Székely János: A nyugati hadtest. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2016. (Székely Könyvtár Sorozat 44.)
Sajnos, nem tudom, manapság mivel mérjük a férfipalánta emberré válását. Azt sem, létezik-e még egyáltalán férfiakkal kapcsolatban ilyen fogalom, ilyen elvárás. Hogy a női emancipáció és a feminista jogkövetelés diadalmenetével párhuzamban nem morzsolta-e föl a píszí a tartás, erő, adott szó, becsület, bölcsesség, igazságosság, strapabírás, önuralom, satöbbi, satöbbi egykoron férfiasságot sugárzó eszméit.
Azt ellenben tudom, hogy régiónkban a fiúk már jó ideje nem hadkötelesek, mint ahogyan azt is, hogy eme hír hallatán nagyon sokan őszinte megkönnyebbüléssel lélegeztek föl. Nos, elsősorban nekik ajánlanám Székely János Nyugati hadtest címmel a Székely könyvtár sorozatban nemrég újra kiadott kötetét, mint olyan írásművet, mely katartikus erővel vonultatja fel a manapság oly rettegett intézmény áldásait és rákfenéit.
Az a Székely János engedte útjára 1979-ben ezt a novellafüzért, aki a második világháború reménytelen negyedik évében úgymond a sors ellenében hadapródnak állt, s aki e kötetbe sorolt novellái mindenikében azon töpreng, hogy az ember sorsát igazgató erők végeredményben a szerencse, a gondviselés vagy éppenséggel a balszerencse vazallusai. Hogy végül a címben foglalt következtetésre jusson: „... ezentúl is mindig úgy nyerek én, ha veszítek; ezentúl is mindig akkor viszem el a nagy, az igazi tétet, amikor mindenki elém vág; s úgy leszek első, hogy utolsó leszek.” Mert lehet ugyan, hogy szűkebb hazánkban az elmúlt fél évszázadban egyebet sem tanult az újonc, mint hazudni, lopni, fogcsikorgatva engedelmeskedni és fogkefével latrinát sikálni, de volt egyszer egy hadsereg, ahol „Arra eszméltem, hogy amire bárki más képes, arra képes vagyok én is; amit ember el tud viselni, az én is elviselem. Tartásnak mondják ezt katonanyelven, s körülbelül annyit jelent, hogy soha semmilyen körülmények között se hagyd el magad.” És ez nem is kevés.
