"térképjel maradok"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 03. (713.) SZÁM – FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MARKÓ BÉLA
Csak író volt. (Mózes Attila halálára)
Antal Balázs
A látható életmű
Karácsonyi Zsolt
Versek
Fekete Vince
Vargaváros (versek)
Zsidó Ferenc
Huszonnégy
DAN SOCIU
Gyűlölettől kiszáradt szájjal
Borcsa Imola
Macskaének
Németh Gábor Dávid
Versek
Bánóczi Beáta
„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon”
Bordás Máté
Versek
Kabai Csaba
Másodosztály
Csontos Márta
Versek
Fried István
A regény mint hegedűverseny. Szántó György Stradivarijának „rejtélye”
Szőcs István
Jegyzetek divatjukmúlt ügyekről. Mi maradt meg a „hazai magyar” irodalomból?
Papp Attila Zsolt
A langyosokat kiköpi az Úr
GYŐRFI KATA
Megöleljék-e érkező szeretteiket vagy ne?
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Létezik másfajta világrend is
ANDRÉ FERENC
Körülírások
A horzsolás kitartó feszítése
Jakabffy Tamás
A Szimfonikus táncok
Túros Eszter
In memoriam Jakobovits Miklós
 
Antal Balázs
A látható életmű
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 03. (713.) SZÁM – FEBRUÁR 10.


Tizenhárom fölöttébb sűrű alkotóévére huszonhat hallgatag következett. Mondhatni, az előbbiben inkább a látható életműve épült, utóbbiban meg inkább a láthatatlan. Még egy terjedelmes könyvet bizonyára kitenne, ha összegyűjtenénk további kiadatlan kritikai írásait, ám láthatatlan életművön mégis azokat a pályatársakat, nálánál ifjabb alkotókat értem ehelyt, akiket ő indított el, vagy legalábbis jelentősen inspirált. A névsor hosszú lenne, és nem tudom, hol kezdődne, de csak ha azt veszem, halálakor kik emlegették föl a félnyilvános térben személyes vagy irodalmi találkozásaikat, azok lenyomatát, akkor is György Attilától Demény Péteren át Muszka Sándorig és Potozky Lászlóig tart a névsor – generációkon, műnemeken, szemléleteken át. E láthatatlan életmű alaposabb felmérésére a dolog lényegénél fogva nem nagyon vállalkozhatom, így aztán marad az előbbi – a látható életmű: a válogatásokat nem számítva tizenegy kötet. Kilenc széppróza, egy elegyes írásokat tartalmazó könyv, és egy bőséges merítés irodalomkritikáiból. E könyvek zömét 1978 és 1985 között adta ki, majd hármat gyors egymásutánban a forradalom után még – azután azonban haláláig a válogatások nélkül már csak kettőt: a megkerülhetetlen kritikakötetet, s a kisprózák mellett alkalmi szövegeket, interjút is közlő Zsibvásárt – mindkettő jórészt korábbi írásokból állt össze.

 

Indulása ideje a harmadik Forrás-nemzedékhez köti, de hogy ez a nemzedék prózapoétikai törekvéseiben is tényleg elhatárolható az előtte járótól, hogy prózában is beszélhetünk e nemzedékről, abban oroszlánrésze van, annak ellenére is, hogy egyszer-kétszer önmagához közelebb lévőknek mondta a második generáció tagjait. Emberileg jóformán alig is tehetett mást, hisz a saját nemzedéke szétrobbant, szétrobbantotta a diktatúra, kevesen maradtak odahaza. De besorolás ide vagy oda – Mózes Attila mindenképpen felmutatott valami fontosat a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, ami eladdig csak előzményeiben volt meg, s amit ő a megkezdett úton látványosan továbbléptetett. Mert törekvéseit összegezve elmondható, hogy a prózafordulat nemzedékének nemcsak életkorában kortársa, hanem valóban alkotótársa is, jóllehet máshonnan érkezik és máshová tart az ő útja.

