Ha valaki Chan-wook Park nevével találkozik, a végletekig felpörgetett erőszak képeit rendeli a névhez, elsősorban a Bosszú-trilógia – A bosszú ura (2002), az Oldboy (2003) és A bosszú asszonya (2005) – kapcsán. De eszébe juthat a filmtörténet egyik legizgalmasabb vámpírfilmje is, a 2009-es Szomjúság, amelyben a rendező végletekig (igen, a végletek Park szinte valamennyi filmjéhez hozzárendelhetők) szétfeszíti az ősrégi zsáner kereteit, hogy aztán saját világképe szerint határozza meg őket újra.
A fentiekhez képest a rendező legújabb filmje, A szobalány akár kakukktojásnak is nevezhető. Nem mintha hiányoznának belőle a végletek, az erőszak, a perverzió vagy a narratív burjánzás. A parki világkép alapvető elemei ugyanúgy jelen vannak az új dolgozatban, mint bármelyik korábbi filmjében. Ami, ha tetszik, végletes változáson esik át, az a történet maga. Ha Alfred Hitchcock élne, és beült volna valamelyik moziba, vörösre tapsolta volna a tenyerét a dolgozat láttán. A szüszpansz Nagymestere akár ezt is mondhatta volna: Na kérem, én sem csinálhattam volna jobban. Vagy valami hasonlót. Park ugyanis szüszpanszra épülő erotikus thrillert készített. Igaz, hogy Hitchcock soha nem vitte vászonra az erotikát ilyen éles fényben. A finomabb módszerek híve volt. És talán szemérmesebb is. Park viszont éppen ellenkezőleg: bármit csinált, jöttek vele azok a bizonyos végletek is. Ezúttal sem történt másképp. A cenzorok szó nélkül rá is nyomták az opuszra a 18+ forgalmazó-ijesztő jelét. (Nem mintha a rendezőt ez érdekelte volna. Sosem érdekelte.) De talán ez a „korhatározás” jelen esetben nagyon is indokolt. Korántsem az éles erotikus képsorok miatt. Inkább a megértés korhatárai kapcsán.
A film három részből áll. Láttunk már ilyet, nem új a szerkezet. A néző először egy bizonyos szemszögből megismerkedik a történettel. Aztán következik a második rész, amelyben a rendező fogja a nézőt, és átülteti egy másik székbe, ahonnan más látszik. (Kapásból-példaként Jim Jarmush Mystery Train című, 1989-es filmje említhető.) Park célja azonban nem az, hogy egyre több szemszöget mutasson meg. Akkor több részre szaggatta volna a történetet. A rendező egy plasztikai sebész finomságával kioperálta az első két rész néhány, a teljes történet szövetének tapinthatóságához elengedhetetlenül szükséges elemét. Ezeket az elemeket helyezi el a harmadik részben, szintén sebészi pontossággal. Miáltal egyrészt a koncentrikus (a történetet több szempontból megmutató) narratíva egy újabb változatát nyújtja, másrészt több, sokkal több időt hagy a nézőnek a… szórakozásra. Igen, A szobalány rendkívül szórakoztató film. Könnyen érthető, nincsenek nehezen követhető mellékszálak, Park nem állít akadályokat a nézői figyelem útjába, amely ezáltal lazán bejárja a mesterien fényképezett világot. És szórakozik. Izgul. És néha (vagy gyakran, habitusa váltogatja) felizgul. Közben időnként nevet is, mert Park ebbe a történetbe is beleszövi a rá jellemző fekete humort. És a film végén úgy jön ki a moziból, hogy… röviden, felhőtlenül.
