Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája. Történet álmatlanságról és őrületről. Kalligram, Budapest, 2016.
Ritkán szállít az élet írónak olyan alapanyagot, mint amiből Jászberényi Sándor építkezik – de azt már döntse el minden író külön-külön, hogy ezt áldásnak vagy átoknak tartja. Jászberényi, mint arra a kötet fülszövege is felhívja a figyelmet, haditudósító a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, évekig Egyiptomban élt, megjárta a Gázai övezetet, tudósított az „arab tavasz” forradalmairól, a líbiai polgárháborúról – és a lista korántsem teljes.
A lélek legszebb éjszakája – amely a szerző második novelláskötete, az első Az ördög egy fekete kutya és más történetek címmel jelent meg és igen szép pályát futott be – ezzel a mondattal kezdődik: „Arról, hogy meghaltam, utólag értesítettek”; és ezzel fejeződik be: „A szikrázó napsütésben úgy tűnt, a halál tényleg nagyon messze van.” Ami a kettő között van, némileg leegyszerűsítve: halál, alkohol, szex, halál. És ez, az esetleges előfeltételezésekkel ellentétben, cseppet sem válik unalmassá vagy önismétlővé. Annak ellenére is igaz ez, hogy az írások struktúrája néhol eléggé kiszámítható, és a történetek – amelyek, két novella kivételével, Jászberényi „természetes” közegében, a közel-keleti és afrikai válságövezetekben játszódnak – szinte mindig valamiféle, a korábbiakra némiképp rácáfoló csattanóval érnek véget, de ott munkál bennük valami igazi elbeszélői erő, amellyel képes kiváltani az egyik legelemibb olvasói reakciót: a megrendülést. Azt a nehezen definiálható érzést, amikor hosszú sivatagi alkonyokon odaül melléd láthatatlanul a halál, nem csinál semmit, csak ül és néz, és várod, mert elkerülhetetlen, hogy elközelegjen Isten haragja.
Jászberényi elbeszélői tehetsége az olyan nagyobb ívű szövegekben nyilvánul meg leginkább, mint a címadó elbeszélés, a Valaki virraszt érted vagy A kutya kölyke, amely az utóbbi évek-évtizedek magyar novellisztikájának egyik csúcsteljesítménye. Szerzőnk nagy témákról beszél lecsupaszítottan és életszagúan, egyszersmind álmatlanul-álomszerűen – és cseppet sem polkorrekt módon, mégis nagyobb érzékenységgel, mint megannyi „társadalmi igazságharcos”. Nagyon hiányzott már ez a karcos, Hemingwayt és a hard boiled történetek világát idéző hang a magyar irodalomból.
