"fények törnek elő a földből"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 23. (709.) SZÁM – DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Arany János és a foci
Lőrincz P. Gabriella
„Sem vers, sem más nem tükrözheti a Gulág szörnyűségét” - beszélgetés Dupka György íróval
Király Farkas
Versek
Vallasek Júlia
Angolkeringő. A gyáva hős
Jancsó Miklós
Daisy
Balla Zsófia
Versek
Heinrich Böll
A kenyér íze
BÁLINT SZILÁRD
Versek
ANDRÉ FERENC
Versek
Gothár Tamás
Versek
SELYEM ZSUZSA
A sárkány még puffant egyet
Luke Turner
Metamodernista kiáltvány
Haklik Norbert
Középkori Sherlock Tallinból
Bogdán László
A másik világ
Szőcs István
Jegyzetek divatos témákról. Túlélni mindent, és a Semmit is!
Ferenczi Szilárd
Élet a filmben, film az életben
FISCHER BOTOND
Drogok, bohócok és társadalmi érzéketlenség
Antal Balázs
Posztmodern betyárok
László Noémi
A vesztes igaza
Szabadok és egyenlőek
Jakabffy Tamás
A múzsa és a költő
Horváth Előd Benjámin
Új démonok, régi alkatrészek
 
Gothár Tamás
Versek
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 23. (709.) SZÁM – DECEMBER 10.

túlpont

 

megfelelő helyre születtem

vesznek – integetek

pedig mennyit vigasztaltak

most meg nem értem de akkor legyen jó így

ennyire kell inkompetens legyen minden hogy –

ennyi kell hogy legyen szükségem kitartásra

ráadásul megfelelő helyre érkeztem

elhagytam egy határt

épp hogy csak a része vagyok egy újnak

ezért teljes mértékben

 

 

lesz maradása

 

                 Zsuzsának

 

1.

a busz épp a gyógyszertár előtt rakott le, az ajtók kitárva,

korházi csempe padlótól plafonig: makulátlan mint a nemlét

– innen nézve legalábbis. állok az üres megállóban, közben

 

szakad az eső. így egész tűrhető, maradok még egy darabig.

a hajléktalanok a nonstop előtt alszanak, mint mindig; a

pékségből szivárgó kenyérillat áthatol az esőn. fölöttem egy

 

kivehető égitest sem, bennem hiábavaló nedvek. találó, hogy

pont itt ragadtam, a végállomásnál, a vonatok is innen

indulnak, és itt fordul meg a már üres villamos.

 

2.

ténfergek egy állapotban, amit megnevezni egyelőre túlzás;

egy pár (te így fogalmaztál) csomópont összessége,

amit nem tud a nem is tudom mi felülírni.

ezek megmaradnak: részben elbeszélhetők.

kellett volna várni még. mondjuk délig,

olyankor már kussolnak a madarak,

a galambok sem turbékolnak.

az eső hirtelen áll el, ahogy a nap hunyorogni kezd,

közeledve egy szédítő átló felé, de a felhők maradnak.

annyi minden vár itt összezsúfolódva,

a metszéspontokat sem tudom számontartani:

„kész csoda, hogy egyáltalán találkoztunk.”

 

3.

még nem zavar, hogy a balsors tartja össze

az ént; a csomópontok maradnak, és mi

– saját démonaink cinkosai. „böködnek, hogy

 

hahó, még itt vagyunk” – ezen tűnődöm,

miközben próbálom beelőzni a verőfényt,

és elkerülni a várható meleget. egy közeli

 

épület boltíve alatt góliát méretű dávid-dombormű

használódik el. egy a miénket megelőző rezsim jellegzetes

tömbházának felső teraszán vénember fordul keletnek.

 

fölötte az utcáról bevezetett, szintén a régi rezsimhez

köthető kábelek egyik gócpontja: egy idegrendszer

működésképtelen, de még mindig veszélyes maradványa

 

 

volt szakadása

 

a lakásodban ittunk, amikor miértne alapon

– akkor azt mondtam szolidaritásból – bevettem

a gyógyszeredet – a teljes adagot. de alábecsültem

 

a szorongásaidat, bár közvetett módon csak.

az enyémeket mintha leválasztotta volna egy

precíz, merőleges vágás és – mintha ilyen egyszerű volna –

mélyen aludtam, elég sokáig. „annyi mindent

tömtem magamba az elmúlt évek során, mi az nekem?

két vagy másfél tabletta, pár száz milligramm” – gondoltam.

 

ébredés után minden egyre nehezebb lett, enyhe reszketés,

folyamatos légszomj – a félig üres kávésbögrét alig tudtam

felemelni. reggel dolgaim voltak a városban, az éjszaka

 

pedig megállíthatatlanul közeledett. de nem az,

amit az ember megszerezhet magának – hétköznapi váltás.

gyalog indultam a közjegyzőhöz, mert a lakást elhagyva

 

elkezdtem félni a dolgoktól; a villamosok vetélésre

ítélt szörnyszülöttek – igyekeztem távol maradni, nehogy

rájöjjek, hogy én is a részük vagyok, ahogy ők is nekem,

 

kivetülései valaminek belőlem. a telefonom csörgését

hallottam lépten nyomon. nem mertem a zsebembe nyúlni,

nehogy megtudjam, ki szeretne rámtalálni.

