Idegen
B. D.-nek
Újra ugyanazt
Kipróbáljuk, milyen szavak jutnak át a távolságon.
Ismerve a posta sebességét, a városok távolságát
és utak minőségét, persze, előre sejthetően,
bármilyen fontos üzenet célba érése reménytelen.
Most lehetek abban a korban,
hogy először volna mit igazán féltenem,
de te hideg eleganciával vetkőzöl előttem,
és méregetsz, ha rám nézel,
ha elgondolkozol, így mégsem félhetek.
Sokszor áthúzom, és reménykedem,
igazam lesz: nem pont ilyen, hanem te.
Hogy mire jók a szavak, nem tudom,
ha sok javításon átesve,
végül is újra ugyanazt kell leírni.
Átfagy a testem, ha pihennék,
és a gangon tartanak
az elhessegetni kívánt gondolatok.
Egészséges vagyok, újra vagy még mindig,
álmaim vannak, és szeretem hallgatni,
hogy mit szólsz hozzájuk vagy mit szólnak mások.
Reggelente álló fasszal ébredek,
a napon, mint tojáshéjon, átesem,
és a gondolattól vacogok pőrén,
újszülött verítékben, hogy jön az este,
miközben lassan végigpörgetjük a múltat,
egyszer a jelenhez érünk,
és még akkor is emlékezem.
Független
Éppen, hogy elindult, a házak mögött már bukik is le a Nap.
A legszebb él talán ebben a törékenységben látszik,
elbambulok, kihúzom a hátam, míg a hasonlók tartanak.
Lassú mozgás, kényszer nélkül, lehull rólam az emberi arc,
szerelmet vallok néha, máskor lemondani szoktam ilyenkor,
nincs mit nézni, csak emlékezni arra, amit menteni hagysz.
Mindez tőled független ugyan,
szabad vagy, én is az vagyok,
van még fantáziám, a valóság nem korlátol,
bármi, ami kezdődhetne, véget is érhet pont mától.
Állat leszek az erdőszélen,
vöröslik, majd kiszakad belőlem a város,
de nem félek már, szelíd vagyok és magányos.
Megérkezik a sötétség, körbeszimatol,
engedem, nyugodt vagyok, védtelennek találhat,
mint újszülöttet a farkas, el is vihet magának.
Hátha tudod
Ha van történet, hát mesélhető,
kezdjünk bele rögtön az elején.
Hat éves voltam éppen, nem tudhattam még igazán,
mit cselekszem, de a születésnapján a gyerek kíván,
és már gondolkozik, mi lesz jövőre.
Ekkor születhettél, ahogy kialudtak a gyertyák,
és megfogalmaztam a végzetest,
elég nagy voltam, hogy értsem,
és azt is hallottam már biztos,
hogy mindenki boldog szeretne lenni egyszer.
Ha találkoztunk volna korábban – és hogy miért nem történt,
túl sok rá a logikus magyarázat, hogy igazak lehessenek,
így valami más kell álljon a háttérben,
ugyan már régóta csak félve vonok le
ilyen nehéz következtetéseket
– szóval, ha találkoztunk volna,
amikor már nem voltam az,
de volt elképzelésem, milyen a boldogság,
néztem volna kislányarcod
a hosszú szempillákkal, megállapítani képesen:
milyen szép lány – még mindez túl korán
lett volna, hogy te érthesd,
vagy nekem, hogy ami az egyetlen lehetőség,
képes legyek rá.
Most nem tűnik semmi ismerősnek,
a látvány: üres tányérok az idő múlásában
születésnapokra terített asztalokon,
csak azt tudom, hogy nagy a városok távolsága,
és kisebb a kezeké, a tekinteteké –
nem tudom, miért így működnek a dolgok.
Ha van isten, hát legyen,
majd valami egyszer úgyis szembesít,
addig nem érdekel,
most viszont megismertelek, szeretem a szemeid,
nézz az enyémbe, gondolkozz rajta, hátha tudod,
és mondd meg nekem, ki találja ki a legszebb történeteket,
és miért hívjuk őket meséknek.
Bödecs László 1988-ban született Szombathelyen. Költő, kritikus, jelenleg Budapesten él. Tördeli az Apokrifot, bedolgozik az Art7-nek, szabadidejében ügyfélszolgál német nyelven. Első kötetete: Semmi zsoltár (Budapest, 2015, Apokrif–Fiatal Írók Szövetsége).
