"nem omlunk néma, dermedt pusztaságba"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 01. (711.) SZÁM – JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Mnémoszüné
Demeter Zsuzsa
„Az irodalomban végképp nem érdekelnek az Erdély-ideológiák” - beszélgetés a Kemény Zsigmond-díjas Antal Balázzsal
Molnos Lajos
Novellák
Hajdú-Farkas Zoltán
folyó=parton
Tar Károly
A rendes ruhájú emberek meséje
Rauni Magga Lukkari
Örökséganya
Inger Mari Aikio-Arianaick
A világból haza
Varga Borbála
Versek
Skobrák Máté
Versek
HORVÁTH BENJI
Pucér tények torz romantikája
ANDRÉ FERENC
Jól bírja
Benő Attila
Versek
LŐNHÁRT MELINDA
Versek
Sebestyén Mihály
Provenienciaelv, avagy a török üzenet
Szőcs István
Jegyzetek divatos témákról. Városok arcjátéka – kifele
FERENCZI SZILÁRD
Rocketűdök gépzongorán
Kali Ágnes
Idegenségváltozatok, interferenciák
Gaal György
Életképek Kolozsvárról és a Kuncz családról
Imets Anita
Körvonalazott arcok
Emlékbe zárva
Jakabffy Tamás
Horváth Kornél elismerése
Dabóczi Géza
Trimateria
 
Kali Ágnes
Idegenségváltozatok, interferenciák
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 01. (711.) SZÁM – JANUÁR 10.


November 24. és december 4. között zajlott Kolozsváron az V. Interferenciák Nemzetközi Színházfesztivál, Az idegenség Odüsszeája címmel. Tizenegy nap alatt huszonkét előadás, tizenhárom nyelven.

 

Mit jelent idegennek lenni? Ki számít idegennek? Hol kezdődik az elidegenedés a társadalomban? Szociális hálózatok, vallási megbélyegzettség, migráció – aktuális kérdések megértésére tett kísérletet a fesztivállal a Kolozsvári Állami Magyar Színház.

 

A színházi előadásokat kísérő társprogramok sokat ígértek. Több könyv is bemutatásra került, ilyenek például Cristina Modreanu Performatív utópiák (Utopii performative) és Gladiátor lepke (Fluturele gladiator) című tanulmánykötetei. A Performatív utópiák a 21. századi amerikai színjátszás radikális művészeiről szól, míg a Gladiátor lepke a román színház globális trendhez való viszonyát taglalja. George Banu a Tompa Gábor életművéből összeállított albumával együtt mutatta be Második élet című kötetét, amelyben Mircea Morariuval való szakmai beszélgetések elevenítődnek meg. Visky András Ki innen drámakötete apropóján a szerző Láng Zsolttal beszélgetett. A Liviu Culei munkásságát felölelő antológiát pedig a szerkesztők, Florica Ichim és Anca Mocanu mutatták be. A könyvbemutatók mellett helyet kaptak komoly- és könnyűzenei koncertek: Lucian Ban szólózongorista Paul Blay emlékére összeállított koncertje, a nagyszebeni Suburbia 11, a veszprémi Süle-Trócsányi és a VAN filmzenekar gondoskodtak esténként a hangulatról. Továbbá Részegh Botond grafikusművész munkáiból nyílt kiállítás a színház stúdióépületének galériájában.

 

A fesztivál nyitóelőadása a Szlovén Nemzeti Drámai Színház és a 63. Ljubljanai Fesztivál közreműködése által megvalósult Faust, a szakmában meghatározó, ismert rendező, Tomaž Pandur utolsó alkotása, aki a bemutató előtt elhunyt. Az előadás így egyben tisztelgés is Pandur előtt.

 

Az elhívott társulatok nagy része az Európai Színházi Unió tagjaként nyert biztos belépőt a fesztiválra. Ehhez képest a két legkiemelkedőbb előadás alternatív kezdeményezés. A Látókép Ensemble Hajdu Szabolcs által rendezett produkciója a Tranzit Házban kapott helyet. Az Ernelláék Farkaséknál (amelynek filmadaptációja, szintén Hajdu Szabolcs rendezésében, fődíjat nyert Karlovy Varyban) kegyetlenül, természetesen és hatásvadászat nélkül rajzolja meg a családba ivódott dogmatikus rendszer okozta feszültségeket, annak kitöréseit.

 

A Bodó Viktor rendezésében, Keresztes Tamás főszereplésével megrendezett Egy őrült naplója a Katona József Színház, az Orlai Produkciós Iroda, a FÜGE, a MASZK Egyesület koprodukciója. A főszereplő által tervezett díszlet az előadás elején egy utcára nyíló ajtó, majd megfordul, és egy szobabelsővé válik, torzított bútorokkal, Van Gogh szobafestményére emlékeztetve. Keresztes feltűnés nélkül ránt be minket kifordított világába, a fejében lévő hangok között ülünk. Uralja a teret, nem lehet nem rá figyelni. Hangok és tér mintha a főszereplő elméjének kivetülése volna, amely folyamatosan konfliktusba kerül világunk mindennapi konvencióival. Az előadás okosan reflektál fontos kérdésekre: a társadalmi osztályok közötti egyre növekvő távolságokra, a szociális kapcsolatok kiüresedésére, a migrációs kérdésre és a jelenlegi hatalmi berendezkedésekre. A főszereplő egy pillanatra sem esik ki saját karakter-meghatározásából, nem vált át szokványos, eljátszott őrültté, játéka mindvégig erős, élő és organikus marad.