 

Nem a semmiből kezdi ezt a munkát: prózája rengeteg szállal kötődik a hatvanas–hetvenes évek fordulójának nagy szemléleti fordulatához, az abszurdban megkezdett toposzlebontáshoz, a realizmus alakzatainak kikezdéséhez. Mózesnél azonban többnyire akkor is valóságos térben járunk, ha e terek modellértékűek, helyzetei, történetei a kiszolgáltatottság és a fenyegetettség érzetét hangsúlyozottan hétköznapi tereken, hétköznapi embereken mutatják meg: ezáltal nála az értékrelativizáció azon a terepen artikulálódik, amelyen a legszembetűnőbb.

 

Korai munkáit egyfajta líraiság hatja át. Az Átmenetek c. Forrás-kötete (1978) formákkal, hangokkal kísérletező alkotót mutat, aki sok mindenbe belekóstol. 1980-as kisregénye, az Egyidejűségek nem egyszerűen csak „egy” regény a pályáján, ahogy egyik sem az: kisprózaköteteiben látható formai tájékozódásai érezhetően egy-egy nagyobb epikai alkotás körül „sűrűsödnek”, mely után beszédmódjának formakódjai átrendeződnek – ezért aztán nincsen is két egyforma regénye. Ezen első időszakban az Átmenetekben, vagy a kisregényre következő, ugyanabban az évben megjelent Fény, árnyék átdereng c. gyűjteményben helyet kapnak olyan történetek, melyeket a regényben újraír, illetve amelyek mintegy kimaradtak onnan. Az Egyidejűségek. Rendhagyó falumonográfia évszakokban éppen tíz évvel Sütő Anyám könnyű álmot ígérje után jelent meg, s valami egészen mást mutat meg a faluból – folytatva, és egyben kézzelfogható szintre emelve a korábbi erdélyi abszurd „hullám” azon törekvését, mely a transzilvánizmus prózájának, de egyáltalán, talán egész eszmekörének toposzait „fordítja ki”. Mózes Attila faluja, a beszédes nevű Göcs régi életmódját, kultúráját már eldobta, ám újat nem talált helyette, vagy legalábbis nem tudta magáévá tenni – Elek Tibor szavával megrekedt a régi és az új értékek közötti értéktelenségben. Göcs vidékén csak egyvalami gyönyörű: a természeti táj. Mindezt Mózes kettéhasadt narrációval mondja el: rövid önmegszólító, a tájköltészet hagyományát prózában is folytató lírai előhangok, majd a kiábrándult, a realizmus beszédrendjéhez közel álló főszövegek éles perspektívaváltásokkal, hol belső, hol külső fokalizáltságú szegmentumokkal, melynek eredményeképp hol balladaiságot, hol titokzatosságot vél felfedezni az olvasó, csakhogy aztán a regény koncepciózusan kiábrándítsa: illúziótlan, csodák nélküli, kicsinyes, kirekesztő világ a falué. Sehol a védelem, sehol a meleg közösség. A vadregényes természeti táj pedig nem elrejti és megvédi a falusiakat többé, hanem elzárja őket az értelmes élet lehetőségétől, a választás szabadságától. Talán éppen az a részlet mutatja meg koncepciója rendkívüli koncentráltságát a legjobban, amelyet kétszer is megírt: az Átmenetek kötetben szereplő Történet falkányi kutyával talán még a mágikus realizmussal is kacérkodó, jóval titokzatosabb és sejtelmesebb már elbeszélője alkatától fogva is, mint amikor teljesen másképpen megírva a regénybe kerül. Ott már csak hideg és értelmetlen félelmetessége marad meg.

 

Ezt követően már hátrébb vonja a lírát. Az Üvegcsendélet (1982) és a Füstkorom (1984) c. kötetek talán a legjobb novelláskönyvei, melyeket immár egységes hang jellemez. Eltűnik a karcolat, a kispróza, s salingeresen kilenc-kilenc szöveg szerepel bennük. Míg az előző kötetek szereplői még azzal küzdenek, hogy megtalálják a helyüket a világban – hiszen legjobb történeteinek figurái kimozdultak, kimozdíttattak otthonos terepükről, szerepükből, és újba, ismeretlenbe kényszerültek –, a mostaniak többnyire már a helyükön vannak: a külvárosban, a „telepen”, az erőteljes és mindig történetközpontú novellákban. Elfogadták maguk körül a világot olyannak, amilyen: biztonságos annak, aki tudja, hogy eleve nincs biztonságban senki. Természetes az erőszak valamilyen formája, még talán a gonoszság is, de annak leginkább spontán vetülete – a tervezett gonoszság, az nem. Itt is vannak eltévedt alakok, akik a biztonságosnak tudott világból keverednek ide, s aztán kiváltják az erőszakot maguk ellen, ám míg az előző köteteiben ez a kvázi-áldozatfigura a főszereplő többnyire, itt az erőszakot elkövetők lesznek azok már – s itt teremtődnek meg Mózes legjobb alakjai, csupa nehézfiú és kültelki vagány. Ezen elbeszélések sokáig megkerülhetetlen antológiadarabjai lehetnének a korszakot bemutató gyűjteményeknek (Fejlődéstörténeti vázlat, Üvegcsendélet, Csurdé-tó, Napnyugati vándorlás).

 

A rájuk következő A Gonosz színeváltozásai a legteljesebb kísérlete a nagyformával. Tulajdonképpen három kisregény (A krampusz halála, A Gonosz színeváltozása, Megváltás) alkotja a könyvet, ám a középső címváltozatának főcímmé emelése, vagy a Három kamaratörténet alcím ajánlata egyaránt az együttolvasás felé mutat. Intenzíven él avantgárd gesztusokkal, hiszen a középső, A gonosz színeváltozása c. szövegben a különböző szintek és beszéd/gondolatfolyamok jelzése eltérő szedéstükörrel valósul meg, s az értékrelativizáció is folytatódik: az idegenség, a kitervelt gonoszság, a létbiztonság teljes tagadása az otthonos keretek között – nem mellesleg a szinte új erdélyi toposszá növő indiántematika (lásd még pl. Szőcs Gézánál vagy Bodor Ádámnál) is megjelenik a könyvben.

 

A forradalommal véget érő kényszerű szilencium után megjelent három kötet közül egyértelműen az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket (1990) emelkedik ki a sokszínű novellákat tartalmazó Yesterday, Az Oroszlán Hava és más történetek (1990), valamint a könnyűkézzel írt, lebegő legutolsó kisregény, A vénasszonyok nyara (1991) mellől. A korábban folytatásokban Meder címmel megjelent regény Mózes Attila elmondása szerint szívós álommunka eredménye – heteken keresztül álmodta, és ahogy felébredt, írta. A regénybeli zeneszerző – neve az utolsó napra utal: Szilveszter – önmagával küzd elnémított lakásában, ahol csak a gázrózsa sziszeg. Még lelkének párducai is nesztelen lépkednek, miután a bérház lakóinak követelésére ki kellett szerelnie a húrokat a zongorából. Ez a meghasonlott ember teremti, álmodja, vizionálja a többi szereplőt – Leonorát, majd Leont és Norát, az ellentétpárt. Az üzenet egyértelmű: már nem a külvilágban van az ellenség, hanem odabent az emberben belül – és ettől semmiképp nem lehet szabadulni. E köteteiben líraiság és realizmus, kísérletezés és letisztultság egyforma erővel érvényesül – hogy aztán épp legtöbbet emlegetett regénye után következzék a hallgatás.

 

Hatásai között fel lehet sorolni a teljes világirodalmat. Több nyelven olvasott, az orosz realistákat kedvelte legkivált, amennyire az nyilatkozataiból tudható. Emellett azonban kortársainak is nagy olvasója, irodalomkritikai tevékenysége majd csak olyan jelentős, mint szépprózája. A Céda korok történelme címmel megjelent gyűjtemény (2004) valóban irodalomtörténetet kínál: egy olyan kánon irodalomtörténetét, amely majdnem elveszett a maga ideje után azon a régión kívül, amelyben megteremtődött, s a belőle kiemelkedett alkotók egyike-másikára már a kilencvenes években is azt írták sok helyen: társtalanok. Nos, nem azok. Vagy nem úgy.

 

Mert különben mi is a társaság s a társtalanság az irodalomban? Góth Gábor, Mózes Attila picaro-alteregója társsal, de mégis magában indult el az első kötetben (Változatok az áttűnésre), s hol itt, hol ott felbukkanva, egész A vénasszonyok nyaráig végig társaságban is csak magában állt. Néha boldognak látszott, ám többször nem. Az olvasóé a döntés, hogy az volt-e valaha is.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében