Öt éves a Transylvanian Art Group, a csíkszeredai Nagy István művészeti középiskola egykori végzőseiből alakult csoportosulás. Ötödik alkalommal láthattuk évente megújuló karácsonyi tárlatukat a Csíki Székely Múzeum Kossuth utcai galériájában. A címben (80x80 Blue) szereplő kék szín úgy volt jelen a felületeken, mint a különböző kifejezésmódok legkisebb közös nevezője. Az ég színe, a tenger, a hegyek kékje, az álmok színe, a nyugalomé. A tisztaságé, az értelemé, vagy éppen a hidegségé. Végtelen, megfoghatatlan, fenséges. Minden alkotó a maga karakterének megfelelően hozta felszínre a kék különböző mélységeit.
Biró Zsuzsanna virágoskertjei annak az életszakasznak a leképeződései, mely elsősorban az anyaságról szól. Családjához, gyerekeihez köthető képek hívták elő azt a festői folyamatot, melynek most a tőle megszokott fotorealizmustól mind jobban távolodó, organikusan szerveződő képi megvalósulásait láthattuk. A békaperspektíva eget nyit, mely energiát ad és felszabadít.
Csillag Imola jellegzetes tűnemez-technikája ezúttal a tinta és textilfesték spriccolásának gesztusaira épül. Az elnagyolt, heves gesztusok eredményezte foltok az aprólékos munkát igénylő felületekkel olyan izgalmas lélektájakat, kék-szürke összhangokat teremtenek, melyek nem csak dinamikus felszínként, hanem egyfajta (ön)mélységekbe vezető szellemi kalandként is szemlélhetők.
Csillag István személyes élményeit növeszti végtelenné. Szűkszavú, minimalista. A magány szétáradó nyugalma tekintetünket a horizonton pihenteti, ahol a kékek fellazulnak, belemosódnak a láthatáron túli dimenziókba, melyek ég és föld érintkezésének fényvonalaként válnak érzékelhetővé. A képek tere alkotásonként ismétlődik, csupán a perspektíva változik – és a csend, a magány architektúrája.
Fazakas Barna képei különböző történeteket rejtenek. Egy folyamat végét látjuk, fotóból inspirálódott, sematikussá, szögletessé vált, szürreális tájat, melynek középpontjába önmagát kódolta, szinte felismerhetetlenül, embrióként rejtőzködve. A másik kép egy sörfőzde reklámpályázatához kapcsolódik, ahol a kirajzolódó, jellegzetes táj viszont túlmutat az alkalmazott jellegen.
Fazakas János László tájba helyezett önarcképein kevés kéket használ, mégis róla (is) beszél. Önmagáról gondolkodik, és környezetéről, melyet alkotóként alakít, hol vihart csapva, hol kinyilatkoztatva, hol egy gőzfürdő gyönyöreibe merülve. Tudatos hármasság, mely zsigeri mélységekig hatolva próbál új összefüggéseket felmutatni, értelmezni.
Kovács Imre képi világa szervesen összefügg hétköznapi könyezetével. Konkrét látványokból indul ki, azokhoz tér vissza, aktuális állapotához hangolva őket. A letisztult vonalakat, felületeket, jól körülhatárolható formákat felváltja a gesztusfestészetet idéző, durvább festésmód, mely az egyre intenzívebben megélt alkotói folyamatokat is érzékelteti.
Szentes Zágon képekké formált szójátékait, hamis perspektívából festett 40-es diadalívét, szürreális kalandjait úgy járja át humor és játékosság, úgy éli meg a festői szabadság állapotait, úgy hoz létre meseszerű, groteszk figurákat, konstrukciókat, úgy vakít el neonszíneivel, olyan könnyedséggel tárja elénk különös társításait, hogy derűje közben ránk ragad. Alakjai közt éppoly szabadon bolyonghatunk, mint ahogyan ő megteremtette azokat.
Vorzsák Gyula a kékség lényegét kívánja megragadni, érzékeltetni a legkörültekintőbb módon. A távoli hegy látványából kiindulva, annak belseje felé haladva teszi láthatóvá belső életét, tektonikáját, egy ásvány rajzolatának felhasználásával. Elemez, boncolgat. Darabjaira szedi azt, ami éppen foglalkoztatja, hogy aztán nagyon óvatosan, érzékenyen rakja össze.