 

A Luxemburgi Nemzeti Színház Frank Hoffmann által rendezett Rinocéroszok előadása úgy indul, hogy a színészek a nézőtérről vándorolnak a színpadra.

 

Az előadás alatt a nézőtér fontos szerepet játszik, funkciója ciklikus módon alakul át. A színészek a nézőtérről lépnek a szerepbe, a játék kezdetekor egyenlő feleknek számítanak a nézőkkel, kissé feszélyezett közvetlenség alakul ki, egy-két néző sörrel való lelocsolása is belefér. Aztán ez az egész mintha elfelejtődne, elhúzzák a függönyt, a játéktér megnyílik. A színpadra lépés után fokozatosan fejlődik ki a rinocéroszdiktatúra. A színészeket a színpad kötelezi a helyzethez való viszonyulásra, és az elkerülhetetlen átalakulásra. Szépen lassan minden mozdulat és gondolatmenet eltorzul, károssá és ijesztővé válik, a rinocéroszsejtetés alakot ölt, az előadás végére Behringer egyedül marad, a vasfüggöny rinocérosz-mentes oldalán, a furcsa lények pedig közénk vegyülnek, magunk között kell őket keresnünk.

 

A Temesvári Állami Német Színház által létrehozott A Fuchsiáda Helmut Strümer színházi installációja. Úgy tűnik, sok lehetőség rejlik abban, amikor egy előadás nemcsak a narrációs kényszerét vetkőzi le, hanem el meri felejteni még a posztdramatikus színház szabályait is. A Silviu Purcărete által asszisztált előadás nem fél megmutatni, a történet háttérbe szorul, víziók, rémálmok, szürreális bolyongások elevenednek meg. Az előadás középpontjában a tehetséges zongoraművész, Fuchsiáda áll. A fő hangsúlyt az auditív és vizuális elemekre helyezik az alkotók, miközben végigkövethetjük a virtuóz zongoraművész rövid életútját, aki egy fülből kel életre, onnan a zongorához tapad, amivel végül együtt kel útra. A tehetséges művészt megkívánja Vénusz istennő. Ebben a világban az Olümposz fekete bőrkanapé, Vénusz arctalan matróna, egymás testét evő zöldséglények zavarják össze a teret, Chaplinek és ajtóra tapadt kalapos alakok hadarnak stilizált szövegeket. Kiemelkedő pillanat, amikor a színpadon lévő kivetítőn saját rajzok, jelmeztervek, szövegrészek jelennek meg, és a színpad történései látszólag öntudatlan módon reflektálnak ezekre.

 

A fesztivál egyik legjobban várt, és legtöbbet ígérő előadása a Declan Donellan által rendezett Szeget Szeggel volt: a nézőtér zsúfolásig meg is telt. Minimalista, letisztult produkció, pontos és precíz alakításokat láttunk, a színészek intenzíven egymásra figyelve tudtak együtt mozogni a színpadon. A díszlet három vörös kocka, amelyek az előadás nagy részében egyáltalán nincsenek helyzetbe hozva. Az erőteljes narratikus jelleg, és a színészi játék kimerítik a produkciót. Bár tökéletesen ívelik át a színészek a szövegrészek közti ürességet, a végére mégis hiányérzettel maradhatunk. A megmutatás kerül előtérbe, az értelmezés és újraértelmezés, a sajáttá formálás háttérbe szorul, kimerül a jelmezekben. Az előadás keveset vállal, de azt a keveset profi módon viszi véghez.

 

A Kolozsvári Állami Magyar Színház Mélyben előadása is a program része volt. A rendező, Korodosky egyből beránt minket a sűrűjébe, és az előadás elkezdi élni a saját jelenidejűségét. Gorkij drámája egy pincehelyiségben játszódik, ehhez képest egy padlástérben találjuk magunkat. Jobbunkon hálótér, balunkon tűzhely, létra, lavór. A tér önmagában sugallja, hogy ez a világ egyfajta átjárás álom és ébrenlét között, és később nagy jelentősége lesz annak, melyik esemény hol játszódik, a terek metaforikussá válnak, az ágyaktól a létráig akár évek is eltelhetnek, itt az idő másképp működik, nincsenek nappalok és éjszakák, tapogatózunk a sötétben a szereplőkkel együtt, akik inkább epizódokban és viszonyrendszerekben, rövidebb vagy hosszabb tripekben érhetők tetten. Az előadás íve az első felvonás végére kezd kirajzolódni, az epizódjellegen túl megjelenik egy reményszál, a kitörés lehetősége. Anna meghal, a szereplőknek nem lesz elég kiülni a tetőre, friss levegőt szívni. Az ő szabadságukat a reményről való lemondás határozza meg, saját világ- és szabályrendszerek felállítása, párhuzamos igazságaik elfogadása. Mert ebben a világban párhuzamos igazságok vannak, senki nem jobb vagy több a másiknál. Nincs szükségük a társadalomra. Saját rendszerben működnek.

 

Skovrán Tünde és Ubrankovics Júlia fiatal, Romániából Amerikába kivándorolt színésznők, közösen indított projektjük a J.U.S.T. Toys Production, egy los angeles-i produkciós iroda. A fesztiválra a Toys: Dark fairy tale című előadásukkal érkeztek. A testvérpárról szóló dráma az identitásváltás kérdésével, idegen társadalmakban való szocializálódással, családi krízisekkel, az emlékekkel folytatott küzdelmekkel foglalkozik. Az előadás rendezője, Tompa Gábor szerint a darab „két nővért állít tükörként szembe egymással, melyben mindegyikük a másik negatívját, vagy még inkább: ugyanazon személyiség két arcát testesítik meg.” Játékbabák szétszabdalt testei, és egy bármikor felrobbantható gránát társaságában keresik a szeretetet.

 

Andriy Zholdak megosztó személyisége az európai kortárs színjátszásnak hosszú előadásai, rendezői kegyetlensége, forradalmi ötletei miatt. A Macedón Nemzeti Színház társulatával közösen létrehozott előadás, az Élektra a nézők többségéből felháborodást vált ki, sokan még szünet előtt elhagyják a termet. A rendező a szakmai beszélgetésen kijelenti, ő szándékosan nem ad teret a színészeinek az improvizálásban, szerinte a színház öncélú, a szakmabeliek egymás és saját maguk szórakoztatására készítenek előadásokat. A szinte négyórás előadás története a rendező szövegeiből, Aiszkülosz, Szophoklész és Euripidész tragédiáiból van összegyúrva, bár nem a szöveg adja meg az előadás fő vonulatát. Agresszív produkció. Az erőszak különböző formáival ismerkedünk meg. A kitörés lehetetlenségének dühe a gyerekekben, a családon belüli erőszak formái, Elektra testi megnyilvánulásai, fegyverek, vér, ordító zene. A családi dráma két szinten zajlik, a díszlet felső része otthonos háló- és gyerekszobát formál, míg lent egy üres és neonfényben ázó, hűtőkkel teli térben zajlanak az események. A kétszintűség metaforikusan is jelen van, két kislány állandó jelenléte hozza újra meg újra zavarba a nézőt, Elektra és Oresztész alteregójaként. Két kivetítő is helyet kap a színpadon, hiszen minden mozdulatot és gesztust meg akar mutatni az előadás, nem takargat. Az Elektrát alakító színésznő játéka a fesztivál egyik legkiemelkedőbb alakítása, repetitív, látomásos gesztussorozatokat hajt végre, karaktere a benne lévő feszültséget testén vezeti le. Fennakadt szemekkel, befele csengő kiáltásokkal, őrjöngésekkel harcol maga és a világ ellen, és ezekkel a gesztussorokkal kommunikál a néha felbukkanó bicegő Jézussal, akinek a jelenléte a színpadon inkább komikusnak hat, mint indokoltnak.

 

Jaram Lee pansori művész már visszatérő vendégnek számít Kolozsváron, ahogy az előadás elején fogalmaz, ő már hazajár ide. A tradicionális koreai énekbeszédet most egy Gabriel García Márquez-novellának az adaptálására használja, így jön létre a Stranger’s Song, három különböző lélek közös problémájának története. A színpadon a színésznőn kívül egy gitáros és egy dobos van jelen, és az egyetlen eszköz, amit a pansori művész használ, egy kultikus legyező. Másfél órában három ember bőrébe bújik, hatalmassá válik a színpadon, miközben játékában semmi erőltetettség nincs, alázattal varázsolja el a nézőket.

 

A fesztivál repertoárjában kétszer is szerepel Bertold Brecht Szecsuáni jóembere. Első körben a bukaresti Bulanda Színház mutatja be Andrei Şerban rendezésében. Egy maira fordított, brechti előadást láthatunk. A fesztivál utolsó napját a Kolozsvári Állami Magyar Színház testvérszínháza, a budapesti Vígszínház előadása zárja. Az előadás rendezője Michal Dočekal, aki az Európai Színházi Uniónak a jelenlegi elnöke, főszerepben pedig Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója lép színre egyedüli nőként, mivel az előadásban minden női szerepet férfiak játszanak, vagyis inkább nővé való átalakulásuk folyamatát mutatják be. A Bulandrához hasonlóan a Vígszínház is nagyon hű marad a brechti elemekhez, songok és elidegenítődések szépen ötvözik egymást, a profi koreográfia nem hibázik.

 

És az sem meglepő, hogy a fesztivál tizenegy „vándornapja az idegenségben” az utolsó napra kialakította ugyan az idegenség fogalmának több otthonos értelmezési aspektusát, de a valódi kérdések, korántsem meglepő módon: megválaszolatlanul maradtak.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében