, mondja a féreg, kinek saját pénze istene. Csúfolódik: bolondság. Szerintem is: élete. Tájvers Téged kisírt a Föld magából. Hiába koldulsz, Csönd a jászol, Ami elringat, Még összetart: Halálra fázott Szövetkazalt. Karmolsz és közben Egy színbe fagysz, Magadból hátra Füstöt, ha hagysz; Nézel, nézel, hogy Zavarba hozz. S én visszanézlek, Hogy elátkozz. Félsötét betűk Lángján elégsz, Megunt, kiszáradt Máglyába lépsz; Földre lököd és Nyúzod magad: Hozsánna minden Félholt szavad. Magadba nézel, És tündökölsz, Lehelsz egy nagyot, És most is ölsz, Hullatod magad, Hamvasztott test, Akit már kín se, Nő sem keres. Bálint Szilárd: 1996-ban született Zilahon. Jelenleg a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet református szakos hallgatója.
|