A film Sarah Waters 2002-es regénye (Fingersmith, vagyis Ujjkovács, vagyis Mestertolvaj) alapján készült. A regény a viktoriánus Angliában játszódik, és teljesen más irányba megy, mint Park filmváltozata. A rendező áthelyezi a cselekményt az 1930-as évek Koreájába. Japán fennhatósága nyomasztóan jelen van mindenütt. Ebben a sötét tónusokkal megrajzolt környezetben vonulnak fel a történet szereplői: Sook-Hee (Tae-ri Kim), a Tolvajlány, Fujiwara „gróf” (Jung-woo Ha), a Csaló, Hideko úrhölgy (Min-hee Kim), az Áldozat, illetve Kouzuki (Jin-woong Jo), az úrnő nagybátyja. Az alapállás a következő: a Csaló terve az, hogy megszökteti a gazdag Áldozatot az eldugott vidéki kúriából, feleségül veszi, aztán bedugja egy elmegyógyintézetbe és kedvére kezeli a vagyont. Igen ám, de ehhez először is el kell érnie, hogy az Áldozat szerelmes legyen bele, aztán valahogy el kell terelnie az amúgy szadista börtönőrként unokahúga fölött őrködő nagybácsi figyelmét (aki szintén pályázik a vagyonra, szintén házasság útján). A cél elérése érdekében úgy intézi, hogy cinkosát, a Tolvajlányt, felvegyék az áldozat mellé szobalánynak. Csakhogy a Tolvajlány szerelmes lesz az áldozatba, és nem viszonzatlanul. Barokkosan tobzódó szenvedély bontakozik ki a két nő között, minek következtében a Tolvajlány egyre inkább aggódva figyeli a cselszövény alakulását. De nemigen tehet semmit, illetve tehetne, de a betyárbecsület ahhoz a világhoz köti, ahonnan származik. És a vívódások, ellenkezés közepette minden halad a tervezett végkifejlet felé. Ám az utolsó pillanatban következik a nagy csavar, amely aztán minden nézői elvárást a feje tetejére állít. Egyetlen rövid jelenet során kiderül, hogy az Áldozat nem is az, aminek látszik. A Tolvajlány szemszögéből láttatott első rész a drámai fordulattal véget ér.
A második részben az Áldozat veszi át a narrátor szerepét. Park itt gyönyörűen ábrázolja a kúrián belül tobzódó dekadens világot. Az Áldozat kötelessége, hogy a nagybácsi vendégeinek különböző erotikus könyvekből olvasson fel. Igazából ez az eljárás adja meg a kulcsot az Áldozat lelkivilágához. A felolvasás, a látvány, a hang, a hatások rendkívül precíz összjátéka talán erősebb erotikus kisugárzással bír, mint a konkrét leszbikus szexjelenetek. Mintha Park azt üzenné: oké, kedves néző, meg tudom mutatni nektek, milyen a szex, nincs ezzel semmi baj, de nézd, mennyivel izgatóbb, amikor nem mutatom meg. Az elkendőzés, a meg-nem-mutatás a film egyik alapvető rendezői stílusjegye. A szereplők egy része folyamatosan kesztyűt visel, és ezzel beszivárog a filmbe a fétisvilág varázsa is. Szintén ide tartozik a szadomazochisztikus világ, viszonyrendszer ábrázolása is, amelyet Park előszeretettel használt korábbi filmjeiben is, ezúttal azonban ezen is finomít, és az áthangolt szadomazo elemek vonzóvá válnak. A második rész végén a néző váratlanul szembesül a kérdéssel: rendben, megértettem, mi történik, de akkor miért nincs vége?
Nos, azért, hogy a kihagyott darabok megtalálják a helyüket. A harmadik részben válik láthatóvá Park egészen kivételes mesélő tehetsége. Lenyűgöző a pontosság, ahogy a rendező meghatározta a képzeletbeli vágópontokat, amelyek mentén kimetszette azokat a darabokat, amik a film vége felé haladva kiteljesítik a történetet, váratlan fényt villantanak egy-egy homályban hagyott, kulcsfontosságú részletre. A néző már ismeri a történetet, ha úgy tetszik, megvan a mentális orgazmusa, és mégis, tovább izgul, hagyja, hogy a képsorok újra felajzzák. Egy kicsit arra emlékeztet ez a szerkezet, mint amikor az ember szeretkezés után a kielégülés elernyesztő csendje helyett további örömöket hajszol, mert noha megvolt a beteljesülés, érzi, hogy nem merült ki teljesen a vágy. Azt hiszem, ez Park filmjének nagy bravúrja. Maximálisan felpörgeti a nézőt az első két részben, aztán nagyot kockáztat és vállalja, hogy a harmadik részben esetleg már nem tud újabb orgazmust teremteni. Közben meg tudja, hogy tud. Hiszen épp ezért dolgozott a vágószikével úgy, ahogy.
Több helyen olvastam, hogy a kritikusok a koreai rendező legjobb munkájaként említik A szobalányt. Nem szoktam hinni az ilyen szólamoknak. És nem is teljesen igaz. Viszont, hogy a legszórakoztatóbb, a legjobb értelemben véve, ez tény.
A szobalány (Ah-ga-ssi/The Handmaiden), színes dél-koreai film, 141 perc, 2016. Rendező: Chan-wook Park. Író: Sarah Waters. Forgatókönyvíró: Seo-Kyung Chung. Zeneszerző: Yeong-wook Jo. Operatőr: Chung-hoon Chung. Vágó: Jae-Bum Kim, Sang-Beom Kim. Szereplők: Jung-woo Ha, Min-Hee Kim, Jin-woong Jo, Tae Ri Kim, Hae-suk Kim.