 

 

inga II

 

taxival mentünk az állomásra.

egy ekkorka városban olcsó az út – mondtad –

minden közel. tudtam, neked könnyebb ezt elviselni,

mert új vagy, mesélhetsz bármit magadról,

de engem ismernek, nehéz messze menni.

később kezdtek feltelni pórusaink, a vonat

ablakán betüremkedő porral, te is láttad,

még említetted is, hogy tévedek, az isten szerelmére,

hiszen épp, hogy egyre több helyen kezdünk szivárogni.

vallanom kellett, mielőtt belepi a fülkét a köd,

hiszen az ablakok párásodni kezdtek,

így hirtelen kicsúszott a számon,

hogy csak mérhetetlen mennyiségű alkohollal bírok

nem csinálni semmit. te egyetlen gesztussal rákontráztál:

szesz nélkül sem tudtam volna csinálni semmit.

 

ezúttal önként szálltunk le, leintettünk egy szekeres öreget,

a falu fele vezető úton. viszketett a lábunk a szénától,

mint a por, utat talált cipőnkbe, és a bőrünk alá:

a tüdőnkbe, a szívünkbe, a vérereinkbe.

végig bennünk keringett, át a szoroson, egészen a házakig,

ahonnan gyalog mentünk tovább egy patak menti ösvényen,

fel a hegygerincre, mert a forrást akartad látni.

végig egy lépéssel magunk mögött haladtunk,

te mondogattad, hogy itt vagy mellettem,

én a testi hibáidra célozva bókoltam,

ismerted a heccet, végül ez nyugtatott meg.

úgy tűnt, már nincsenek elbeszélések.

úgy tűnt, hogy patak ide vagy oda, már eltűntek a kígyók,

a békák mégis némán lapultak.

 

az ösvény elfogyott, mielőtt megpillantottuk a forrást:

már jártak ott, körbe volt betonozva. rá kellett döbbennünk,

hogy az ösvény csak kitaposott föld,

az erdő csak fa meg moha,

és a forrás csak kút

 

(próbáltuk megérteni, de már nem tudtuk, milyen évszak van.

hova tűntek a felhők ebben a hirtelen hidegben,

mert ilyenkor sosem tiszta az ég),

 

azt mondtad, hagyjuk túlcsordulni, amíg nem lesz már hova tovább

folynia. helyeseltem, mert tudtam: már nem a kútról van szó, és

a párától sem féltünk soha, de még nem fordulhattunk vissza.

 

még mindig nyugtatni próbáltál,

pedig csak a májsejtjeid között kellett volna

meghúzni magam, még indulás előtt.

mindketten megtaláltuk a kedvenc bitófánkat,

de a kötél teljesen összegabalyodott.

 

ekkor kezdtem pánikba esni:

ennyire kutyául kiszolgáltatottan,

ennyi megálló után sincs egy biztos pont,

míg te egy ribizlibokorról gyűjtötted a nassolnivalót,

mert üres gyomorra mégsem akartad felnyitni a laposüveget.

 

 

inga III

 

„(…) will rush in and scream”

„What Are You Doing Here? Who Are You?

And I don’t know what I am doing there nor who I am.”

                                    William S. Burroughs – Naked Lunch

 

útnak indított a kocsmák szódamelódiája,

de minden utunk ugyanoda vezet, végpontok vagyunk.

szétfoszlott kofferünk csak egy, amiből kipakolhatnánk,

vagy amibe belepakolhatnánk önmagunk,

hogy legyen mit kipakolnunk újra.

 

ez a gép javít meg minden tárgyat,

összeforraszt minden felületet,

és ez a műhely megjavít minden gépet,

a gép a műhelyeket, de minek, ha

 

a várost már elhagytuk, de még a városban vagyunk:

a határokat már elhagytuk, de még határok vagyunk.

már nem mesélünk semmit, de a történet vonszolja magát,

tudat alatt forr össze, ami egyébként soha,

hasbeszél az üldözési mánia.

egy darabig még látni lehetett a gesztusaim,

egy darabig még volt mimikád,

 

most csak a pontos szinkronhiba:

próbálok hozzád érni, hátsó szándék nélkül.

mintha csak visszafogott köszönés lenne a tapintás.

 

úton vagyunk. – mondogatjuk mindenkinek,

rendelünk kávét, szódát, és hagyjuk őket

összeforrni a testnedvekkel.

 

 

hozzáfűznivaló

 

bár patetikus a soha viszont nem látás

pusztíts el vagy ne maradjak magamra –

mégis csak te kell hogy felzabálj madárkám

 

ezen a konstans sziklán mi lenne veled/nélküled

nélkülünk itt ahol a halál elkerül

helyben vagyok – elzárva magamtól

 

Gothár Tamás: 1995-ben született Csíkszeredában. A kolozsvári BBTE bölcsészkarának magyar–spanyol szakos hallgatója.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében