"van nekem szabadabb lépésem is"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 02. (712.) SZÁM – JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A szabad ég
ANDRÉ FERENC
„Szelíd, ám visszavon­hatatlan” - beszélgetés Korpa Tamás költővel, a Fiatal Írók Szövetségének társelnökével
GÜNTER KUNERT
Novellák
FAZAKAS ATTILA
Versek
MÁRTON EVELIN
A lélek testben
Haklik Norbert
Lázálmok a peremvidékről
HORVÁTH BENJI
Nagy kutya
Sánta Miriám
Versek
Kovács Kristóf
Versek
Bödecs László
Versek
SERESTÉLY ZALÁN
Menhelyek mint nemhelyek? (Bevezetés a Biopolitikába I)
Szabó Csenge
Amikor ütemet vált a szív
Szőcs István
Jegyzetek divatos témákról. Ami a szádon, az a szíveden? Vagy inkább fordítva?
FELLINGER KÁROLY
Versek
Pomogáts Béla
Helyét kereső értelmiség
Szántai János
Zsivány Egyes – ugyanaz és mégis más
Bréda Ferenc
THEATRUM TEMPORIS. Levelek az utókornak
ERDÉLYI KRISZTINA
A főúttól kétsaroknyira
Papp Attila Zsolt
A halál melletted ül és néz
Miklós Krisztina
A jó, a rossz és a giliszta
Jakabffy Tamás
A haïdouk-ok. És a megérdemelt sztárság
Túros Eszter
80x80
 
Bödecs László
Versek
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 02. (712.) SZÁM – JANUÁR 25.

Idegen

 

B. D.-nek

 

Újra ugyanazt

 

Kipróbáljuk, milyen szavak jutnak át a távolságon.
Ismerve a posta sebességét, a városok távolságát
és utak minőségét, persze, előre sejthetően,
bármilyen fontos üzenet célba érése reménytelen.

 

Most lehetek abban a korban,
hogy először volna mit igazán féltenem,
de te hideg eleganciával vetkőzöl előttem,
és méregetsz, ha rám nézel,
ha elgondolkozol, így mégsem félhetek.

 

Sokszor áthúzom, és reménykedem,
igazam lesz: nem pont ilyen, hanem te.
Hogy mire jók a szavak, nem tudom,
ha sok javításon átesve,
végül is újra ugyanazt kell leírni.

 

Átfagy a testem, ha pihennék,
és a gangon tartanak
az elhessegetni kívánt gondolatok.
Egészséges vagyok, újra vagy még mindig,
álmaim vannak, és szeretem hallgatni,
hogy mit szólsz hozzájuk vagy mit szólnak mások.

 

Reggelente álló fasszal ébredek,
a napon, mint tojáshéjon, átesem,
és a gondolattól vacogok pőrén,
újszülött verítékben, hogy jön az este,
miközben lassan végigpörgetjük a múltat,
egyszer a jelenhez érünk,
és még akkor is emlékezem.

 

Független

 

Éppen, hogy elindult, a házak mögött már bukik is le a Nap.
A legszebb él talán ebben a törékenységben látszik,
elbambulok, kihúzom a hátam, míg a hasonlók tartanak.

 

Lassú mozgás, kényszer nélkül, lehull rólam az emberi arc,
szerelmet vallok néha, máskor lemondani szoktam ilyenkor,
nincs mit nézni, csak emlékezni arra, amit menteni hagysz.

 

Mindez tőled független ugyan,
szabad vagy, én is az vagyok,
van még fantáziám, a valóság nem korlátol,
bármi, ami kezdődhetne, véget is érhet pont mától.

 

Állat leszek az erdőszélen,
vöröslik, majd kiszakad belőlem a város,
de nem félek már, szelíd vagyok és magányos.

 

Megérkezik a sötétség, körbeszimatol,
engedem, nyugodt vagyok, védtelennek találhat,
mint újszülöttet a farkas, el is vihet magának.

 

Hátha tudod

 

Ha van történet, hát mesélhető,

kezdjünk bele rögtön az elején.

Hat éves voltam éppen, nem tudhattam még igazán,

mit cselekszem, de a születésnapján a gyerek kíván,

és már gondolkozik, mi lesz jövőre.

 

Ekkor születhettél, ahogy kialudtak a gyertyák,

és megfogalmaztam a végzetest,

elég nagy voltam, hogy értsem,

és azt is hallottam már biztos,

hogy mindenki boldog szeretne lenni egyszer.

 

Ha találkoztunk volna korábban – és hogy miért nem történt,

túl sok rá a logikus magyarázat, hogy igazak lehessenek,

így valami más kell álljon a háttérben,

ugyan már régóta csak félve vonok le

ilyen nehéz következtetéseket

 

– szóval, ha találkoztunk volna,

amikor már nem voltam az,

de volt elképzelésem, milyen a boldogság,

néztem volna kislányarcod

a hosszú szempillákkal, megállapítani képesen:

milyen szép lány – még mindez túl korán

lett volna, hogy te érthesd,

vagy nekem, hogy ami az egyetlen lehetőség,

képes legyek rá.

 

Most nem tűnik semmi ismerősnek,

a látvány: üres tányérok az idő múlásában

születésnapokra terített asztalokon,

csak azt tudom, hogy nagy a városok távolsága,

és kisebb a kezeké, a tekinteteké –

nem tudom, miért így működnek a dolgok.

 

Ha van isten, hát legyen,

majd valami egyszer úgyis szembesít,

addig nem érdekel,

most viszont megismertelek, szeretem a szemeid,

nézz az enyémbe, gondolkozz rajta, hátha tudod,

és mondd meg nekem, ki találja ki a legszebb történeteket,

és miért hívjuk őket meséknek.

 

 

 

Bödecs László 1988-ban született Szombathelyen. Költő, kritikus, jelenleg Budapesten él. Tördeli az Apokrifot, bedolgozik az Art7-nek, szabadidejében ügyfélszolgál német nyelven. Első kötetete: Semmi zsoltár (Budapest, 2015, Apokrif–Fiatal Írók Szövetsége).




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében