Ilyen is
A kézfején kiduzzadó erekre
például emlékszem.
Mintha valami folyton elszorította
volna a csuklóját.
Kétgyerekes anyukák keze szokott
így kinézni, megviseltséget és túlélt
éveket sugározva.
Talán ez a város, az a panellakás,
ami képes így ránőni a szívre, és tönkretenni
fiatal érrendszereket. Talán, mikor a
pulóveremben járt le a kapu elé cigizni.
Egy fokos lépcsőre ültünk, idővel már keveset
szóltam hozzá, nem néztem.
Akkor még nem gondoltam, hogy a tőmondatokból
az alanyok végleg ki tudnak halni.
Új emberek költöztek oda, másoknak kellene
jól elrontani, kit érdekel. Hogy az a kanapé,
hogy a kilátást, hogy az ablakot csak nehezen lehet.
Meglátszik a testen mind.
Azt hiszem, sosem akarsz majd gyereket.
Tőlem vért sem tudnak venni rendesen, nincs jó vénám
hozzá, állítólag. Nem mintha számítana az egész,
de mondjuk, ezt elmesélhetném neked, hogy igen, ilyen is.
Mert általában csak a te történeteidet hallgatjuk,
de most például lehetne, vagy bármelyik ugyanilyen
üres gyomrú éjjelben.
Hagyom, jó, átfúj a szél a halántékomon,
nem figyelek, mondasz valamit, ép kezeiddel a vállamon újra.
Mondod, hogy képzeljem el, és csak próbálom nem.
Jó idő
(P. L. A városnak el kell pusztulnia c. versére)
Gyakran kiálltunk az ablakba villámokat fényképezni
a vihar alatt. Persze sosem sikerült.
Az a város már akkor is tele volt elszalasztott lehetőséggel.
Meg kellett szeretnem. Vele együtt.
Pont olyan volt ez is, mint a többi, amit te porig
romboltál. Egy város volt, a sok közül, ahol azt hittem,
megöregszem.
De mindent, ami nem érvényes,
el kell pusztítani – így gondoltad –, nehogy valaha is vissza
tudjak menni. Pedig mindig sajnáltam, amiket másokkal építettünk,
a parkot, ahová az emberek kutyát sétáltatni mentek,
mi, azt hiszem, felnőtté válni. A hibrid buszokat
a hátunk mögött észre se venni, és az,
hogy nyár volt, csak egy ócska egyebeesés.
És jobb, ha tudod, hogy ezekből a romokból építünk
most közös metropoliszt.
Én hozok bűntudatot, te megalázottságot.
Sminkkel és parfümökkel tömjük be a réseket.
Ebben a hidegháborús övezetben,
bizony, lassan halad a munka.
Nekünk nincsenek atomfegyvereink,
itt sosem volt hivatalos a gyűlölet.
Mégis egy mozdulat az egész,
és most nincs hová az eső elől beszaladni.
Meg fogom szeretni. Ahogy téged is meg.
Aztán pont olyanná leszünk, amiket leromboltál.
És megint nem tudom majd, mihez kezdjek a fotókon az égdörgésekkel.
Kovács Kristóf 1993-ban született Salgótarjánban. Budapesten él. Az ELTE BTK magyar szakos hallgatója. A JAK tagja.
